Kultúrkörök

Sze­ren­csés em­ber az, aki kis könyv­tár­szo­ba csend­jé­ben hall­gat­hat­ja Cso­ó­ri Sán­dort. Egy óra alatt annyi igaz­sá­got tud meg, mint más­hol hó­na­pok vagy évek alatt. Van-e még Ma­gyar­or­szág, ki­re fe­ne­ked­nek or­das esz­mék, mit üzen – a sí­ron túl­ról – Ady End­re?

Szét­szag­ga­tott or­szág, új jel­mez és új jel­szó, de Cso­ó­ri ugyan­az ma­radt. Hang­já­ból min­dig fél­tés és biz­ta­tás árad, nem mély­sé­gé­ben vál­to­za­tos, ha­nem fér­fi­as ere­jé­ben és bá­tor­sá­gá­ban.

Sok­szor ha­son­lí­tot­ták Illyés Gyu­lá­hoz, nem­ze­ti köl­tő ő is, foly­tat­ni akar­ja nagy előd­jét. Én in­kább Weö­res Sán­dor ro­ko­ná­nak tar­tom. Meg akar­ja vál­toz­tat­ni a vi­lá­got, a le­he­tet­lent ost­ro­mol­ja. Cse­le­ke­de­te­i­vel erő­sí­ti köl­té­sze­tét és pró­zai írá­sa­it, film­je­it, tár­sa­dal­mi sze­rep­lé­se­it. Vál­lá­ra vett er­dé­lyi ta­risz­nyá­já­ban el­fért a lop­va ho­zott Sü­tő-drá­ma kéz­ira­ta, Pás­kán­di bör­tön­nap­ló­ja, Kós Ká­roly temp­lo­mai és is­ko­lái… a vaj­da­sá­gi­ak de­di­kált köny­vei, a kas­sa­i­ak­nak vitt Rá­kó­czi-ko­szo­rú… ke­nyér, cu­kor és gyógy­szer az ín­ség vé­get nem érő éve­i­ben.

Nagy­ra tö­rés ez? Ma­ga­mu­to­ga­tás? Nem. Tü­rel­met­len­ség a gyá­va­ság el­len. Mert Cso­ó­ri Sán­dor egy pil­la­nat­ra nem hagy ben­nün­ket a kö­zö­nyös­ség ka­ros­szé­ké­ben. Lá­zí­tó mon­da­ta­i­val szin­te ki­ránt ben­nün­ket, és mond­ja iga­zát: ne hagyd el­vesz­ni jus­so­dat! Ne en­gedd, hogy az idő át­lép­jen raj­tad! Őse­ink nem en­ged­ték: „S ó, ré­gi­ek, rég­vol­tak, ele­im, / vá­rat­la­nul ti saj­dul­tok meg ben­nem / a hó­tól ros­ka­dó dió­fa alatt. / Mint­ha vad­hattyú­csor­dát haj­szol­na fe­lé­tek egy far­kas: / hord­ja rá­tok a szél, hord­ja a ha­vat.”

Ver­sei el­ső ol­va­sás­ra ért­he­tő­ek, meg­rak­va meg­hök­ken­tő ké­pek­kel: „Nagy­pén­tek új­ra. Gyász­le­pel az égen”, „ A csák­be­ré­nyi, négy fe­hér ökör / fák­ra föl­ag­ga­tott ko­po­nyá­ja”, „Ha­zák s ott­ho­nok sor­ban süllyed­nek el”, „Bo­kor-sza­vak és lomb-sza­vak”, „Him­nuszt ír­ni a por­ba”… alig van­nak rí­mek, a ver­sek a be­széd rit­mu­sát kö­ve­tik, fő él­te­tő­jük az élet.

Ta­lá­ló­an mond­ta ró­la va­la­ki, hogy Cso­ó­ri­ban a ma­lom­kö­vet el­ha­jí­tó Tol­di Mik­lós in­du­la­ta mun­kál. Min­dig és fá­rad­ha­tat­la­nul. Már if­jú­sá­ga zá­mo­lyi fa­lu­si kert­jé­ben is, mi­kor Illyés Gyu­lá­nak tíz­ol­da­las le­vél­ben ír­ta meg a Rá­ko­si-idők zsar­no­ki bű­ne­it. Le­hall­ga­tá­sok, cen­zú­rák és til­tá­sok, de a köl­tő ki­bújt a foj­tó há­lók­ból, és meg­ta­lál­ta a ten­ni aka­rás le­he­tő­sé­ge­it. Igaz, en­nek ára is volt, aho­gyan töb­ben ki is mond­ták: „Cs. S. sok­ra vit­te, de nem annyi­ra, amennyi­re te­het­sé­ge fel­jo­go­sí­tot­ta vol­na.” En­nek oka az, hogy a kö­zös­sé­gi fel­adat­vál­la­lás kény­sze­re még­is­csak el­von­ta sa­ját kert­je: köl­té­sze­te mű­ve­lé­sé­től.

Rá is il­lik Ril­ke val­lo­má­sa: „ami­kor al­ko­tok: igaz va­gyok”. Cso­ó­ri Sán­dor is ak­kor a leg­iga­zabb, ami­kor ver­set ír vagy esszét. Vissza­szer­zett sza­bad­sá­gá­ban igye­ke­zett a leg­ma­ra­dan­dób­bat al­kot­ni. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rús apo­ka­lip­szis alap­él­mé­nyét ci­pel­te ma­gá­val egész éle­té­ben. Gyó­gyít­ha­tat­lan seb volt, se­gí­tet­te el­iga­zod­ni és ten­ni min­den idő­ben.

Mint­ha fe­led­tük vol­na az irá­nyí­tott em­lé­ke­zet­ki­ha­gyás­ban Tri­a­nont, a Don-ka­nyar meg­fa­gyott száz­ez­re­it, az 56-os for­ra­da­lom pes­ti srá­ca­it. Cso­ó­­ri a nagy tü­zes előd, Ady után fel tud­ta ráz­ni a nem­zet rossz lel­ki­is­me­re­tét ver­se­i­vel. De pró­zai írá­sai is kés­éle­sek. Gyö­nyö­rű­en ír ma­gya­rul, ta­lán leg­szeb­ben kor­tár­sai kö­zül. Ta­nul­mány, esszé, pub­li­cisz­ti­ka, no­vel­la van itt össze­gyúr­va. El­ra­gad­ta­tott­ság és meg­ren­dü­lés ra­gyog ben­nük nem mú­ló fénnyel.

Aki el­ol­vas­sa a Ten­ger és dió­le­vél két ha­tal­mas kö­te­tét, a pusz­ta fel­so­ro­lás­tól is szé­dül. Az el­múlt fél év­szá­zad Ma­gyar­or­szá­ga lük­tet és ka­va­rog ben­ne. Ki­ra­bolt és el­té­ko­zolt éle­tünk. Min­den ve­szen­dő a köny­vé­be me­ne­kít­ve, min­den ér­ték föl­je­gyez­ve. Kö­szö­net ér­te Cso­ó­ri Sán­dor­nak most, nyolc­va­na­dik szü­le­tés­nap­ján. Kí­vá­nunk ne­ki bé­kés és csen­des hét­köz­na­po­kat, vi­dé­ki mú­zsát, aki tü­rel­me­sen vár­ja, de el is szá­mol­tat­ja a be nem fe­je­zett mű­ve­ket. A kí­nál­ko­zó egyet­len utat mu­tat­ja, amely Ba­bits­csal szól­va „Is­ten sza­va ben­ned / mu­tat­va, hogy mer­re ren­del­te men­ned”.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos