Keresztény szemmel

Ere­de­ti­leg a „ke­se­rűt­le­ní­tés” cí­met szán­tam írá­som­nak, de a szá­mí­tó­gép he­lyes­írás-el­len­őr­ző prog­ram­ja pi­ros­sal alá­húz­va fi­gyel­mez­tet: ez­zel a szó­val va­la­mi baj van, a prog­ram nem is­me­ri, hasz­ná­la­tát nem tá­mo­gat­ja. Ezért vá­lasz­tot­tam John Ste­in­beck ame­ri­kai író sze­rin­tem ak­tu­á­lis re­gény­cí­mét: Rossz­ked­vünk te­le…

De azért nem sze­ret­nék le­mon­da­ni a mé­reg­te­le­ní­tés min­tá­já­ra kre­ált ki­fe­je­zés, a ke­se­rűt­le­ní­tés hasz­ná­la­tá­ról sem. Meg­le­het, a szá­mí­tó­gép nem is­me­ri ezt a szót, de mi gyak­ran szen­ve­dünk ma­gunk és má­sok el­ke­se­rí­tő, mér­ge­ző ke­se­rű­sé­gé­től. Úgy ta­pasz­ta­lom, igen­csak szük­sé­günk van a ke­se­rű­ség bur­ján­zó gyö­ke­re­i­nek vissza­vá­gá­sá­ra egy­há­zunk­ban épp­úgy, mint a vi­lág­ban. Az apos­tol is fi­gyel­mez­tet ar­ra, hogy „a ke­se­rű­ség­nek a gyö­ke­re fel­nö­ve­ked­ve kárt ne okoz­zon, és so­ka­kat meg ne fer­tőz­zön” (Zsid 12,15).

Nem­csak a kü­lön­bö­ző ví­ru­sok el­len kell vé­de­kez­nünk, ha­nem a ke­se­rű­ség ön- és köz­ve­szé­lyes fer­tő­ző mér­gé­vel szem­ben is. Elég rossz­ked­vünk te­lé­ből, elég a mí­nu­szok­ból, elég a H1N1 kö­rü­li hisz­té­ri­á­ból. Elég a szív­be­mar­ko­ló hí­rek­ből, me­lyek sze­rint az idei té­len már kö­zel szá­zan (!) fagy­tak meg ha­zánk­ban. Pe­dig nem volt se ter­mé­sze­ti ka­taszt­ró­fa, se há­bo­rú, de an­nál in­kább tom­bol az ön­zés, a kö­zöny em­ber­te­len­sé­ge. Ka­in-utó­dok ci­ni­kus vé­de­ke­zé­se hang­zik: „Ta­lán őrző­je va­gyok én a test­vé­rem­nek?”

Egy hosszú, ke­mény tél utol­só hó­nap­já­ban szom­jaz­va áhít­juk a re­mélt új ta­vaszt. Rossz­ked­vünk te­lét, a szí­vek fa­gyos ke­mény­sé­gét el­űző fris­sí­tő, él­te­tő böj­ti sze­lek­re vá­runk.

De va­jon te­he­tünk-e mi ma­gunk is va­la­mit a ke­se­rűt­le­ní­tés, a mé­reg­te­le­ní­tés gyó­gyí­tó fo­lya­ma­tá­nak elő­se­gí­té­sé­ért? Le­het-e va­la­mi­kép­pen sür­get­ni a ta­vasz ér­ke­zé­sét?

Ter­mé­sze­te­sen nem mi hoz­zuk el a ki­ke­le­tet, de ké­nyel­mes, sőt gyá­va ha­zug­ság azt ál­lí­ta­ni, hogy tel­jes te­he­tet­len­ség­re len­nénk kár­hoz­tat­va. Új­ra csak ér­de­mes az apos­tol ta­ná­csá­ra fi­gyel­nünk: „…a lan­kadt ke­ze­ket és a meg­ros­kadt tér­de­ket erő­sít­sé­tek meg…”

Ki ne is­mer­né kö­zü­lünk ezt a meg­roggyant ál­la­po­tot? Em­be­rek meg­ke­se­rí­tik az éle­tün­ket. Kö­rül­mé­nyek, el­vá­rá­sok szo­rí­tó há­ló­já­ban ver­gő­dünk. Fogy az erő, a tü­re­lem. S ami még rosszabb: alig pis­lá­kol már a hit, fa­kul a re­mény, ki­hűl a sze­re­tet. Így nö­vek­szik fel ben­nünk, gyak­ran szin­te ész­re­vét­le­nül, a ke­se­rű­ség gyö­ke­re, és így le­szünk mi ma­gunk is egy­re ke­se­rűb­bek.

Ez a faj­ta ke­se­rű­ség ugyan­is, mi­köz­ben má­so­kat fer­tőz, és kárt okoz, min­ket ma­gun­kat is mér­gez. Amíg egy mér­ge­ző nö­vény vagy ál­lat csak kör­nye­ze­tét fe­nye­ge­ti, de sa­ját mér­gé­vel szem­ben im­mú­nis, ad­dig a mi ke­se­rű­sé­günk ben­nün­ket is mar­dos és tönk­re­tesz.

A ke­se­rű em­ber­től szen­ved a kör­nye­ze­te, de ő is szen­ved ön­ma­gá­tól. Az apos­tol sze­rint a ki­út eb­ből a csap­dá­ból – a szó szo­ros és át­vitt ér­tel­mé­ben – a ke­zünk­ben van. Az Is­ten fe­lé emelt, ki­tárt, üres, imád­ko­zó ke­zek új­ra össze­köt­het­nek az élet, a hit, a re­mény­ség és a sze­re­tet for­rá­sá­val.

A „Ke­ze­ket fel!” ki­rab­lá­sunk­ra ké­szü­lő em­be­rek élet­ve­szé­lyes, dur­va fe­nye­ge­té­se­ként köz­is­mert. De le­het a meg­aján­dé­ko­zá­sunk­ra ké­szü­lő Is­ten biz­ta­tó fel­hí­vá­sa is. Ez az imád­ság­ra bá­to­rí­tó szó a ke­se­rűt­le­ní­tés, mé­reg­te­le­ní­tés gyó­gyí­tó, élet­men­tő fo­lya­ma­tá­nak el­ső lé­pé­se, nyi­tá­nya.

Igaz, hogy az ima­hét már mö­göt­tünk van, de a fel­tá­ma­dott Úr előt­tünk jár. Ugye még em­lék­szünk: az idei ima­hé­ten úti­társ­ként sze­gő­dött mel­lénk az em­mau­si or­szág­úton. El­kí­sért min­ket, mai, gyak­ran meg­ke­se­re­dett ta­nít­vá­nyo­kat egé­szen ad­dig, aho­vá mi igyek­szünk. De ő on­nan „to­vább akart men­ni” (Lk 24,28). Ez­zel pro­vo­kál­ta ki az őszin­tén fel­sza­ka­dó fo­hászt a sza­vai ál­tal át­for­ró­so­dott ta­nít­vá­nyi szí­vek­ből: „Ma­radj ve­lünk…” Er­re vá­la­szol Jé­zus az asz­tal­kö­zös­ség­ben meg­tört ke­nyér aján­dé­ká­val, mely­nek nyo­mán meg­nyíl­nak a vak­si ta­nít­vá­nyi sze­mek. El­száll a re­mény­vesz­tett ke­se­rű­ség, emel­ked­nek a lan­kadt ke­zek. Erő­re kap­nak a ros­kadt tér­dek. Friss len­dü­let­tel in­dul­nak a ko­ráb­ban meg­fá­radt lá­bak a töb­bi­ek fe­lé, hogy köl­csö­nös bi­zony­ság­té­tel­lel űz­zék el a ke­se­rű­ség ár­nya­it hi­tük­ből és éle­tük­ből.

Íme, a gyó­gyu­lás út­ja, a fel­nö­vek­vő ke­se­rű­ség el­len­sze­re: dia­ló­gus Jé­zus­sal, a ve­le va­ló kö­zös­ség meg­élé­se és fel­sza­ba­dult ta­nú­ság­té­tel mind­er­ről. A ha­ma­ro­san ránk kö­szön­tő szent negy­ven nap is er­re kí­nál le­he­tő­sé­get. A böj­ti idő­szak nem­csak Jé­zus ke­reszt­jé­ig ve­zet el, ha­nem túl­se­gít a Gol­go­tán, egé­szen a fel­tá­ma­dás örö­mé­ig. Mert Jé­zus ma is to­vább akar men­ni, ő ma is előt­tünk jár.

Hi­tünk­nek, re­mény­sé­günk­nek ezt a ta­lán leg­fon­to­sabb tit­kát ne­héz em­be­ri sza­vak­ba ön­te­ni. Né­ha egy mű­vész pró­fé­tai ví­zi­ó­ja töb­bet tár fel eb­ből, mint hit­tan­köny­vek, teo­ló­gi­ai le­xi­ko­nok so­ka­sá­ga. Ezért je­lent ne­kem so­kat a bé­kés­csa­bai Nagy­temp­lom új ol­tár­ké­pé­nek öröm­üze­ne­te: a ke­resz­ten szen­ve­dő Jé­zus alak­ja mö­gött fel­ra­gyog Krisz­tus új vi­lá­gá­nak ra­gyo­gó szín­pom­pá­ja. Mert Jé­zus to­vább akar men­ni!

Ke­ze­ket fel!

Ke­se­rű­ség el!

Éb­red­jünk a hosszú és nyo­masz­tó té­li álom­ból!

Rossz­ked­vünk te­le már a vé­gét járja!

Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület