Egyházunk egy-két hete

Jé­zus Krisz­tus sze­mé­lyé­nek tit­ka két­ezer éve so­ka­kat iz­gat, egy­há­zon be­lül és kí­vül egy­aránt. Így volt ez már Jé­zus föl­di éle­te so­rán is. Egy­más­nak el­lent­mon­dó gon­do­la­tok, né­ze­tek és re­mény­sé­gek fo­gal­ma­zód­tak meg ve­le kap­cso­lat­ban ré­gen is, és így van ez ma is. Nem ke­rül­het­jük ki a kér­dés­re adott vá­laszt: ki­cso­da Jé­zus va­ló­já­ban? Ma­ga Jé­zus kér­dez­te meg ta­nít­vá­nya­it: „Hát ti ki­nek mon­do­tok en­gem?” Jé­zus kér­dé­sé­re meg­fo­gal­ma­zó­dó vá­la­szunk min­den bi­zonnyal ke­resz­tény hi­tünk leg­fon­to­sabb vá­la­sza. „Nem csu­pán el­mé­le­ti ku­ta­tást vég­zünk, hogy ki is volt Jé­zus Krisz­tus, ha­nem je­len idő­ben szem­be­sü­lünk az ő sze­mé­lyé­vel. Hi­szem, hogy je­len­lé­té­ben be­szé­lünk, nem egy­sze­rű­en ró­la, ha­nem ve­le” – fo­gal­ma­zott Gáncs Pé­ter, a Dé­li Egy­ház­ke­rü­let püs­pö­ke az Evan­gé­li­kus Bel­misszi­ói Ba­rá­ti Egye­sü­let (EB­BE) ta­va­szi elő­adás-so­ro­za­tá­nak má­so­dik al­kal­mán. A feb­ru­ár 11-i ren­dez­vé­nyen az egy­ház Jé­zus Krisz­tus is­ten­sé­gé­vel és em­ber­sé­gé­vel kap­cso­la­tos ta­ní­tá­sá­ról hall­hat­tak és gon­dol­kod­hat­tak kö­zö­sen a je­len­lé­vők.

Az össze­jö­ve­tel nyi­tó­áhí­ta­tát dr. Ga­rá­di Pé­ter tar­tot­ta Mt 16,13–16 alap­ján. Jé­zus idé­zett sza­va­i­ból egy­ér­tel­mű, hogy sen­ki nem ta­lál­hat­ja meg, ta­lál­hat­ja ki a jó vá­laszt, mert egye­dül az Atya nyit­hat­ja meg szí­vün­ket, ér­tel­mün­ket ar­ra, hogy an­nak is­mer­jük meg Jé­zust, aki ő va­ló­já­ban. Nincs be­ta­nult vá­lasz, be­ta­nult hit­val­lás, ha­nem sze­mé­lyes hi­tün­ket Is­ten­től kap­juk aján­dé­kul.

Gáncs Pé­ter, a Dé­li Egy­ház­ke­rü­let püs­pö­ke az áhí­tat­hoz csat­la­koz­va kezd­te elő­adá­sát: ke­resz­tény­ként nem­csak úgy be­szé­lünk Jé­zus­ról, mint tör­té­ne­ti ku­ta­tás tár­gyá­ról, ha­nem ve­le be­szél­he­tünk, mint ál­ta­la meg­szó­lí­tott em­be­rek. Ez a sze­mé­lyes hit azon­ban nem old­ja föl an­nak a ket­tős­ség­nek fe­szült­sé­gét, amely Jé­zus is­ten­sé­ge és em­ber­sé­ge kö­zött vib­rál. Ízig-vé­rig em­be­ri moz­za­na­tok, ugyan­ak­kor egé­szen kü­lö­nös, is­te­ni tör­té­né­sek fe­szült­sé­ge hú­zó­dik vé­gig Jé­zus föl­di éle­tén.

Ér­de­mes így vé­giggon­dol­ni a jól is­mert tör­té­ne­te­ket: Jé­zus szü­le­té­se; a ti­zen­két éves Jé­zus a temp­lom­ban; Jé­zus meg­ke­resz­te­lé­se; a há­bor­gó ten­ger le­csen­de­sí­té­se; Jé­zus be­szél­ge­té­se a sa­má­ri­ai asszonnyal; a ke­reszt­ha­lál. De még a föl­tá­ma­dás után is meg­volt ez a ket­tős­ség: Jézus meg­je­lent a be­zárt aj­ta­jú szo­bá­ban ta­nít­vá­nyai kö­zött, majd ve­lük együtt evett, tel­je­sen em­be­ri mó­don.

A püs­pök ez­után rö­vid át­te­kin­tést adott ar­ról, hogy az egy­ház két­ezer éves tör­té­nel­me so­rán ho­gyan igye­kez­tek Jé­zus ket­tős ter­mé­sze­tét ér­tel­mez­ni. Ma­ga az Új­szö­vet­ség is­te­ni mél­tó­sá­got, ran­got je­len­tő ne­ve­ket hasz­nál, mint pél­dá­ul a Mes­si­ás, Em­ber­fia, Is­ten Fia, Úr. Ak­kor ugyan­is még nem volt kér­dés, hogy Jé­zus tel­je­sen em­ber is volt, hi­szen éle­té­nek szem­ta­núi és a szem­ta­núk köz­vet­len is­me­rői (apos­to­li ha­gyo­mány!) er­ről min­den ké­sőb­bi nem­ze­dék­nél töb­bet tud­tak.

Ké­sőbb a hit­val­lá­sok, mint a leg­is­mer­tebb Ni­ce­ai, va­la­mint az Apos­to­li hit­val­lás, ar­ra a kér­dés­re fo­gal­maz­ták meg a vá­laszt, hogy mi a vi­szony az Atya és a Fiú kö­zött. A Fiú ép­pen úgy Is­ten, mint az Atya, ők egy­lé­nye­gű­ek. Má­sik kér­dés: mi a vi­szony a Fi­ú­ban az em­be­ri és az is­te­ni kö­zött. Jé­zus Krisz­tus va­ló­sá­gos Is­ten és va­ló­sá­gos em­ber, két ter­mé­szet van ben­ne, is­te­ni és em­be­ri. Meg le­het kü­lön­böz­tet­ni a ket­tőt, de szét nem le­het vá­lasz­ta­ni, és össze sem sza­bad ke­ver­ni.

Há­rom kü­lön­bö­ző gon­dol­ko­dás­mód, meg­kö­ze­lí­tés épült be a ke­resz­tény teo­ló­gi­á­ba. Az egyik a ke­le­ti né­pek (mint Iz­ra­el né­pe is) sa­já­tos­sá­ga. Ké­pek­kel, tör­té­né­sek­kel igye­kez­nek ki­fe­jez­ni a lé­nye­get. Ilyen az „Is­ten Bá­rá­nya” kép. A má­sik a gö­rö­gök fo­gal­mak­ra és meg­ha­tá­ro­zá­sok­ra tö­rek­vő gon­dol­ko­dá­sa. A har­ma­dik a la­tin nyu­gat jo­gi nyel­ve­ze­tet hasz­ná­ló meg­kö­ze­lí­té­se. Mind­annyi­an meg­ta­lál­hat­juk te­hát a bel­ső, lel­ki be­ál­lí­tott­sá­gunk­nak meg­fe­le­lő ki­fe­je­zés­mó­dot.

A re­for­má­ció kulcs­mon­da­ta: Egye­dül Krisz­tus! (So­lus Ch­ris­tus) Ez azon­ban nem je­lent­he­ti azt, hogy az Atyá­val és a Szent­lé­lek­kel ke­ve­seb­bet fog­lal­koz­zunk. A Szent­há­rom­ság ugyan­is olyan sze­re­tet­kö­zös­ség, amely­ben az em­be­rért tör­té­nik min­den. Ugyan­ak­kor a re­for­má­ció ide­jén kü­lö­nö­sen is hang­sú­lyos­sá vált, hogy a nagy hit­igaz­sá­gok­kal együtt Jé­zus az egyes em­ber Ura és meg­vál­tó­ja is. (Lu­ther: Kis ká­té, a 2. hit­ága­zat ma­gya­rá­za­ta)

Az új­kor­ban meg­kí­sé­rel­ték pon­to­san re­konst­ru­ál­ni Jé­zus tör­té­ne­ti alak­ját, de ez nem si­ke­rült. A négy evan­gé­li­um alap­ján sem si­ke­rül pon­tos Jé­zus-élet­raj­zot össze­ál­lí­ta­ni.

A 20. szá­zad nagy ha­tá­sú teo­ló­gu­sa, Karl Barth azt hang­sú­lyoz­ta: nem az em­ber megy Is­ten­hez, ha­nem Is­ten jön az em­ber­hez. A Krisz­tus-ese­mény mint Is­ten cse­le­ke­de­te szük­ség­sze­rű­en fe­lül­ről ve­zet le­fe­lé, nem pe­dig meg­for­dít­va, és nem lé­te­zik má­sik út.

A püs­pök ol­tár­ké­pek se­gít­sé­gé­vel szem­lél­tet­te, hogy a Krisz­tus-ábrázolások mennyi­re be­fo­lyá­sol­ják sze­mé­lyes Krisz­tus-ké­pün­ket. Evan­gé­li­kus ol­tár­ké­pe­in­ken is szé­pen meg­je­le­nik Jé­zus is­te­ni és em­be­ri ket­tős­sé­ge. A szá­munk­ra el­ér­he­tő leg­pon­to­sabb Krisz­tus-kép azon­ban a Fi­lip­pi le­vél 2. fe­je­ze­té­ben ol­vas­ha­tó Krisz­tus-him­nusz. Ez a him­nusz azt is bi­zo­nyít­ja, hogy már kez­det­től val­lot­ták: Jé­zus­ban együtt volt az is­te­ni és em­be­ri ter­mé­szet. Ez a hit­val­lás te­hát nem ké­sőb­bi teo­ló­gi­ai fej­lő­dés ered­mé­nye.

Jé­zus sze­mé­lye, is­ten­sé­gé­nek és em­ber­sé­gé­nek ket­tős­sé­ge mind­ad­dig ti­tok ma­rad, míg az Atya ki nem je­len­ti, és a Szent­lé­lek eszünk­be nem jut­tat­ja, meg nem ma­gya­ráz­za ne­künk, amit Jé­zus mon­dott. A hit­ben va­ló fel­is­me­rés és lá­tás iga­zi aján­dé­ka az, hogy már nemcsak Jé­zus­ról szó­lunk, ha­nem őt ma­gát szó­lít­juk meg mint Urun­kat, Meg­vál­tón­kat és Test­vé­rün­ket. És ak­kor már ő ma­ga for­mál­ja ben­nünk a Krisz­tus-ké­pet.

Ko­vács Lász­ló