Élő víz

Hány­szor hang­zik el a ke­gyes ha­zug­ság: „Va­la­hogy nem jött össze…”, „Min­dig köz­be­jött va­la­mi…”, „Annyi a ten­ni­va­lóm…”, „Jö­vő hé­ten biz­to­san…” és még szám­ta­lan min­den­fé­le, elő­kap­ko­dott in­dok a lel­ki­is­me­ret el­al­ta­tá­sá­ra. Va­la­mi min­dig fon­to­sabb volt.

Pe­dig sem­mi egye­bet nem akart, csak hogy egy ki­csit együtt le­gye­tek. Egy-két jó szót, egy si­mo­ga­tást, egy őszin­te kér­dést, de az is le­het, hogy kí­ván­csi volt rád, mert ré­gen lá­tott. Ta­lán ép­pen ne­ked lett vol­na szük­sé­ged né­hány sza­vá­ra.

A sa­ját szí­ved­nek vagy adós sok lá­to­ga­tás­sal. Mert a lel­ki­is­me­ret a szív­ben gyö­ke­re­dzik. Ilyen­kor a „Hogy vagy?” nem csak szü­net­ki­töl­tő izé, sőt a köz­vet­le­nebb, fi­no­mabb „Hogy ér­zed ma­gad?” kér­dés még jobb és a va­ló­di ér­dek­lő­dés je­le le­het­ne – ha ki­mon­da­nád.

Haj­la­mo­sak va­gyunk ar­ra, hogy ami kis­sé kel­le­met­len, at­tól ak­kor is meg­sza­ba­dul­junk, ha más­nak fáj­dal­mat oko­zunk ve­le. Fi­a­ta­los hév ve­zet­te, rossz be­szél­ge­té­sek, „nem ér­te­lek” hely­ze­tek, csu­pa pusz­tí­tó okos­ko­dás. Az igaz szó egy­sze­ri, min­dent tisz­tá­zó ki­mon­dá­sá­nak hi­á­nya mi­att rom­lik a lé­lek, a va­la­ha volt tisz­ta te­kin­tet nincs már meg. Össze­za­va­ro­dott ér­zel­mek, tü­rel­met­len­ség, sem­mit se érő in­do­kok, se­ho­vá se ve­ze­tő ma­gya­ráz­ko­dá­sok. A szív­ben lé­vő ki­csi pont, a ra­gasz­ko­dás mor­zsá­nyi ma­ra­dé­ka egy­re hal­vá­nyabb, már majd­nem te­her.

Csak hi­szed, hogy fe­lejt­he­tő, ki­tö­röl­he­tő. Tu­da­tod mé­lyén egy­re na­gyobb az a cso­mó, amely nem hagy bé­kén, egy­re nyo­masz­tóbb, sür­ge­tőbb, és ak­kor kell el­men­ned hoz­zá, ami­kor már csak sír­va tudsz bo­csá­na­tot kér­ni. Az az idő is el­jön, hogy hi­á­ba fo­god meg a ki­lin­cset, már sen­ki sincs az aj­tó mö­gött. Csak a he­lye, a hi­á­nya. Ilon­ka né­ni­nek két fia volt, de né­ha egy se. A jó fe­le­ség pró­bál­ta pó­tol­ni a pó­tol­ha­tat­lant, de az „nem az iga­zi”, mert ő „csak” a me­nye.

Ne­he­zen, kín­lód­va írom eze­ket a so­ro­kat, de mu­száj le­ír­nom. Nem lett sem­mi sem könnyebb tő­le. Het­ven­éves ésszel kel­le­ne har­minc­éves­nek len­ni…

Va­la­hol azt mond­tam, hogy „ha va­la­kit több gyer­mek­kel áld meg az Is­ten, an­nak több esé­lye adó­dik, hogy leg­alább fél­éven­ként rá­nyis­sák az aj­tót”.

Ugye, Ma­ma, azért sze­ret­tél, ami­lyen le­het­tem vol­na, nem azért, ami­lyen vol­tam? Öt perc­nél to­vább so­sem vol­tál ké­pes ha­ra­gud­ni. Ugye oda­fent is­me­ret­len a ha­rag?

Ta­lán már az is va­la­mi, hogy meg me­rem kér­dez­ni…

Dr. Sch­rott Gé­za