Kultúrkörök

Ki­rán­du­ló gyü­le­ke­ze­tek fi­gyel­mé­be

Fe­le­dés­be ta­lán még nem me­rült, de min­den­na­pi éle­tünk­ből – csak­úgy, mint a vá­laszt­ha­tó szak­mák kö­zül – már ki­ko­pott a bá­nyász­mes­ter­ség. Szo­mo­rú­an egy­sze­rű ok­ból: szép sor­ban be­zár­tak a mély­mű­ve­lé­sű bá­nyák Ma­gyar­or­szá­gon. Ami nemcsak azt je­len­ti, hogy nem ke­rül­nek már for­ga­lom­ba ha­zai nyers­anya­gok, ha­nem azt is, hogy meg­szű­nik ez az em­be­ri­ség­gel szin­te egy­idős fog­lal­ko­zás s ve­le együtt a szak­em­be­rek kép­zé­se is. Nin­cse­nek már csil­lé­sek, vá­já­rok, ak­ná­szok, mint ahogy nin­cse­nek már bá­nya­mér­nök-hall­ga­tók sem. De köd­dé vál­tak a bá­nyász­ge­ne­rá­ci­ók, bá­nyász­csa­lá­dok is. Vég­képp el­fe­lej­te­ni azon­ban még nem kell ezt az egy­kor meg­be­csült, gaz­dag ha­gyo­mányt és múl­tat őr­ző hi­va­tást. Aki kí­ván­csi rá, sok min­dent meg­tud­hat ró­la, ha fel­ke­re­si Sal­gó­tar­ján­ban az Eu­ró­pá­ban is kü­lön­le­ges­ség­nek szá­mí­tó bá­nya­mú­ze­u­mot, hi­va­ta­los ne­vén a Nóg­rá­di Tör­té­ne­ti Mú­ze­um Bá­nyá­sza­ti Ki­ál­lí­tó­he­lyét.

Nem ne­héz rálelni a ma már a vá­ros ál­tal be­ke­be­le­zett te­rü­le­ten ta­lál­ha­tó mú­ze­u­mra. Bu­da­pest­ről gép­ko­csi­val So­mos­kő­új­fa­lu fe­lé ha­lad­va, a pi­ac­nál kell bal­ra le­tér­ni, s mind­járt az áru­sok há­ta mö­gött fel­tű­nik a sze­rény, föld­szin­tes épü­let, az egy­ko­ri iro­da. El­té­veszt­he­tet­len, hi­szen kert­jé­ben a bá­nyá­szat sa­ját­sá­gos re­lik­vi­ái hív­ják föl ma­guk­ra a fi­gyel­met: csil­lék, föld alatt hasz­ná­la­tos moz­do­nyok és még jó né­hány a bá­nya egy­ko­ri gé­pé­sze­ti be­ren­de­zé­sei kö­zül.

Klo­pacs­ka hang­já­val hí­vo­gat

a mély­ség

Ked­ve­sen fo­gad­nak az épü­let­ben, s mert még van egy kis idő a tú­ra in­du­lá­sá­ig, a múl­tat idé­ző mú­ze­um szo­bá­it jár­juk vé­gig. Fo­tó­kat, raj­zo­kat, tér­ké­pe­ket, bá­nyá­sza­ti esz­kö­zö­ket ál­lí­tot­tak ki, de azt is meg­tud­hat­juk, mi­kor és ho­gyan ala­kult ki a bar­na­kő­szén.

Ke­ve­sen ve­rő­dünk össze, de így is el­in­du­lunk a föld alat­ti ki­rán­du­lás­ra. Le­szál­lás előtt ve­ze­tőnk el­iga­zít a biz­ton­sá­gi tud­ni­va­lók­ról, majd mi­előtt fel­ven­nénk a kö­te­le­ző­en vi­se­len­dő si­sa­ko­kat, meg­szó­lal­tat­ja a klo­pacs­kát, azt a fel­füg­gesz­tett fa­da­ra­bot, amely­nek hang­ja messzi­re je­lez­te egy­ko­ron, ha új mű­szak in­dult a mély­be.

A Jó­zsef lejta­k­na 1951-ig volt ter­me­lő üzem, majd a hat­va­nas évek kö­ze­pé­től lá­to­gat­ha­tó­vá tet­ték a nagy­kö­zön­ség szá­má­ra is az ere­de­ti ál­la­pot­ban és ép­ség­ben meg­ma­rad vá­gat­rend­szer egy rö­vid, fel­szín kö­ze­li ré­szét.

Utunk el­ső ál­lo­má­sán a bá­nya­men­tők egy­ko­ri „edző­ter­mét” néz­het­jük meg, ahol negy­ven-öt­ven fo­kos me­leg­ben súly­zóz­va kel­lett erőn­lé­ti fel­ké­szült­sé­gü­ket bi­zo­nyí­ta­ni­uk, mi­előtt meg­kezd­het­ték a men­té­si gya­kor­la­to­kat. Nem messze in­nen a gyer­me­kek ked­ven­cé­nek, Zsu­zsi­nak az élet­nagy­sá­gú mű­anyag má­sa néz ránk. Az egy­ko­ri bá­nya­ló a ha­gyo­mány sze­rint olyan ér­tel­mes volt, hogy a kop­pa­ná­so­kat szá­mol­va meg­ál­la­pí­tot­ta a mö­gé akasz­tott csil­lék szá­mát, és ha a meg­szo­kott­nál na­gyobb te­her hú­zá­sá­ra akar­ták kény­sze­rí­te­ni, nem volt haj­lan­dó el­in­dul­ni.

To­vább­men­ve a szén­fal fej­té­sé­nek tech­no­ló­gi­á­já­val is­mer­ked­he­tünk meg. A len­gyel be­ren­de­zés ma­ró­tár­csa se­gít­sé­gé­vel jö­vesz­tet­te az ér­té­kes kő­ze­tet, amely ez­után szál­lí­tó­sza­lag­ra ke­rül­ve meg­kezd­het­te út­ját a nap­szint fe­lé. Ki­csit odébb pe­dig egy ko­ráb­bi idők­ből va­ló front­fej­tés­re ér­ke­zünk, ahol az egyik bá­nyász fek­ve, csá­kánnyal bont­ja a szén­fa­lat, míg tár­sa la­pát­tal rak­ja szál­lí­tó­esz­köz­be az anya­got, mi­köz­ben fo­lya­ma­to­san fel­ügyel tár­sá­ra is. Ha ugyan­is a fel­sza­ba­du­ló me­tán­gáz mennyi­sé­ge el­ér­te a kri­ti­kus ér­té­ket, ha­la­dék­ta­la­nul el kel­lett hagy­ni­uk a ve­szé­lyes­sé vált te­rü­le­tet.

A be­mu­ta­tó hely­szí­ne­ken min­den­hol élet­nagy­sá­gú, fej­lám­pás, bá­nyász­ru­hát vi­se­lő bá­buk vár­ják a lá­to­ga­tó­kat, mint­ha meg­állt vol­na az idő, mint­ha a bányászok ab­ba se hagy­ták vol­na a ki­ter­me­lést. Tú­ra­ve­ze­tőnk va­la­mennyit név sze­rint mu­tat­ja be, mi­előtt el­mond­ja, mit és ho­gyan csi­nál­tak egy-egy mun­ka­he­lyen.

Meg­ha­tó, mi­lyen sze­re­tet­tel, tisz­te­let­tel be­szél a bá­nyá­szok­ról, mennyi­re em­ber­köz­pon­tú az egész ki­ál­lí­tás. Hi­szen azon­kí­vül, hogy szám­ta­lan ér­de­kes is­me­re­tet kap­ha­tunk a fe­ke­te gyé­mánt­ról – ke­let­ke­zé­sé­től a fel­szín­re buk­ka­ná­sá­ig, azután egy bá­nya­üzem mű­kö­dé­sé­ről és a kü­lön­le­ges tech­ni­kai be­ren­de­zé­sek­ről –, a köz­pont­ban mind­vé­gig az em­ber ma­rad. Az, aki egész­sé­gét nem kí­mél­ve, sőt né­ha éle­tét koc­káz­tat­va vé­gez­te ál­do­za­tos mun­ká­ját nap mint nap. Így nem is meg­le­pő, hogy mi­előtt a ki­já­rat fe­lé in­dul­nánk, meg­ál­lunk egy fő­haj­tás­ra a bá­nyá­ban el­hunyt dol­go­zók em­lék­táb­lá­ja előtt.

He­lyé­re té­ve a si­sa­ko­kat – szi­go­rú­an ön­be­val­lá­sos ala­pon – össze­szá­mol­juk, hány kop­pa­nás hal­lat­szott fej­ma­gas­ság­ból, s bi­zony meg kell ál­la­pí­ta­nunk: in­do­kolt, hogy kö­te­le­ző vi­sel­ni a vé­dő­esz­közt. Tú­ra­ve­ze­tőnk még szól pár szót a be­já­rat mel­let­ti egy­ko­ri bá­nyász­ház­ról – há­rom-négy csa­lád is össze­zsú­fo­ló­dott a kis épü­let­ben –, majd el­kö­szön tő­lünk, hogy az ér­ke­ző lá­to­ga­tók­ból újabb cso­por­tot szer­vez­ve is­mét el­in­dul­jon a mély­be, és is­mét ugyan­olyan szí­ne­sen, ér­de­ke­sen és mér­he­tet­len sze­re­tet­tel be­szél­jen a bá­nya egy­ko­ri éle­té­ről, tör­té­ne­té­ről és mun­ká­sa­i­ról, mint az imént nekünk.

Vár a vár is

Hogy a ne­héz gaz­da­sá­gi hely­zet, az el­ké­nyel­me­se­dés vagy va­la­mi más te­szi, nem tu­dom, de mos­tan­ság rit­káb­ban, ke­ve­seb­bet moz­du­lunk ki ott­hon­ról. Ezért ha már er­re já­runk, úgy dön­tünk, nem hagy­juk ki a kör­nyék ne­ve­ze­tes lát­ni­va­ló­ját, a so­mos­kői vá­rat sem, amely Sal­gó­tar­ján­tól észak­ra né­hány ki­lo­mé­ter­re, de már Szlo­vá­kia te­rü­le­tén fek­szik.

Ta­lán a dik­ta­tú­ra slend­ri­án­sá­gá­nak, ne­tán ügyes ide­gen­for­gal­mi szak­em­be­rek le­le­mé­nyes­sé­gé­nek a kö­vet­kez­mé­nyeként ez a mű­em­lék már az elő­ző rend­szer­ben is lá­to­gat­ha­tó volt út­le­vél nél­kül. Nem sok min­den vál­to­zott itt az­óta, leg­fel­jebb annyi, hogy már nem szá­mít ér­de­kes­ség­nek és iz­gal­mas ka­land­nak út­le­vél nél­kül át­lép­ni az or­szág­ha­tárt.

A par­ko­ló­ból a ré­gi, le­ta­po­sott ke­rí­té­sen át né­hány tíz mé­te­res kap­ta­tón jut­ha­tunk fel a vár be­já­ra­tá­hoz, ahol most egy kis bó­dé áll. Az ott tar­tóz­ko­dó – ter­mé­sze­te­sen ma­gya­rul be­szé­lő – fi­a­tal­em­ber kész­sé­ge­sen vá­la­szol kér­dé­se­im­re a fel­újí­tás­ról, lát­ni­va­lók­ról, mi­köz­ben pár száz ma­gyar fo­rin­tot kér a be­lé­pő­ért. Meg­éri az árát, a ro­mos mű­em­lék­re ér­de­mes fel­mász­ni!

Igaz, ré­gen lát­tak kar­ban­tar­tást, fel­újí­tást ezek az ódon, ro­busz­tus fa­lak, de a vár így, rom­ja­i­ban is im­po­záns. S ke­ze­lő­it di­csé­ri, hogy gon­dos­kod­tak ró­la: biz­ton­sá­gos uta­kon le­hes­sen be­jár­ni az épü­le­tet. A bás­tya­ki­lá­tót szak­sze­rű­en meg­épí­tett, sta­bil kor­lá­tok öve­zik, a to­rony­ba ügyes kő­mű­ve­sek ál­tal épí­tett lép­cső ve­zet fel. A ki­lá­tás pe­dig: lé­leg­zet­el­ál­lí­tó! A szlo­vák ol­dal he­gyei, er­dői, míg a ma­gyar ol­dalon a lá­bunk alatt hú­zó­dó te­le­pü­lé­s lát­vá­nya szin­te kí­nál­ják a ma­gya­rá­za­tot, mi­ért volt von­zó, mi­ért vál­lal­ták oly szí­ve­sen haj­da­nán a vég­vá­ri vi­té­zek könnyű­nek csep­pet sem ne­vez­he­tő éle­tét a fi­a­tal le­gé­nyek. S hogy mi ih­let­het­te Ba­las­si Bá­lin­tot, ami­kor szép so­ra­it pa­pír­ra ve­tet­te erről.

Vissza­tér­ve s a kis bó­dé­tól má­sik irány­ba in­dul­va még egy lát­vá­nyos­sá­got tar­to­gat a hely. Pár perc gya­log­lás­sal, egy szer­pen­ti­nen le­eresz­ked­ve fel­ke­res­het­jük a hí­res so­mos­kői ba­zalt­öm­lést. A vi­lág­vi­szony­lat­ban is rit­ka­ság­nak szá­mí­tó geo­ló­gi­ai kü­lön­le­ges­ség a vár­hegy ol­da­lá­ban ta­lál­ha­tó, a mel­let­te el­he­lye­zett táb­la pe­dig elég­sé­ges el­iga­zí­tást ad a je­len­ség ki­ala­ku­lá­sá­ról, sa­já­tos­sá­ga­i­ról és je­len­tő­sé­gé­ről.

Fi­a­ta­lok­nak kü­lö­nös­kép­pen ajánl­ha­tó ez a ki­rán­du­lás. Nem­csak ha­zánk jobb meg­is­me­ré­se ér­de­ké­ben, de azért is, mert ta­nul­má­nya­ik so­rán sok­szor me­rül­het­nek fel olyan kér­dé­sek, amely­nek meg­ér­té­sét elő­se­gít­he­tik az itt meg­sze­rez­he­tő is­me­re­tek. De az idő­seb­bek is sok új­jal, ér­de­kes­ség­gel ta­lál­koz­hat­nak. Rá­adá­sul nagy­sze­rű le­he­tő­ség, hogy mind­két cél­pont té­len is fel­ke­res­he­tő, így nap­sü­té­ses té­li na­po­kon ki­fe­je­zet­ten kel­le­mes sé­tát, moz­gást ígér a nóg­rá­di ter­mé­szet.

A bá­nya­mú­ze­um kedd­től va­sár­na­pig fo­gad­ja a lá­to­ga­tó­kat. Na­gyobb cso­port­nak cél­sze­rű elő­ze­te­sen be­je­lent­kez­ni hon­lap­ju­kon vagy a 32/420-258-as te­le­fon­szá­mon. A bá­nyá­ban kel­le­mes, ál­lan­dó­an tíz fok kö­rü­li a hő­mér­sék­let. A so­mos­kői ki­rán­du­lás­hoz – kü­lö­nö­sen a csú­szó­sabb idő­szak­ban – aján­lott az erős láb­be­li, eset­leg egy jó tú­ra­ci­pő.

Gyar­ma­ti Gá­bor