A vasárnap igéje

BÖJT EL­SŐ VA­SÁR­NAP­JA (IN­VO­CA­VIT) – ZAK 3,1–7

Böjt kez­dő­dött. Hús­vét­nak, a fel­tá­ma­dás­nak elő­szo­bá­já­ban va­gyunk most he­te­ken ke­resz­tül. Van-e ér­tel­me az itt el­töl­tött idő­nek – vagy csak tü­rel­met­len, tét­len to­por­gás?

Za­ka­ri­ás pró­fé­ta lá­to­má­sa min­den­eset­re ma­gá­ra von­ja a fi­gyel­mün­ket, és meg­te­remt­he­ti böj­ti szem­lé­lő­dé­sünk alap­ja­it. De ho­gyan fér össze a böj­ti han­gu­lat a di­vat­be­mu­ta­tó­val?

A mó­ze­si tör­vé­nyek ta­nú­sá­ga sze­rint Is­ten ma­ga ha­tá­roz­za meg, ho­gyan kell öl­töz­köd­nie a fő­pap­nak. Mert­hogy az öl­tö­zék be­mu­tat­ja vi­se­lő­jét. A fő­pap­ról sza­vak nél­kül is hir­det­te: ez az em­ber az, aki Is­ten kép­vi­se­le­té­ben van kö­zöt­tünk, Is­ten vé­le­mé­nyét hir­de­ti és vi­szont: köz­ben­jár Is­ten előtt a né­pé­ért. Amo­lyan össze­kö­tő ka­pocs, oda-vissza. Így ha a fő­pap tisz­té­ben járt el, min­dig vi­sel­te a pa­lás­tot, a hós­ent, a sü­ve­get és va­ló­szí­nű­leg az éfó­dot is.

Hogy is né­zett ki? A pa­lást kék bí­bor­ból ké­szült, al­só sze­gé­lyén grá­nát­al­ma ala­kú boj­tok és csen­gettyűk vál­ta­koz­tak. Efö­lött vi­sel­te az éfó­dot, mely a de­re­ká­ig ért, és vál­lá­nál egy-egy ónix­kő­vel éke­sí­tett ka­pocs fog­ta össze. A kö­vek­be hat-hat név volt be­vés­ve, Já­kób (Iz­ra­el) fi­a­i­nak ne­ve. Mell­ka­sán la­pos zse­becs­ke, a hós­en. Fe­jén a fő­pa­pi sü­veg, mely­nek hom­lok­ré­szén arany­táb­lács­ka hir­de­ti: „Az Úr­nak szen­telt.” Mél­tó­ság­tel­jes meg­je­le­né­se le­he­tett!

Za­ka­ri­ás lá­to­má­sá­ban en­nek az ékes vi­se­let­nek nyo­ma sincs. Jó­sua fő­pap most nem az Úr kö­vet­sé­gé­ben jár a nép kö­zött, ha­nem a né­pet szim­bo­li­zál­ja a mennyei szín­he­lyen. Ezért áll Is­ten an­gya­la előtt pisz­kos, szennyes ru­há­ban. Szá­nal­mas, ta­szí­tó je­len­ség!

Mi­ért áll ott? Nem len­ne fel­ada­ta, kül­de­té­se má­sutt? Nem kel­le­ne hir­det­nie Is­ten dol­ga­it? Nem kel­le­ne in­kább sze­re­tet­ben se­gí­te­nie a rá­szo­ru­ló­kat, el­lát­nia az Is­ten­hez tar­to­zás ap­róbb-na­gyobb kö­te­le­zett­sé­ge­it? Vagy szennyes ru­há­za­ta mi­att minden­nek úgy­sem len­ne sem­mi ér­tel­me?

Mi­ért áll ott? Csak nem íté­let­re szó­lí­tot­ta oda az Úr? S csak áll ott, mint aki már pon­tot tett föl­di kül­de­té­se vé­gé­re, mint aki­nek el­ér­ke­zett a szám­adás ide­je? Aki a böj­ti idő­ben meg­áll hús­vét elő­szo­bá­já­ban, szám­adás­ra áll meg?

Csak­hogy Jó­sua nincs egye­dül. Jobb­ja fe­lől vád­ló­ja áll, és csak vá­dol­ja, vá­dol­ja szü­net nél­kül. Ki ő? Nem Is­ten az, aki fe­jünk­re ol­vas­sa hi­bá­in­kat, mu­lasz­tá­sa­in­kat? Böjt ál­dá­sa, hogy meg­lás­suk: nem. Még nem. Sőt Is­ten nem­hogy nem ma­rasz­tal­ja el övé­it, még dor­gá­lás­ra mél­tó­nak is csak a vád­lót lát­ja. Nem azért, mint­ha va­lót­lant ál­lí­ta­na. Na­gyon is igaz min­den vád­ja. Oly­annyi­ra, hogy az már Is­ten bün­te­té­sét, ha­rag­ját is ki­vív­ta. Et­től a bün­te­tés­től és ha­rag­tól lett üsz­kös fa­da­rab­hoz ha­son­ló (Ám 4,11). En­nek el­le­né­re a ru­há­ja még min­dig szennyes. A bün­te­tés és ha­rag, az üsz­kös fa­da­rab­bá lét­el nem ho­zott tisz­ta­sá­got. Nem lett mél­tó Is­ten jó­in­du­la­tá­ra – még­sem ő szá­mít­hat el­ma­rasz­ta­ló sza­vak­ra!

De mi vár ak­kor Jó­sua fő­pap­ra? Mi vár Is­ten né­pé­re? A pisz­kos­ru­há­sok­ra? Akik­nek sza­vuk sincs a vád­dal szem­ben? Akik ta­lán nem is tart­ják lé­nye­ges­nek meg­je­le­né­sük mél­tat­lan vol­tát Is­ten előtt. Akik­nek nem is tű­nik fel, vagy nem za­var­ja őket lel­kük szennye.

Ami ez­után kö­vet­ke­zik, az­zal kez­de­tét ve­szi a mennyei ru­ha­be­mu­ta­tó. Vagy an­nál is több. De nem azt ké­ri az Úr an­gya­la Jó­su­á­tól, hogy öl­töz­zön át a szín­fa­lak mö­gött az elő­ké­szí­tett ru­hák­ba. Nem is azt, hogy sze­rez­zen tisz­ta és mél­tó vi­se­le­tet. A sá­tán­nal az ol­da­lán sen­ki­től sem vár­ha­tó, hogy tisz­ta ru­há­ba öl­töz­zék. Hogy vál­toz­zon. Ezért az an­gyal egy­ál­ta­lán nem is hoz­zá in­té­zi sza­va­it. Ha­nem azok­hoz, akik­nek mód­juk­ban áll a vál­toz­ta­tás. Mert van, aki­nél a tisz­ta öl­tö­zet ké­szen áll. Aki­nél a tisz­ta tur­bá­non ott ékes­ke­dik az arany­táb­lács­ka, ké­szen ar­ra, hogy vi­se­lő­jé­ről el­árul­ja: „Az Úr­nak szen­telt.”

Mert­hogy ez a mennyei vi­se­let. Az egyet­len, ami hasz­ná­la­tos. Is­ten or­szá­gá­ban csak an­nak van he­lye, aki az Úr­nak szen­telt. És hi­á­ba áll Jó­sua jobb­ján a sá­tán, az át­öl­töz­te­tést nem aka­dá­lyoz­hat­ja meg. Sze­re­pe le­het a kí­sér­tés­ben, az­tán a vá­do­lás­ban, de nincs be­le­szó­lá­sa ab­ba, amit az Úr az em­ber­rel cse­lek­szik! A bűn el­vé­te­lét nem áll mód­já­ban meg­gá­tol­ni. Mert a tisz­ta ru­há­ba öl­töz­te­tés az Úr an­gya­lá­nak je­len­lé­té­ben zaj­lik. Jó­su­á­nak nincs is más dol­ga, mint en­ged­ni és el­fo­gad­ni. Az­után pe­dig meg­hall­gat­ni, hogy minden­nek meg­tör­tén­tét tu­da­to­sít­sa, em­lé­ke­ze­té­be vés­se az Úr.

Mi­ó­ta Jé­zus test­ben is köz­tünk járt, és a Gol­go­tán el­szen­ved­te bű­ne­ink bün­te­té­sét, az­óta kü­lö­nö­sen is új di­va­tot te­rem­tett övéi vi­se­le­té­ben. Az ő vé­ré­ben meg­mo­sott ru­ha di­vat­ját. A kü­lön­le­ges, meg­vál­tot­ta­kat jel­lem­ző öl­tö­ze­tet. Amely hir­de­ti, hogy ki­nek a kö­vet­sé­gé­ben já­runk, élünk már itt és most. S amely nél­kül egy­kor va­ló­ban nem lesz be­lé­pé­se egyi­künk­nek sem oda, ahol már vád­ló sincs.

A hús­vét elő­szo­bá­já­ban vá­ra­ko­zót ezért a tisz­ta ru­ha vár­ja. Új­ra meg új­ra. Hogy eb­ben az öl­tö­zet­ben ké­pes le­gyen az Úr út­ján jár­ni és tel­je­sí­te­ni mind­azt, amit az Úr rá­bí­zott. Hogy vé­gül en­ge­délyt kap­jon az ott ál­lók kö­zöt­ti já­rás-ke­lés­re.

Far­kas Etel­ka