Kultúrkörök

Is­mer­tem az idős tu­dós­em­bert, szo­bá­ja hűs csend­jé­ben fo­ga­dott a nyá­ri dél­előtt­ben. K. L. fo­tog­rá­fus­sal lá­to­gat­tuk meg, és alig ül­tünk le a ko­pott fo­te­lok­ba, már­is kér­dez­te: mer­re jár­tunk, mit hoz­tunk? Nem üveg bor­ra gon­dolt, in­kább nép­da­lok­ra vagy va­la­mi szép dí­szes tá­nyér­ra. Va­la­mi el­fe­le­dett ér­ték­re, el­ha­gyott ház­ra: „Kis­fi­am, te­le a pad­lás so­ha nem pó­tol­ha­tó kin­csek­kel!” – mond­ta nem szű­nő ag­go­da­lom­mal.

Így volt Lü­kő Gá­bor hosszú éle­té­ben a nem­zet­fél­tés és -men­tés fá­rad­ha­tat­lan mun­ká­sa, a ma­gyar nép­rajz klasszi­ku­sa, a né­pi kul­tú­ra és tár­sa­da­lom ku­ta­tó­ja. El­évül­he­tet­len ér­de­me­ket szer­zett a Kár­pát-me­den­ce né­pei kul­tu­rá­lis örök­sé­gé­nek fel­tá­rá­sá­ban. És ez­zel el is árul­tam: óri­á­sit ölelt ma­gá­hoz, hogy ment­se a ve­szen­dőt és föl­mu­tas­sa.

Lü­kő 1909. no­vem­ber 4-én szü­le­tett Ko­má­rom­ban, és 2001. áp­ri­lis 21-én hunyt el Bu­da­pes­ten. Fon­to­sabb mű­vei: A mold­vai csán­gók (1936), A ma­gyar lé­lek for­mái (1942), A ma­gyar nép­dal­szö­ve­gek ré­gi stí­lu­sa (1957), A pen­ta­ton hang­rend­szer (1962), Az ugor to­te­misz­ti­kus exo­gá­mia em­lé­kei (1965), Kis­kun­ság ré­gi kép­fa­ra­gó és kép­met­sző mű­vé­sze­te (1982). Ha­tal­mas élet­mű­vé­nek mél­ta­tá­sa és ér­té­ke­lé­se a ma­gyar nép­rajz­tu­do­mány ré­gi, nagy adós­sá­ga.

Fon­tos vál­lal­ko­zás a Tá­ton Ki­adó új so­ro­za­ta: Lü­kő Gá­bor mű­ve­it in­dí­tot­ta út­já­ra. Egy­sze­rű, íz­lé­ses bo­rí­tó­val, ér­tő és tel­jes vá­lo­ga­tás­sal. A má­so­dik, Ze­nei anya­nyel­vünk cí­mű kö­tet­ben na­gyobb­részt elő­ször je­len­nek meg ze­ne- és szö­veg­folk­lo­risz­ti­kai írá­sai, ame­lyek­ben Bar­tók és Ko­dály mun­kás­sá­gát foly­tat­ta. És a kö­vet­ke­ző­ben is he­lyet kap­tak több év­ti­zed­del ez­előtt pub­li­kált ki­emel­ke­dő ta­nul­má­nyai…

Az el­múlt évek­ben né­hány köny­vét új­ra­ol­vas­tam. Mond­ha­tom, ma is A ma­gyar lé­lek for­mái tet­szett a leg­job­ban. Azt hi­szem, ha mást nem írt vol­na, ak­kor is a leg­na­gyob­bak kö­zött len­ne a he­lye. Lü­kő fi­a­tal­ko­ri, még­is egész mun­kás­sá­ga szem­pont­já­ból alap­ve­tő mű­ve. A föl­ve­tett prob­lé­ma­kör, ku­ta­tá­si irány vé­gig­kí­sér­te egész éle­tét. Az elő­szó­ban meg­fo­gal­maz­ta leg­fon­to­sabb alap­el­vét: „Nép­mű­vé­szet, nép­köl­té­szet és nép­ze­ne együtt él­nek a fa­lu­si em­ber lel­ké­ben.” Még­is, a ku­ta­tás előt­te és utá­na is csak egyes rész­te­rü­le­tek­kel fog­lal­ko­zott.

Az „egésszel” töb­ben is pró­bál­koz­tak, de si­ker­te­le­nül.

Lü­kő Gá­bort te­het­sé­ge és fel­ké­szült­sé­ge ki­vé­te­les tel­je­sít­mé­nyek­re sar­kall­ta. Alá­zat­tal ha­jolt fel­ada­ta fö­lé, hall­gat­ta és je­gyez­te a da­lo­kat. Raj­zol­ta a gyö­nyö­rű csán­gó hím­zé­se­ket, a szkí­ta szar­vas­ké­pet és ma­gyar ro­ko­na­it… Meg­örö­kí­tet­te a fon­to­sat és a szé­pet, de po­li­ti­kai ál­lás­fog­la­lást is tett. Elő­ször egy nép­dalt idéz: „Én fel­nőt­tem de­rék­ség­re, / Lá­bom a ke­vél­ség­re, / Ka­rom az ölel­ge­tés­re, / Fe­jem a haj­to­ga­tás­ra.” Majd hoz­zá­fű­zi: „Ki ír­ta meg szeb­ben és iga­zab­ban a sza­bad­ság­harc és ki­egye­zés tör­té­ne­tét, mint ez az is­me­ret­len szer­ző? Ady is meg­ta­lál­ta ezt a jel­ké­pet: On­tot­tam vi­rá­got, / Vi­rul­tam jó­ban, rossz­ban, / Má­sok gyü­möl­csö­söd­tek, / Én min­dig vi­rá­goz­tam.”

So­kat kö­szön­he­tünk Lü­kő Gá­bor­nak. Ak­kor is, ha – mint más nagy tu­dó­sok – oly­kor té­ve­dett. A re­for­mok hí­ve volt, a tár­sa­dal­mi ke­re­tek meg­vál­toz­ta­tá­sát nem akar­ta. Vi­tat­koz­tak is ve­le so­kat, szin­te min­den írá­sá­val, leg­több­ször bán­tó­an.

1956-ban ki­állt a for­ra­da­lom mel­lett. A sza­bad­ság­harc el­tip­rá­sa után bör­tön­be zár­ták. A „szám­űze­tés” (Gyu­la, Ba­ja, Kis­kun­fél­egy­há­za) évei nem tör­ték meg. Ku­ta­tá­sa­it vál­to­zat­lan ki­tar­tás­sal foly­tat­ta to­vább. Ké­sei írá­sai (a ki­lenc­ve­nes évek­től) a Gyö­ke­re­ink fü­ze­tek so­ro­za­tá­ban je­len­tek meg. Ha­lá­lá­ig lan­ka­dat­la­nul dol­go­zott. Mert – ked­ves köl­tő­jé­vel szól­va – az őr­zők­nek vi­gyáz­ni kell a strá­zsán. Ál­do­zat­vál­la­lás – ez a leg­fon­to­sabb fel­adat, ahogy ez csa­lá­di ha­gyo­mány volt ná­luk min­dig. A tiszt­vi­se­lő szol­gál­ja vá­ro­sát, az or­vos az em­bert, a tu­dós nem­ze­tét. Mind­ha­lá­lig. Mert szép és fá­jó az élet, mil­lió gyö­ke­rű.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos