Evangélikusok

Csa­lá­di­as ün­nep­sé­gen kö­szön­töt­ték ja­nu­ár 26-án, 102. szü­le­tés­nap­ján Zso­hár Len­ke di­a­ko­nissza nő­vért. A győ­ri evan­gé­li­kus sze­re­tet­ház leg­idő­sebb la­kó­ja leg­na­gyobb aján­dék­nak a Bib­li­át, „Is­ten éle­tet és erőt adó igé­jét” tart­ja.

Egy év­ben, egy hó­nap­ban szü­le­tett – sok más mel­lett – Wass Al­bert er­dé­lyi író­val, Tel­ler Ede vi­lág­hí­rű atom­fi­zi­kus­sal. Len­ke nő­vér ugyan nem írt roj­tos­ra ol­va­sott re­gé­nye­ket, nem vég­zett vi­lá­got ren­ge­tő ku­ta­tá­so­kat, de di­a­ko­nissza­ként két em­ber­öl­tőn át áll­ha­ta­to­san szol­gál­ta Is­tent, a sze­re­te­tet, a hí­res győ­ri Csil­lag-sza­na­tó­ri­um – egy ide­ig ha­di­kór­ház – mű­tős­nő­vé­re­ként pe­dig az em­be­ri éle­tet.

De­rűt és nyu­gal­mat árasz­tó kis szo­ba a győ­ri sze­re­tet­ház­ban, ahol a nem min­den­na­pi szü­le­tés­na­pot ün­nep­lő di­a­ko­nissza la­kik. A fa­lak­ról a meg­fe­szí­tett Krisz­tus és a nagy re­for­má­tor, Lu­ther Már­ton ké­pe, egy-egy mí­ves gobe­lin, fi­nom ak­va­rell kö­szön­ti a lá­to­ga­tót. Az in­téz­mény­ben min­den­ki szí­ve­sen és gyak­ran tér be az idős nő­vér­hez, aki­nek sze­mé­ből ki­fogy­ha­tat­lan sze­re­tet su­gár­zik, csen­des sza­va­i­ból min­den­kor mér­he­tet­len böl­cses­ség és ren­dít­he­tet­len hit árad.

– Hosszú éle­tem egyik leg­na­gyobb aján­dé­ká­nak tar­tom, hogy szem­üveg­gel ugyan, de min­den­nap ol­vas­ha­tom a Bib­li­át, Is­ten sza­vát, igé­it, ame­lyek szá­mom­ra az örök igaz­sá­got, az erőt, az éle­tet je­len­tik. Ar­ra fi­gyel­mez­tet­nek, hogy éle­tünk so­rán iga­zán csak az Úr­ban bíz­ha­tunk, aki min­den­kor meg­se­gí­ti, nem hagy­ja ma­gá­ra az em­bert, a leg­na­gyobb baj­ban is mel­let­tünk áll. Egész éle­tem­ben ta­pasz­tal­tam ezt, ezért is hi­szem Is­ten se­gí­tő sze­re­te­tét és ke­gyel­mét – val­lot­ta ta­lál­ko­zá­sunk­kor az ün­ne­pelt, majd csen­de­sen hoz­zá­tet­te: – Ke­gye­lem ez a nagy idő, de már sze­ret­nék ha­za­men­ni, az iga­zi ott­ho­nom­ba!

Zso­hár Len­ke élet­út­ja Kő­szeg­ről in­dult, Győ­rött avat­ták di­a­ko­nisszá­vá, szol­gá­la­tát is so­ká­ig a fo­lyók vá­ro­sá­ban, a Csil­lag-sza­na­tó­ri­um­ban tel­je­sí­tet­te. Ahogy sza­va­i­ból ki­de­rült: in­nen vit­te az egyik or­vos 1956 ok­tó­be­ré­ben Mo­son­ma­gyar­óvár­ra, hogy Len­ke nő­vér – kol­lé­gá­i­val együtt – a sor­tűz ál­do­za­ta­in se­gít­sen. A vér­für­dő bor­zal­mas ké­pe­it, az ál­do­za­tok, a se­be­sül­tek fáj­dal­mas ar­cát, a vi­gasz­ta­lá­sul ne­kik szánt sza­va­kat az el­múlt öt­ven­négy esz­ten­dő sem tud­ta ki­tö­röl­ni a nő­vér em­lé­ke­ze­té­ből. A sza­na­tó­ri­um meg­szű­né­se után az or­szág má­sik vé­gé­be, Oros­há­zá­ra ke­rült, ahol szin­tén ta­nult hi­va­tá­sát gya­ko­rol­ta. Mi­u­tán 1968-ban vissza­tért Győr­be, egy év­ti­ze­dig a bör­csi sze­re­tet­ott­hon ve­ze­tő­je volt. Nyug­díj­ba vo­nu­lá­sa óta a győ­ri sze­re­tet­ház­ban él, itt, de­rűt és nyu­gal­mat árasz­tó szo­bá­já­ban kö­szön­töt­ték szü­le­tés­nap­ján vers­sel és vi­rág­gal, ének­kel és bib­li­ai igék­kel az in­téz­mény mun­ka­tár­sai.

Gülch Csa­ba