Napról napra

Va­sár­nap

Ítél­jé­tek meg te­hát, mi ked­ves az Úr­nak. Ef 5,10 (Ám 5,24; Mk 8,31–38; 1Kor 13,1–13; Zsolt 31) Ön­ál­ló gon­dol­ko­dás­ra biz­tat Pál apos­tol. Össze­ku­szá­ló­dott vi­lá­gunk­ban – amely­ben össze­fo­nó­dik a jó és a rossz – kell meg­ítél­nünk, hogy mi ked­ves az Úr­nak. Szin­te nincs is az élet­nek olyan te­rü­le­te, ahol ne érez­nénk, hogy mi­lyen szét­vá­laszt­ha­tat­la­nul kap­cso­ló­dik össze ben­ne a jó és a rossz. Mi alap­ján fo­gad­junk el, vagy uta­sít­sunk el? Mi iga­zít el ben­nün­ket? Ho­gyan dönt­sünk? Pál apos­tol ad tám­pon­tot. A vi­lá­gos­ság gyü­möl­cse­i­ről ír az efe­zu­si gyü­le­ke­zet­nek: Jó­ság, igaz­ság, egye­nes­ség. Ez a dön­tés­ben a mér­ce.

Hét­fő

Az Úr pe­dig előt­tük ment nap­pal fel­hő­osz­lop­ban, hogy ve­zes­se őket az úton, éj­jel meg tűz­osz­lop­ban, hogy vi­lá­gít­son ne­kik. 2Móz 13,21 (1Jn 1,5; Lk 13,31–35; 5Móz 17,14–20) Iz­ra­el fi­ai el­in­dul­tak Egyip­tom­ból. Is­ten ke­rü­lő úton ve­zet­te őket. Nem a fi­lisz­te­u­sok or­szá­ga, ha­nem a Vö­rös-ten­ger pusz­tá­ja fe­lé. A ke­rü­lő út nem volt vé­let­len. Is­ten így óv­ta meg né­pét at­tól, hogy fé­le­lem­ből vissza­tér­je­nek Egyip­tom­ba. A ke­rü­lő út­nak nem min­dig lát­szik a cél­ja az éle­tünk­ben. Ta­lán né­ha vád­lón kér­dez­zük Is­tent: „Mi­ért kell ne­kem ezt az utat vé­gig­jár­nom?” Ami­kor Is­ten ke­rü­lő úton ve­zet, ő – bár sok­szor nem így lát­juk, nem így érez­zük – ve­lünk van. S ahogy Iz­ra­el fi­a­it ve­zet­te fel­hő­osz­lop­ban és tűz­osz­lop­ban, úgy ve­zet ben­nün­ket is, egé­szen a cé­lig.

Kedd

Jé­zus így szólt a ká­na­á­ni asszony­hoz: „Asszony, nagy a te hi­ted, le­gyen úgy, amint kí­vá­nod!” És meg­gyó­gyult a le­á­nya még ab­ban az órá­ban. Mt 15,28 (1Móz 32,27; Lk 5,33–39; 5Móz 18,9–22) Irigy­lés­re mél­tó a ká­na­á­ni asszony. Leg­fő­kép­pen a bá­tor­sá­ga és a me­rész­sé­ge. Nem so­kat mér­le­gel. Nem töp­reng azon, hogy il­lik-e vagy sem po­gány asszony­ként egy zsi­dó fér­fit meg­szó­lí­ta­ni. Nem hagy­ja ma­gát a kör­nye­zet ál­tal el­né­mít­tat­ni. Egy­sze­rű­en megy ah­hoz, ki­ált az után, aki­ről tud­ja, hogy ha­tal­ma van a be­teg­ség fe­lett is. Jé­zus ezt a me­rész­sé­get, ezt a kör­nye­zet­tel nem tö­rő­dő bá­tor­sá­got ne­ve­zi hit­nek. A hit ma is ezt je­len­ti, hogy nem a kö­rül­mé­nyek szo­rí­tá­sa, ha­nem Jé­zus Krisz­tus ere­je és ha­tal­ma ha­tá­roz meg.

Szer­da

Já­rul­junk te­hát bi­za­lom­mal a ke­gye­lem tró­nu­sá­hoz, hogy ir­gal­mat nyer­jünk, és ke­gyel­met ta­lál­junk, ami­kor se­gít­ség­re van szük­sé­günk. Zsolt 86,5 (Zsid 4,16; Mt 6,16–21; 5Móz 19,1–13) Min­den élet­sza­kasz­ba krí­zi­sen ke­resz­tül ér­ke­zünk. A fej­lő­dés ré­sze ez. A krí­zist túl kell él­ni, de nem mind­egy, ho­gyan. A krí­zis­ben szük­sé­günk van se­gít­ség­re. Tá­mo­ga­tás­ra, el­fo­ga­dó, meg­bo­csá­tó sze­re­tet­re. Hi­tünk fej­lő­dé­sé­nek is ré­sze a krí­zis. Az utol­sót ak­kor él­jük át, ami­kor el kell men­nünk eb­ből a vi­lág­ból. Ezen a krí­zi­sen is Jé­zus ve­zet át. Ő ölel kö­rül – ahogy ko­ráb­ban is – meg­bo­csá­tó, ir­gal­mas, ke­gyel­mes és örök­ké­va­ló sze­re­te­té­vel.

Csü­tör­tök

Te vol­tál az, aki­nek én szol­gál­tam vét­ke­id mi­att, te vol­tál az, aki­ért fá­ra­doz­tam bű­ne­id mi­att. Én, én va­gyok az, aki el­tör­löm ál­nok­sá­go­dat ön­ma­ga­mért, és vét­ke­id­re töb­bé nem em­lé­ke­zem. Ézs 43,24b–25 (Róm 4,25; Zak 7,2–13; 5Móz 14,6–22) Egy éle­ten ke­resz­tül pró­bál­juk hely­re­hoz­ni azt, amit el­ron­tot­tunk. A ma­gunk ere­jé­ből és igye­ke­ze­té­ből csak fol­toz­ga­tás­ra te­lik. Nem tud­juk a jó­vá­te­he­tet­lent jó­vá­ten­ni, az Is­ten­től el­sza­kadt éle­tet Is­ten-kö­ze­li­vé ten­ni. Egye­dül Is­ten az, aki ezt meg­te­he­ti. Ezt a hely­re­ho­zó, jó­vá­te­vő, min­den ál­nok­sá­got el­tör­lő sze­re­te­tet nem le­het ki­erő­sza­kol­ni, ki­ér­de­mel­ni, meg­vá­sá­rol­ni. Ez a sze­re­tet Is­ten aján­dé­ka, amely meg­je­lent Jé­zus Krisz­tus­ban min­den em­ber üd­vös­sé­gé­re.

Pén­tek

Né­ped ezt mond­ja: Nem kö­vet­ke­ze­tes az Úr! Pe­dig ők nem kö­vet­ke­ze­te­sek. Ez 33,17 (1Jn 1,9; Jn 8,21–30; 5Móz 26,1–15) Kö­vet­ke­ze­tes­sé­get vá­runk el egy­más­tól. Di­ák a ta­nár­tól, gyer­mek a szü­lő­től. Szük­ség van ar­ra a biz­ton­ság­ér­zet­re, ame­lyet az te­remt meg, hogy ki­szá­mít­ha­tó­ak a sza­vak és a tet­tek kö­vet­kez­mé­nyei. Is­ten­től is el­vár­ja az em­ber a kö­vet­ke­ze­tes­sé­get. A bűnt bün­tes­se, a jót ju­tal­maz­za. Az Is­ten kö­vet­ke­ze­tes­sé­ge, ki­szá­mít­ha­tó­sá­ga azon­ban mást ta­kar, mint amit mi el­vá­runk egy­más­tól. Is­tent nem le­het irá­nyí­ta­ni, le­ke­nye­rez­ni, nem le­het őt szá­mon kér­ni, sem el­vá­rá­so­kat tá­masz­ta­ni ve­le szem­ben. Ezé­ki­el pró­fé­ta Is­ten kö­vet­ke­ze­tes­sé­gét az ir­ga­lom­ban ha­tá­roz­za meg. Is­ten meg­bo­csá­tó sze­re­tet­tel for­dul mind­azok fe­lé, akik fel­hagy­nak bű­nös éle­tük­kel, és hoz­zá­for­dul­nak se­gít­sé­gért.

Szom­bat

Jé­zus így vá­la­szolt: „Sen­ki sem me­het az Atyá­hoz, csak­is énál­ta­lam.” Jn 14,6 (Zsolt 118,28; Dán 5,1–7.17–30; 5Móz 30,11–20) Sok­fé­le utat já­runk vé­gig éle­tünk so­rán. Van­nak ki­ta­po­sot­tak és már-már jár­ha­tat­la­nok. Egye­ne­sek és ka­nya­rok­kal tar­kí­tot­tak. Van út, amely zsák­ut­cá­ba, és van, ame­lyik cél­hoz ve­zet. Jé­zus az út. Ő nem­csak utat mu­tat, ha­nem ma­ga vá­lik út­tá. Ki­ta­po­sott, jár­ha­tó, ha­za­fe­lé ve­ze­tő út­tá. Jé­zus­sal biz­tos cél fe­lé ha­la­dunk. Ve­le meg­ta­lál­ha­tó és el­ér­he­tő az el­ve­szí­tett atyai ház. Jé­zus­ban már itt a föl­dön, a nagy ta­lál­ko­zás­ra vár­va, az ott­hon me­le­gé­ből él­he­tünk.

Ba­ra­nyay­né Rohn Er­zsé­bet