Élő víz

– Hát ez a ze­ne hon­nan jön?

Meg­ál­lok bi­cik­lim­mel a Fe­renc tér sar­ká­nál, most én is hal­lom, ami­re a pa­don ül­dö­gé­lő em­ber fel­fi­gyelt. Zon­go­ra­szó hal­lat­szik. Van úgy né­ha, hogy a nyi­tott ab­la­kok az ut­cá­ra en­ge­dik a bent gya­kor­ló gye­re­kek klim­pí­ro­zá­sát vagy if­jú mű­vé­szek re­me­ke­it, de ez más. Ez in­nen lent­ről, az ut­cá­ról szól.

A hang azért ide­gen, mert a kör­nyék fi­no­man szól­va ép­pen nem har­mo­ni­kus. Lom­ta­la­ní­tás van. A jár­dá­kon a leg­kü­lön­fé­lébb ócs­ka­sá­gok hal­mo­zód­nak. Ci­gány csa­lá­dok ke­res­gél­nek a ku­pa­cok kö­zött. Oly­kor egy-egy fi­nom ka­bát­ba öl­tö­zött em­ber is meg­áll, szé­gyen­lő­sen vizs­gá­ló­dik a sze­mét­ben, hát­ha rá­akad egy jobb da­rab­ra. Az ut­cá­nak lát­szó­lag fel­for­du­lás jel­le­ge van, va­ló­já­ban kö­zel áll ez a kincs­ke­re­sés ősi ri­tu­á­lé­já­hoz.

Egy­szer csak meg­lá­tom a zon­go­rát. Nagy­da­rab, bar­na, pán­cél­tő­kés, an­gol­me­cha­ni­kás. Ki­csit ol­dal­ra bil­len­ve áll, az egyik lá­ba ki­tör­ve, ar­rébb a jár­dán fek­szik. Lát­sza­nak se­bei, de nem tű­nik rossz­nak. Mint di­csőbb ko­ro­kat ért fő­ne­mes, mél­tó­ság­gal tű­ri az ut­ca né­pé­nek gya­láz­ko­dá­sa­it. Egy fi­úcs­ka mocs­kos kéz­zel ve­re­ge­ti a bil­len­tyű­ket, in­nen szól a ze­ne.

– Is­te­nem, egy Bö­send­or­fer! Ez le­he­tet­len! Ki dob ki egy zon­go­rát? Egy ilyen kincs a lo­mok kö­zött!

Most nincs időm fog­lal­koz­ni ve­le, nem­so­ká­ra kez­dő­dik az órám, haj­ta­nom kell, de gon­do­la­ta­im me­net köz­ben is ezen jár­nak. El kel­le­ne szál­lít­tat­ni! Egy zon­go­ra nagy ér­ték. Nem is annyi­ra a pénz, bár az sem meg­ve­ten­dő, de ma­ga a hang­szer! Vé­gig­fut­ta­tom agya­mon a le­he­tő­sé­ge­ket, hol is len­ne he­lye. Mind­egy, hogy min­den­ki­nek ki­csi a la­ká­sa, egy ta­lált Bö­send­or­fert bár­ki be­fo­gad­na, leg­alább egy idő­re. Az­tán majd csak lesz va­la­hogy. A szer­zés vá­gyát agyam egy zu­gá­ból csi­tít­gat­ja, hogy úgy­sem lesz már ott, ami­re én szál­lí­tó­kat szer­zek.

De a zon­go­ra ott áll még es­te is. Ezt az utat na­pon­ta több­ször is meg szok­tam ten­ni, most min­dig a zon­go­ra mel­lett, min­dig meg­úju­ló el­ha­tá­ro­zás­sal. Ké­sőbb va­la­ki rá­tesz egy zöld lám­pa­er­nyőt, a lo­mok már-már el­ta­kar­ják, de még min­dig ott áll. Lá­tom, né­ha má­sok is meg­áll­nak cso­dál­koz­va, mit ke­res egy cso­dás hang­szer a lo­mok kö­zött. Ilyen­kor fél­té­keny se­rény­ség vesz erőt raj­tam, ne­hogy el­ve­gyék tő­lem.

Vé­gül nem tör­té­nik sem­mi. A zon­go­ra utá­ni vágy csak vágy ma­rad. A kö­ze­li, el­kép­zel­he­tet­le­nül kö­ze­li kincs túl ri­asz­tó. Ta­lán az bé­nít meg, hogy az enyém le­het­ne. Csak egy szál­lí­tó­nak kel­le­ne szól­nom, csak el kel­le­ne fo­gad­nom, mint egy aján­dé­kot. De nem te­szem meg. Nem tu­dom, mi­ért, de nem te­szem meg.

Har­mad­nap haj­nal­ban vé­ge a lom­ta­la­ní­tás­nak, min­dent el­visz­nek. A jár­dák vissza­kap­ják vi­szony­la­gos tisz­ta­sá­gu­kat és a le­he­tő­sé­get, hogy új­ra em­be­rek jár­ja­nak raj­tuk.

Ne­kem sem kell fi­gyel­nem, ne­hogy rá­men­jek va­la­mi ócs­ka szek­rény­ből ki­sza­kadt szög­re, éles üveg­re, amely ki­lyu­kaszt­hat­ná a bi­cik­li­gu­mit.

A Ná­zá­re­ti egy­kor ar­ról be­szélt, hogy Is­ten or­szá­ga olyan, mint a vé­let­le­nül ta­lált kincs, amely annyi­ra szen­ve­dé­lyé­vé vált an­nak, aki fel­fe­dez­te, hogy min­de­nét fel­ad­ta azért, hogy meg­sze­rez­ze.

A Fe­renc té­ri át­ke­lő­nél oly­kor azon ka­pom ma­gam, hogy hall­ga­tó­zom, nem jön-e megint a zon­go­ra­hang. De már nem szól sem­mi se­hon­nan.

Ko­czor Ta­más