A vasárnap igéje
ÖTVENED VASÁRNAPJA – JAK 3,13–18
„Bölcsesség! Figyeljünk!”
Az ortodox kereszténység liturgiájából, az evangélium felolvasását megelőző felhívásból kölcsönöztük ezt a tartalomra is utaló címet. Nem loptuk, hanem élünk azzal a lehetőséggel, hogy ami mondanivalójában közös, azt nem csupán számon tartani szabad, de azzal élni is lehet.
Ismétlem: az evangélium felolvasása előtt hangzik ez a felhívás. Ezen a vasárnapon azonban nem az evangélium valamelyik szakasza, hanem egy levélrészlet a prédikáció alapigéje. Abból a levélből, amelynek evangéliumi, Krisztus-hordozó jellegét sokszor és sokan vitatták. Olyan formális indoklással, hogy hiszen Jézusnak még a neve sem fordul elő benne.
Pedig evangéliumot hirdet, rejtjeles formában. Hiszen a bölcsesség áll az első helyen, az okosság a másodikon. A bölcsesség Jézus Krisztus rejtjele. Ő maga a „felülről való” bölcsesség. Hány útikönyv fordította Szent Zsófiának a mecsetté, majd múzeummá degradált Hagia Szophia – magyarul Szent Bölcsesség – templom nevét, amelyben lassan, ha mozaiktöredékekben is, de napvilágra kerülnek a Krisztus-templomra utaló jegyek. Így értették ezt eleink is, amikor nagyböjt, még inkább nagyhét idején így kezdték a szenvedés stációit megénekelni: „Atyának bölcsessége / Bizony Istensége / Krisztus ember fogaték / Vecsernyének idején.” (Régi magyar istenes ének)
Tehát amikor a Jakab-levél bölcseket keres, akkor Krisztus-követőket keres, akikben a Krisztus felől való ismeret életformává érlelődik. Akikben ugyanaz az indulat van (Pál apostolra utalva), mint ami Krisztusban volt. Nem egyéni erénykutatást végez, hanem Krisztus-indulatú gyülekezetet szeretne látni a gyülekezetben. Hiszen a kereszténységre az jellemző, hogy Krisztushoz tartozásuk gyülekezeti kötődésben valósul meg. A sokszor emlegetett „közvetlen kapcsolat” Krisztussal nemhogy kizárná, hanem egyenesen feltételezi, hogy valakitől kaptam és valakivel megosztom mindazt, ami hitem, kereszténységem kincse.
Személyes Krisztus-hitünk megszületéséért már valaki hitt, imádkozott értünk, ahogyan – reménység szerint – mi is azt tartjuk normális magatartásnak, hogy a velünk együtt élőkért és az utánunk jövő ismeretlenekért is hiszünk és imádkozunk. Az, aki annyira beleszerelmesedett a maga hitébe, hogy irigyen vagy régi és mai viszálykodásokba belekeményedve nem akar tudni az előttünk élt keresztényekről és az utánunk jövőkről meg a velünk együtt élőkre vonatkozó jó reménységről, az lehet rideg tényekre hivatkozva „okos”, de Krisztus-indulatú „bölcs” semmiképpen sem.
Ámósz próféta azon háborog, hogy akikhez szól, mindent tudnak Isten rendjéről, talán még minden ünnep szent rendjét is fejből fújják, de ebből semmi sem megy át a mindennapok bölcsességébe. Csak az ördögi, a diabolikus marad, a mindent szétverő, összekeverő, ahol az okos tudás és a bölcs magatartás szétválik az emberben, és mindent összezavar maga körül is. Körülményeink szétesésében mindig közrejátszik a magunk szétesése, a „felülről való” bölcsesség, a Krisztus-indulat hiánya is!
Az evangéliumi szakasz tele van okos emberekkel. De a kereszt felé vezető utat nem értik, sőt útját akarják állni a kereszt felé tartó Úrnak is. „Mentsen Isten, Uram, nem eshetik ez meg veled!” Krisztus-féltő „okosságuk” mögött talán saját egzisztenciájuk féltése is ott lapul: mi lesz velünk, ha vele ez történik? A kereszt túl nagy ahhoz, hogy beleférjen az okos ember fejébe. Ezzel együtt az sem, hogy az a vak miért ordibál, hiszen a másik nyomorúsága annyira idegesíti az egészségest. Meg ez a vak világgá kürtöli Jézus titkát, és ezzel esetleg őket is veszélybe sorolja. Az okosak mindig ezer okát tudják sorolni, miért életidegen a „felülről való”, áldozatos bölcsesség.
Meglepő, hogy a „felülről való bölcsesség” részletezése mennyire hasonlít a páli szeretethimnusz elemeihez. Pál is Krisztus „természetét” rejtjelezi, és nem a keresztény ember természetrajzát írja le, ahogyan Jakab is Krisztus indulatát rejti a „bölcsességbe”. Az okos Péter akkor lesz bölcs Péterré, amikor bevallja a Feltámadott előtt, hogy nem az okosnak volt igaza, hanem a bolondnak tartott Bölcsességnek, aki nem birtokolni akar, hanem ajándékozni, magát áldozatul adni, hogy a szétvert kosokat népévé gyűjtse.
Hányszor dőltünk be az ördögi okosságnak, hogy Krisztus bölcsessége a gyávák, gyengék nem sokra vivő erénye. Közben feledtük Jézus szavát: „Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos vagyok.” Jézusban ez a bölcsesség nem válik szoborrá. Mozdul, indul, és végigjárja az utat a keresztig. Az Atya pedig áment mond erre a bölcsességre húsvétkor.
Jézus Krisztus nem veri szét „útonállóit”, hanem arra biztat és késztet, hogy az apostolokat, népét követve álljunk be mögéje, és kövessük az okosok által megvetett bölcsességet.
„Bölcsesség! Figyeljünk!” Nem is annyira idegen ez a testvéreinktől kölcsönzött felhívás, amikor azt halljuk, hogy Jézus elindul, és mint az Atya Bölcsessége Jeruzsálem felé tart a valóságos ember alázatával, és végigjárja az utat, hogy a mindent jobban tudó okosokat „felülről való” bölcsességre váltsa meg.
Fehér Károly