Élő víz

„Jé­zus így szólt a ta­nít­vá­nyok­hoz: ťMost fel­me­gyünk Je­ru­zsá­lem­be, és az Em­ber­fi­án be­tel­je­se­dik mind­az, amit a pró­fé­ták meg­ír­tak.Ť” (Lk 18,31)

Öt­ve­ned he­té­ben az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igéi a ke­reszt fe­lé tar­tó böj­ti út­ra hív­nak, mely­nek so­rán a lel­ki vak­ság­ból jus­sunk el Is­ten mű­ve­i­nek lá­tá­sá­ra! Ar­ra az is­te­ni böl­cses­ség­re, mely hit ál­tal fel­is­me­ri: Krisz­tus azért jött, hogy éle­tét ad­ja vált­sá­gul so­ka­kért. Kér­jük is: „Légy né­kem erős kő­szá­lam, erős há­zam, hogy meg­tarts en­gem!” (GyLK 691,3), és di­cső­ít­sük őt: „Ál­dott le­gyen az Úr ne­ve örök­kön-örök­ké, mert övé a böl­cses­ség és az erő.” (Dán 2,20; LK) Pas­si­ó­ja előtt a Mes­ter nyíl­tan be­szélt ta­nít­vá­nya­i­nak e négy „kell”-ese­mény­ről: „…az Em­ber­fi­á­nak so­kat kell szen­ved­nie, és el kell vet­tet­nie a vé­nek­től, a fő­pa­pok­tól és az írás­tu­dók­tól, és meg kell ölet­nie, de har­mad­na­pon fel kell tá­mad­nia.” S min­den­ko­ri ta­nít­vá­nya­it ke­reszt­hor­do­zás­ra hív­ja: „Ha va­la­ki én­utá­nam akar jön­ni, ta­gad­ja meg ma­gát, ve­gye fel a ke­reszt­jét, és kö­ves­sen en­gem.” (Mk 8,31.34) A ke­reszt ja­vunk­ra van, „hogy hi­tünk gya­ra­pod­jék, erő­söd­jék, és min­dig job­ban Krisz­tu­séi le­gyünk. Csak így vá­lik az evan­gé­li­om, a mi ke­reszt­hor­do­zó szen­ve­dé­sünk ré­vén, má­sok szá­má­ra is lát­ha­tó­vá.” (Lu­ther) De ho­gyan volt er­re ké­pes Urunk? Csak a so­ha el nem mú­ló sze­re­tet ál­tal; mi­vel ő Is­ten, és „Is­ten sze­re­tet…” – „Mi te­hát azért sze­re­tünk, mert ő előbb sze­re­tett min­ket.” (1Jn 4,16.19) Ezért zen­gi him­nu­szá­ban Pál: „Most azért meg­ma­rad a hit, a re­mény, a sze­re­tet, e há­rom; ezek kö­zül pe­dig a leg­na­gyobb a sze­re­tet.” (1Kor 13,13) Jé­zus üzen He­ró­des­nek, aki meg akar­ta öl­ni: „…le­he­tet­len, hogy pró­fé­ta Je­ru­zsá­le­men kí­vül vesszen el.” (Lk 13,33) Íté­le­tet mond né­pe fe­lett, mert nem akar­ták, hogy össze­gyűjt­se őket. Lévi há­zá­ban Jé­zus és ta­nít­vá­nyai – el­len­tét­ben a fa­ri­ze­u­sok­kal – együtt et­tek és it­tak a vám­sze­dők­kel; nem böj­töl­tek, mert ve­lük volt a vő­le­gény. S mi­vel a ré­gi nem il­lik össze az új­jal, ezért „az új bort új töm­lő­be kell töl­te­ni” (Lk 5,38). Ham­va­zó­szer­dá­tól (lásd Dán 9,3) nagy­szom­ba­tig tart a negy­ven­na­pos böj­ti idő, mert a böjt­nek nincs va­sár­nap­ja. Urunk ta­ná­csa: „…böj­tö­lé­se­det ne az em­be­rek lás­sák, ha­nem Atyád…” Ezt az időt fel­hasz­nál­hat­juk mennyei kin­csek gyűj­té­sé­re, „mert ahol a kin­csed van, ott lesz a szí­ved is”. (Mt 6,18.21) Lás­suk meg az igé­ben leg­drá­gább kin­csün­ket! Ez az Úr igé­je: „Igaz­sá­gos íté­le­tet hoz­za­tok, sze­re­tet­tel és ir­gal­ma­san bán­ja­tok egy­más­sal!”– „…és ne ter­vez­ze­tek egy­más el­len ma­ga­tok­ban sem­mi rosszat!” (Zak 7,9.10) Ön­ki­je­len­té­sé­ben lás­sunk meg Jé­zus kül­de­té­sét: „…ha nem hi­szi­tek, hogy én va­gyok, meg­hal­tok bű­ne­i­tek­ben”, és „ami­kor fel­eme­li­tek az Em­ber­fi­át, ak­kor tud­já­tok meg, hogy én va­gyok”. (Jn 8,24.28) Bél­saccar lát­ta, még­sem ér­tet­te Is­ten igé­jét, aki meg­mér­te őt, szám­ba vet­te s fel­osz­tot­ta ki­rály­sá­gát, mert az Urat gya­láz­ta, s bál­vá­nyo­kat imá­dott. „De azt az Is­tent, aki­nek a ke­zé­ben van az éle­ted és min­den utad, nem di­cső­í­tet­ted.” (Dán 5,23) – „Mér­le­ge­den, örök Urunk, / Mind könnyű­nek ta­lál­ta­tunk. / Igaz­sá­god mér­le­gé­re / Hull­jon Jé­zus drá­ga vé­re!” (EÉ 524,2)

Ga­rai And­rás