Keresztény szemmel

Ami­kor a „leg­jobb mú­zsa, a kö­ze­le­dő ha­tár­idő” sür­ge­té­sé­nek en­ged­ve el­kez­dem eze­ket a so­ro­kat ír­ni, las­san vé­get ér a böjt­elői idő­szak utol­só, öt­ve­ned­nek ne­ve­zett va­sár­nap­ja. A kö­zel­gő éj­sza­ka ár­nyai kö­zött új­ra fel­idé­ző­dik ben­nem, mennyi­re szí­ven ütött a mai ige­hir­de­té­si alap­ige, amely­ről a győ­ri gyü­le­ke­zet két fi­li­á­já­ban ma­gam is pré­di­kál­tam.

Ja­kab apos­tol­nak, az Úr test­vé­ré­nek ta­ní­tá­sa is­mét ne­he­zen emészt­he­tő ele­del­nek bi­zo­nyult. De nem Lu­ther­nek a Ja­kab le­ve­lé­ről szó­ló kri­ti­kus ál­lás­pont­ja mi­att, ha­nem mert túl ke­mény­nek, sőt kö­nyör­te­len­nek tűnt, ami­kor a föl­di (em­be­ri) böl­cses­sé­get nem csak tes­ti­nek, ha­nem egye­ne­sen ör­dö­gi­nek ne­ve­zi (Jak 3,15).

Nem túl­zás ez? Az­tán még­is meg­ér­tem. A rá vá­ró pas­si­ót meg­pró­fé­tá­ló Mes­ter mit is mond ér­tet­len, őt az Atya irán­ti en­ge­del­mes­sé­gé­től el­té­rí­te­ni aka­ró ta­nít­vá­nyá­nak? Tá­vozz tő­lem, sá­tán! (Mt 16,23; Mk 8,33) Hát per­sze! Min­dig ő, az en­ge­det­len­ség­re csá­bí­tó, az Is­ten el­len lá­zí­tó, a min­dent össze­za­va­ró győz, ha nem Is­ten sze­rint, ha­nem em­be­rek sze­rint gon­dol­ko­zunk és cse­lek­szünk. A ve­szélyt a ma­ga kí­mé­let­len és gyil­kos va­ló­sá­gá­ban kell ész­re­ven­nünk, hogy meg­lás­suk, se­gít­ség­re szo­ru­lunk, és hogy jó he­lyen ke­res­sük a se­gít­sé­get.

Ezért vi­gasz­tal és bá­to­rít Is­ten atyai sze­re­te­té­nek prog­ram­ja, ame­lyet is­mét jó hal­la­nunk: „Azért je­lent meg az Is­ten Fia, hogy az ör­dög mun­ká­it le­ront­sa.” (1Jn 3,8b) Ezek­ben a he­tek­ben, böjt ide­jén hang­sú­lyo­san is ez az üze­net áll az egy­ház hi­té­nek, gon­dol­ko­dá­sá­nak, is­ten­tisz­te­le­ti éle­té­nek kö­zép­pont­já­ban. Va­ló­já­ban az egy­ház­ban min­dig ez a fő és egyet­len té­ma: Is­ten úgy sze­ret­te a vi­lá­got, hogy ér­te ad­ta egy­szü­lött Fi­át (Jn 3,16), és ál­ta­la min­den em­ber­nek fel­kí­nál­ja a gyó­gyu­lás, a bűn­bo­csá­nat, a meg­úju­lás le­he­tő­sé­gét.

Ami­kor böjt csend­jé­ben kö­zös­sé­ge­ink­ben meg­em­lé­ke­zünk Jé­zus Krisz­tus szen­ve­dé­sé­ről, fel­idéz­zük ke­reszt­út­ját és ke­reszt­ha­lá­lát, ezt azért tesszük, mert hisszük, hogy nin­csen üd­vös­ség sen­ki más­ban (Ap­Csel 4,12). Per­sze új­ra és új­ra ta­nul­nunk kell, hogy nél­kü­le nemcsak éle­tünk vég­ső kér­dé­se­i­re nincs vá­la­szunk, de min­den­na­pi éle­tünk­ben sem bol­do­gul­nánk, ha nem ré­sze­sí­te­ne ben­nün­ket az ör­dög ha­tal­mát meg­tö­rő győ­zel­mé­ben.

Ne­héz ezt be­lát­ni, mert az em­ber ma­gá­tól nem tud le­mon­da­ni a ha­tár­ta­lan és meg­ala­po­zat­lan ön­bi­za­lom­ról – bár he­lye­sebb, ha né­ven ne­vez­zük, és be­kép­zelt­ség­nek mond­juk – és az ön­di­csé­ret him­nu­sza­i­ról. Mint ful­dok­ló a szal­ma­szál­ba, ka­pasz­ko­dik ab­ba a tév­hit­be, hogy azért nem is olyan rossz a hely­zet, és majd meg­old­juk a prob­lé­má­kat. S ta­lán va­ló­ban nem vesszük ész­re, hogy a tel­jes élet­re ve­ze­tő kes­keny úton já­rás mű­vé­sze­tét mi ma­gunk­tól, de más em­be­rek­től sem tud­juk el­sa­já­tí­ta­ni. Ezt csak a Jé­zus Krisz­tus­ban va­ló hit­ben, aján­dék­ként kap­hat­ja meg az em­ber. Nél­kü­le még azt sem lát­juk, mennyi ve­szély le­sel­ke­dik ránk!

Böjt el­ső va­sár­nap­já­nak evan­gé­li­u­ma Jé­zus meg­kí­sér­té­sé­nek tör­té­ne­te (Mt 4,1–11). Ar­ra min­den bi­zonnyal em­lé­ke­zünk, hogy ő vé­gül le­győz­te a kí­sér­tőt. De ar­ra em­lé­ke­zünk-e, hogy az mi­lyen tá­ma­dá­so­kat in­té­zett el­le­ne? A ke­nyér­kér­dés, a val­lás és a ha­ta­lom kér­dé­se kö­rül folyt a küz­de­lem. Örök kér­dé­sek ezek. A mi kér­dé­se­ink is. Az út­el­ága­zá­sok­nál, a dön­tő hely­ze­tek­ben, de min­den­nap­ja­ink ap­ró­nak mon­dott küz­del­me­i­ben is csak Jé­zus Krisz­tus­nak a kí­sér­tőt le­győ­ző és így a kí­sér­té­sek nyi­la­it is ki­csor­bí­tó ere­je ve­zet­het ben­nün­ket győ­ze­lem­re.

Itt van mind­járt az el­ső, a ke­nyér­kér­dés. Ha azt hin­nénk, hogy ez csak a dik­ta­tú­ra év­ti­ze­de­i­ben meg­sa­nyar­ga­tott egy­ház és a ke­resz­tény em­be­rek di­lem­má­ja volt, nagy té­ve­dés­be es­nénk. Igaz, ak­kor gyak­ran hall­hat­tak a lel­ké­szek ilyen mon­da­to­kat: nem jár­ha­tok temp­lom­ba, nem me­het a gye­rek hit­tan­ra, nem en­ged­he­tem kon­fir­mál­ni, nem es­küd­he­tünk temp­lom­ban, mert ak­kor a fi­ze­tés­eme­lés­nél hát­rányt szen­ve­dek.

Ma ta­lán fon­dor­la­to­sabb a hely­ze­tünk, az alap­kér­dés még­is ugyan­az. Re­mé­lem, igen, re­mé­lem, hogy so­kan ma­guk­ra is­mer­nek, ami­kor gyak­ran is­mét­lő­dő ke­se­rű ta­pasz­ta­la­ta­i­mat így összeg­zem: mi­lyen vi­lág az, ahol az er­kölcs, a tisz­tes­ség, az üz­le­ti be­csü­let, mi­vel nem biz­to­sí­ta­nak kel­lő pro­fi­tot, sem­mit sem ér­nek. Sen­ki ne higgye, hogy Is­ten rend­jét, aka­ra­tát bün­tet­le­nül meg le­het szeg­ni! Is­ten mal­mai – ha oly­kor túl las­sú­nak tűn­nek is – őröl­nek. Jaj an­nak, aki azt hi­szi, hogy csak ke­nyér­rel és csak a pi­ac­ról él az em­ber!

Az ör­dög tá­ma­dá­sai val­lá­sos éle­tün­ket sem kí­mé­lik. Ilyen­kor min­den­na­pi élet­foly­ta­tá­sunk egé­szen mást mu­tat, mint ke­gyes­ke­dő sza­va­ink. Az adok-ka­pok lo­gi­ká­ja ha­tá­roz­za meg val­lá­sos­ko­dá­sun­kat, és imád­sá­ga­ink, temp­lo­mo­zá­sunk (ha van még egy­ál­ta­lán), ada­ko­zá­sunk mö­gött sok­szor nem is lep­le­zet­ten ott van az alan­tas, szá­mí­tó gon­do­lat: majd csak vissza­fi­ze­ti, meg­há­lál­ja ne­künk ezt az Is­ten! Mint­ha éle­tün­ket, anya­gi ja­va­in­kat, min­de­nün­ket, amink csak van, nem tő­le kap­tuk vol­na! Bi­zony is­ten­kí­sér­tés az ilyen val­lá­sos­ság, s ak­kor ne­künk is szól a ke­mény be­széd: mi­at­ta­tok ká­ro­mol­ják Is­ten ne­vét a po­gá­nyok kö­zött (Róm 2,23b).

Az Is­ten Fi­át is fél­re akar­ta ve­zet­ni az ör­dög, ami­kor az­zal hi­te­get­te, ha őt imád­ja, ne­ki ad­ja a vi­lág­ural­mat. A ha­ta­lom kí­sér­té­se so­kak­nak lett és lesz csap­dá­vá: Mind­egy, ho­gyan és mi­lyen áron, de fel kell jut­ni a csúcs­ra! Meg kell sze­rez­ni a ha­tal­mat, mert ural­kod­ni jó! Csa­lá­dot ter­ro­ri­zá­ló fér­fi­ak és asszo­nyok, mun­ka­tár­sa­i­kat sa­nyar­ga­tó fő­nö­kök, kis és nagy kö­zös­sé­get ural­muk alá haj­ta­ni aka­ró ön­je­lölt nép­ve­zé­rek mind egy fá­ból van­nak fa­rag­va. Aki nem Is­tent akar­ja szol­gál­ni a rá­bí­zot­tak ja­vá­nak mun­ká­lá­sá­val is, nem­csak „alatt­va­ló­it” te­szi bol­dog­ta­lan­ná, de el­ad­ja a lel­két is – az ör­dög­nek.

Ked­ves Ol­va­só! Nem kel­le­ne en­nek így len­nie, hi­szen meg­je­lent az Is­ten Fia, hogy le­ront­sa az ör­dög mun­ká­it – ben­nünk is.

Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület