Keresztény szemmel

Gyer­mek­ko­rom­ban a Tri­a­non után Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz ke­rült Kár­pát­al­ján ál­la­mi és is­ko­lai ün­ne­pek al­kal­má­val há­rom him­nusz hang­zott el: a cseh, a szlo­vák és a ru­szin. Mind­há­rom nem­ze­ti ének­nek szép volt a szö­ve­ge és a dal­la­ma (a ru­szin him­nusz Is­ten se­gít­sé­gét kér­te a vé­gén a meg­ma­ra­dás­hoz). Én a töb­bi­ek­kel együtt vi­gyázz­ál­lás­ban hall­gat­tam vé­gig mind­hár­mat. A ma­gyar him­nusz le­gá­li­san nem han­goz­ha­tott el, csak ti­tok­ban.

Test­vé­rem­mel együtt ci­rill be­tűk­kel ta­nul­tunk meg ír­ni-ol­vas­ni. Előbb hal­lot­tunk Tarasz Sev­csen­kó­ról, mint Pe­tő­fi­ről, előbb La­borc fe­je­de­lem­ről, mint Ár­pád­ról, előbb is­mer­tük meg a ru­szin éne­ke­ket, mint a ma­gyar nép­da­lo­kat, előbb a ru­szin, mint a ma­gyar nép­me­sé­ket, előbb a ko­lo­mej­kát, mint a csár­dást, előbb a ba­la­laj­kát, mint a ma­gyar tá­ro­ga­tót.

Még­is a csen­des csa­tor­nák, az ott­hon lég­kö­re, a ma­gyar is­ten­tisz­te­let, a Ma­gyar­or­szág­ról ér­ke­zett pos­ta, új­sá­gok tel­jes bel­ső el­iga­zí­tást ad­tak. Tud­tuk, hogy a sok­szí­nű kul­tu­rá­lis és val­lá­si kör­nye­zet­ben ho­vá tar­to­zunk. Pon­to­san itt ta­nul­tuk meg tisz­tel­ni a má­sok ér­té­ke­it és meg­is­mer­ni, sze­ret­ni és meg­őriz­ni a ma­gun­két. „Nem so­ka­ság, ha­nem lé­lek…” Meg le­he­tett ma­rad­ni…

A bo­gáncs­nál, szú­ró, té­pő, seb­ző tö­vis­nél sok­kal ve­sze­del­me­sebb a hí­nár. A hí­nár nem szúr, nem se­bez, nem okoz fáj­dal­mat, sőt lá­gyan si­mo­gat, nyál­kás, si­ma le­ve­le­i­vel kö­rül­ölel, köz­ben las­san-las­san be­fon, egy­re szo­ro­sab­ban ma­gá­hoz von, és töb­bé nem ereszt el. Le­húz a mély­ség­be, és ott ha­lá­lo­san el­rin­gat, meg­bé­nít, meg­fojt.

Min­den­ki tud­ja, ér­zi, hogy az em­ber ma­dá­chi tra­gé­di­á­ja a tör­té­ne­lem so­rán nem zá­rult le, ha­nem új szí­nek­kel foly­ta­tó­dott, ame­lye­ket ő el sem tu­dott vol­na kép­zel­ni. Mert az esz­ki­mók még rend­ben él­ték a ma­guk éle­tét a ha­gyo­má­nya­ik sze­rint, esz­ki­mók­nak ne­vez­ték ma­gu­kat, sze­ret­ték a tá­ju­kat, és véd­ték a fó­ká­i­kat. – A fagy­nál és jég­nél fé­lel­me­sebb azon­ban az a táj, amely időn­ként ki­raj­zo­lód­ni lát­szik: szel­le­mi­leg, lel­ki­leg ki­üre­se­dett, si­vár, hold­bé­li, ahol nem­csak a ta­nyák, ki­csi fal­vak tűn­nek el ál­la­tos­tól, nem­csak a fá­kat, er­dő­ket tün­te­tik el, hogy he­lyet ad­ja­nak a to­rony­er­dők­nek, de hoz­zá­nyúl­nak a szel­le­mi, lel­ki gyö­ke­rek­hez, ne­ki­men­nek a te­rem­té­si rend­nek is. Min­dent egy kö­dös, mo­der­ni­zá­ci­ós, sza­bad fan­tom­vi­lág ígé­re­te je­gyé­ben. Pén­zért, pénz­zel, lé­lek nél­kül.

A sze­re­tet­hez hoz­zá­tar­to­zik a ha­za­sze­re­tet is! Fe­le­lő­sek va­gyunk Is­ten szí­ne előtt nyel­vün­kért, ha­gyo­má­nya­in­kért, az utá­nunk jö­vő ge­ne­rá­ció tes­ti-lel­ki ép­sé­gé­ért.

A tét nagy, va­ló­ban nagy: a meg­ma­ra­dás­ról van szó!

Most va­ló­ban lel­ki meg­úju­lás­ra, Is­ten­től ka­pott, Jé­zus Krisz­tus­ban ki­raj­zo­ló­dott igaz em­ber­sé­günk fel­fe­de­zé­sé­re, vál­la­lá­sá­ra van szük­sé­günk. Hit­re, re­mény­re, sze­re­tet­re, e há­rom ener­gi­á­ra. Pál apos­tol a Ko­rinthu­si­ak­hoz írt le­ve­lé­ben a sze­re­tet him­nu­szá­val nem egy ten­ger­par­ti me­ren­gés­ben szü­le­tett lí­rai köl­te­ményt akart ír­ni. Az ak­ko­ri, szét­eső, val­lá­si­lag, er­köl­csi­leg, tár­sa­dal­mi­lag bom­ló vi­lág­ban nem­csak Krisz­tust meg­is­mert rab­bi­ként, de is­me­re­tek­kel ren­del­ke­ző gon­dol­ko­dó­ként is félt­ve, ag­gód­va ki­ál­tot­ta: min­den val­lá­si, fi­lo­zó­fi­ai, drasz­ti­kus és gnosz­ti­kus eről­kö­dés, em­be­ri pró­bál­ko­zás tö­re­de­zett, „rész sze­rint va­ló”, ön­ma­gá­ba hull vissza. A tel­jes­ség Is­te­né, a meg­tar­tó, épí­tő, re­mény­sé­get adó erő a sze­re­tet. Jé­zus Krisz­tus sze­re­te­te. E nél­kül ma is csak egy torz, fé­lel­me­tes vi­lág vár ránk.

Is­ten ir­gal­maz­zon ne­künk!

Kincz­ler Irén