A hét témája

Nóg­rá­di fa­lucs­ka vagy es­pe­re­si szék­hely, a fő­vá­ros má­so­dik leg­na­gyobb gyü­le­ke­ze­te vagy Bu­da­pest egyik la­kó­te­le­pé­nek tö­vé­ben meg­bú­jó ma­rok­nyi evan­gé­li­kus kö­zös­ség? Egy­lel­ké­szes hely vagy leg­alább négy ál­lan­dó szol­gá­lat­te­vő­vel bí­ró püs­pö­ki szék­hely? Élénk gyer­mek- és if­jú­sá­gi éle­tet is ma­gá­ban fog­la­ló gyü­le­ke­zet vagy fő­leg hat­van éven fe­lü­li­ek­ből ál­ló egy­ház­köz­ség? Hosszan le­het­ne so­rol­ni a szem­pon­to­kat, adott­sá­go­kat és a be­lő­lük fa­ka­dó he­lyi sa­já­tos­sá­go­kat, ame­lyek azo­kat a gyü­le­ke­ze­te­ket jel­lem­zik, ahon­nan a részt­ve­vők a rév­fü­lö­pi egy­ház­fi-kon­fe­ren­ci­á­ra ér­kez­tek.

Bár­me­lyik tu­laj­don­ság do­mi­nált is a be­mu­tat­ko­zá­sok so­rán, egy mind­egyik­re jel­lem­ző volt: a vál­lalt szol­gá­la­tu­kat ön­fel­ál­do­zó hű­ség­gel vég­ző és tu­dá­suk leg­ja­vát adó „osz­lo­pos ta­gok” nagy sze­re­tet­tel be­szél­tek gyü­le­ke­ze­tük­ről és szol­gá­la­tuk­ról. Pe­dig le­het, hogy vi­lá­gi fő­ál­lá­suk mel­lett la­pá­tol­ják té­len a ha­vat, nyír­ják nyá­ron a fü­vet, vagy mos­sák fel na­pon­ta a kö­vet. Le­het, hogy több­szö­ri ge­rinc- és egyéb mű­té­tek után, egyé­ni és csa­lá­di pró­ba­té­te­lek kö­ze­pet­te men­nek, és vég­zik szin­te lát­ha­tat­la­nul a rá­juk bí­zott fel­ada­tot. Szol­gá­la­tuk sok­szí­nű­sé­gét és vál­la­lá­suk mennyi­sé­gét má­sok csak ak­kor ve­szik ész­re, ha va­la­mi ok­nál fog­va he­lyet­te­sí­te­ni kell őket.

Jól jel­lem­zi a fent el­mon­dot­ta­kat az a szom­bat es­ti te­le­fon­hí­vás, ame­lyet az egyik részt­ve­vő osz­tott meg a töb­bi kon­fe­ren­ci­á­zó­val. Gyü­le­ke­ze­té­ben az­nap sze­re­tet­ven­dég­ség volt. A vé­gén azt kér­te tő­le né­hány gyü­le­ke­ze­ti tag: hét­főn mu­tas­sa meg ne­kik, ő ho­gyan csi­nál­ja, mert hár­muk­nak több órá­já­ba telt, míg min­dent el­mo­so­gat­tak és he­lyé­re tet­tek az al­ka­lom után…

Azon­ban a kör­kép­hez hoz­zá­tar­to­zik pél­dá­ul a szé­kes­fe­hér­vá­ri kül­dött­ség is, amely­nek a tag­jai pél­da­ér­té­kű saját megoldásukat tár­ták a töb­bi­ek elé. A né­hány éve be­ve­ze­tett új li­tur­gi­á­nak kö­szön­he­tő­en lé­pés­ről lé­pés­re ki­ala­kult egy tíz-ti­zen­két fős se­gí­tő csa­pat, így nem egy em­ber­re há­rul a sok és sok­fé­le el­vég­zen­dő fel­adat. Ötö­sé­vel-ha­to­sá­val, egy­mást vált­va lát­ják el – az ol­tár­dí­szí­tés, ta­ka­rí­tás és ha­son­ló te­en­dők mel­lett – az is­ten­tisz­te­le­ti szol­gá­la­to­kat. Akik in­dít­ta­tást érez­nek a szol­gá­lat­ra, azok­nak gyü­le­ke­ze­ti­mun­ka­társ-kép­zőt szer­vez­nek a he­lyi lel­ké­szek.

Ha fel­mé­rést vé­gez­nénk, va­ló­szí­nű­leg azt az ered­ményt kap­nánk, hogy gyü­le­ke­ze­te­ink­ben ál­ta­lá­no­sabb az egy­sze­mé­lyes vagy épp csa­lá­di meg­bí­za­tás a temp­lom és a gyü­le­ke­ze­ti al­kal­mak kö­rü­li fel­ada­tok el­vég­zé­sé­re. Hét éve a vá­ci gyü­le­ke­zet­ben üre­se­dett meg az úgy­ne­ve­zett ha­ran­go­zói szol­gá­la­ti hely, amely nem­csak a ha­ran­go­zást fog­lal­ja ma­gá­ban. A lel­kész hét­ről hét­re ki­hir­det­te a le­he­tő­sé­get, de sen­ki sem je­lent­ke­zett.

– Ott ül­tem va­sár­na­pon­ként a temp­lom­ban, és sor­ra vet­tem ma­gam­ban az em­be­re­ket. Ő is el­vál­lal­hat­ná, ne­ki is be­le­fér­ne az éle­té­be, ő meg mi­ért nem je­lent­ke­zik? – me­sé­li Men­c­zer Sán­dor­né, Ma­ri­ka. – Ahogy telt-múlt az idő, las­san meg­érett ben­nem a gon­do­lat, és úgy érez­tem, meg­szó­lí­tott az Is­ten, hogy ne­kem kel­le­ne el­vál­lal­nom. Meg­be­szél­tem ott­hon a csa­lá­dom­mal, majd tá­mo­ga­tá­suk­kal je­lent­kez­tem. Va­ló­já­ban kö­zö­sen vál­lal­tuk a fér­jem­mel, ta­va­lyelőtti ha­lá­la óta a fi­a­mék se­gí­te­nek be. Sok mun­ka, de nagy öröm és ál­dás.

Kos­tyál Jó­zsef, a zug­lói gyü­le­ke­zet „Jó­zsi bá­csi­ja” min­den dél­előtt­jét a temp­lom­ban vagy akö­rül töl­ti.

– En­gem a lel­kész­nőnk, Ta­másy Ta­más­né, Zsó­ka ta­ní­tott meg ha­ran­goz­ni. Még ha­gyo­má­nyos mó­don – nem elekt­ro­mos vezérléssel – szól­nak a ha­rang­ja­ink. Több­ször kér­dez­te tő­lem is, hogy nem ha­ran­goz­nék-e va­sár­nap az is­ten­tisz­te­let kez­de­te­kor. Ódz­kod­tam tő­le, mert tud­tam, hogy nem olyan egy­sze­rű irá­nyí­ta­ni, fő­leg meg­ál­lí­ta­ni a ha­ran­got. Az egyik al­ka­lom­mal már Lu­ther-ka­bát­ban, Agen­dá­val a ke­zé­ben új­ra oda­jött hoz­zám. Ma­gá­val hí­vott, ke­zem­be nyom­ta a köny­vét, majd úgy Lu­ther-ka­bá­to­san, nő lé­té­re el­kezd­te a ha­rang­kö­te­let húz­ni. A vé­gén rám né­zett, és meg­kér­dez­te: „Most már meg­ta­nul­ta a ha­ran­go­zást?” „Meg” – fe­lel­tem. Az­óta nem­csak hogy sza­bá­lyo­san irá­nyí­tom a ha­ran­go­kat, de Jé­zus föl­di élet­éve­i­re em­lé­kez­ve min­dig har­minc­há­rom­szor hú­zom meg va­sár­na­pon­ként a ha­rang­kö­te­let.

A pest­lő­rin­ci gyü­le­ke­zet­ből a han­go­sí­tá­sért fe­le­lős tag ér­ke­zett a kon­fe­ren­ci­á­ra. Sok kö­zös­ség szá­má­ra meg­szív­le­len­dő­ek Ha­dady Zsom­bor sza­vai.

– A temp­lom­ban min­den va­sár­nap rög­zít­jük az is­ten­tisz­te­le­ten el­hang­zot­ta­kat, ezt az­tán a hon­la­punk­ra fel­té­ve bár­ki meg­hall­gat­hat­ja, le­tölt­he­ti. Az öt­let ere­de­ti­leg on­nan szár­ma­zik, hogy né­hány éve a test­vé­rem ki­ment kül­föld­re, és ne­ki sze­ret­tem vol­na el­ér­he­tő­vé ten­ni a va­sár­na­pi al­kal­ma­kat. Ez odá­ig fej­lő­dött, hogy nem­ré­gi­ben áll­tunk át a di­gi­tá­lis rög­zí­tés­re, vagy­is a temp­lom há­tul­já­ban el­he­lye­zett ke­ve­rő­pul­ton szá­mí­tó­gép­re rög­zít­jük a han­got; ed­dig mi­ni­disz­ket hasz­nál­tunk. Na­gyon fon­tos misszi­ó­nak tart­juk ezt, hi­szen sok­kal több em­ber­hez jut­hat el ez­ál­tal Is­ten üze­ne­te.

– bzs –