e-világ

Azon gon­dol­kod­tam a 148-as au­tó­bu­szon, hogy mi­ként je­le­nik meg a köz­élet, a po­li­ti­ka a Bib­li­á­ban. Ta­lán Ne­hé­mi­ás­nál tar­tot­tam, ami­kor meg­tör­tént. Ve­lem is. Be­tö­rést már két­szer él­tem át, zseb­lo­pást most má­sod­szor. Meg­fosz­tot­tak hét da­rab iga­zol­vány­tól és mind­két bank­kár­tyám­tól. Kész­pénz nem volt kö­zöt­tük.

Per­sze, amint len­ni szo­kott, a ténnyel csak ott­hon szem­be­sül­tem, mint­egy két óra múl­va. Si­ke­rült a tör­tén­te­ket vissza­idéz­nem, és a lo­pás mód­ja, stra­té­gi­á­ja vi­lá­gos­sá vált. El­ső utam a rend­őr­ség­re ve­ze­tett. Fel­vet­ték az is­me­ret­len sze­mély el­le­ni fel­je­len­té­si jegy­ző­köny­vet.

A rend­őr­ség­ről ha­za­ér­ve be­kap­csol­tam a szá­mí­tó­gé­pet, hogy le­tilt­sam a bank­kár­tyá­i­mat. Az egyi­ken 30 528 fo­rint volt ere­de­ti­leg, a má­si­kon, mi­vel ké­sett a fi­ze­té­sem uta­lá­sa, csu­pán 85 fo­rint. Ak­kor lát­tam, hogy az el­ső kár­tyán már csak 528 fo­rint van, har­minc­ez­ret va­la­ki le­emelt. Két nap múl­va a szám­la­tör­té­ne­tet meg­néz­ve in­for­má­lód­tam a bank cí­mé­ről, amely­nek au­to­ma­tá­ján el­vé­gez­ték a két­lép­csős tranz­ak­ci­ót. Elő­ször öt-, az­után hu­szon­öt­ezer fo­rin­tot emelt le a tol­vaj.

Meg­örül­tem, gon­dol­ván, ez az in­for­má­ció fon­tos a nyo­mo­zás­hoz. Hi­szen a tranz­ak­ci­ók­ról vi­deo­fel­vé­te­lek ké­szül­nek, ame­lyek ki­egé­szít­he­tik a jegy­ző­könyv­be mon­dott sze­mély­le­írást. Ro­han­tam te­hát a rend­őr­ség­re. De nem az fo­ga­dott, ami­re szá­mí­tot­tam. Az öt­ven év kö­rü­li hölgy, amo­lyan hi­va­tal­nok­fé­le, egy­ál­ta­lán nem örült. Min­den­áron ar­ról akart meg­győz­ni, hogy tel­je­sen ér­tel­met­len az új be­je­len­té­sem, a rend­őr­ség te­szi a dol­gát az én igye­ke­ze­tem nél­kül is.

Nem hagy­tam ma­gam. Több­ször is el­ma­gya­ráz­tam ne­ki, hogy en­gem a har­minc­ezer fo­rint hi­á­nya nem jut­tat kol­dus­bot­ra, nem ma­ga­mért te­szem, amit te­szek. Nem ön­ző, ha­nem köz­éle­ti szem­pon­tok mo­ti­vál­nak. Nem mind­egy, hogy hány em­ber ká­ro­sul a jö­vő­ben, s hogy mi­lyen a fő­vá­ros köz­biz­ton­sá­ga. De ő to­vább­ra is ér­tet­len­ke­dett. Ké­ré­se­met, hogy szí­ve­sen be­szél­nék az ügye­le­tes tiszt­tel, arra hivatkozva, hogy szükségtelen, meg­ta­gad­ta. Ben­nem pedig erő­söd­ni kez­dett a gyanú. A rend­őr­hölgy men­ta­li­tá­sa há­rom do­log­ra utal­hat: vagy össze­ját­szik az al­vi­lág­gal, vagy éle­tem leg­lus­tább em­be­ré­vel ál­lok szem­ben, vagy egy­sze­rű­en csak bu­ta. Húsz perc hu­za­vo­na után annyit el­ér­tem, hogy ki­tölt­het­tem egy űr­la­pot, ame­lyet vé­gül – kény­sze­re­det­ten – hi­va­ta­lo­san át­vett.

Rossz száj­íz­zel men­tem ha­za. Fi­gyel­tem ma­gam­ra, ar­ra, hogy mi­fé­le bel­ső lel­ki fo­lya­ma­tok zaj­la­nak ben­nem. „Szol­gá­lunk és vé­dünk”, „szol­gá­lunk és vé­dünk”, „szol­gá­lunk és vé­dünk” – vissz­hang­zott ben­nem a rend­őr­ség szlo­gen­je. El­gon­dol­kod­tam. Le­het­sé­ges, hogy van a tör­té­net­ben va­la­mi ör­dö­gi mo­tí­vum? Hi­szen a bib­lia­ol­va­só em­ber tud­ja, a sá­tán­ra jel­lem­ző az, hogy a „vi­lá­gos­ság an­gya­lá­nak öl­tö­zik”. Majd azt is ész­re­vet­tem, hogy a zseb­tol­va­jok „be­csü­le­te” egyet­len vo­nat­ko­zás­ban fel­ér­té­ke­lő­dött ben­nem. (Mi­cso­da re­la­ti­viz­mus!) Ők ugyan­is leg­alább kö­vet­ke­ze­te­sen és el­szán­tan azt te­szik, ami­re vál­lal­koz­tak. No de ez a hölgy…?!

Is­ten­ben meg­nyu­god­va huny­tam le es­te a sze­mem. Gond­vi­se­lé­se le­nyű­göz: ar­ra, hogy a fi­ze­té­sem át­uta­lá­sa ké­sett vol­na, ko­ráb­ban nem volt pél­da. Most ép­pen ez a rend­kí­vü­li­ség aka­dá­lyoz­ta meg a sok­kal na­gyobb vesz­te­sé­get. És a há­la­adás mel­lett most azért imád­ko­zom, hogy ne es­sek az ál­ta­lá­no­sí­tás vét­ké­be. Csu­pán egy em­ber­ben, csak egyet­len köz­al­kal­ma­zott­ban csa­lód­tam. Hogy az is­me­ret­len tet­tes­ből is­mert lesz-e, nem tu­dom. Az én köz­éle­ti fe­le­lős­sé­gem ed­dig tar­tott.

Lá­zár At­ti­la