Kultúrkörök

A Va­len­tin-nap a ti­nik ün­ne­pe – ol­vas­tam né­hány nap­pal ez­előtt egy ma­ga­zin­ban. Nos, lát­va a kö­zön­sé­get feb­ru­ár 14-én az Ars Sac­ra Ala­pít­vány ál­tal szer­ve­zett Sze­re­tet­nyelv – a sze­re­lem­ről cí­mű iro­dal­mi es­ten, vi­tat­koz­nék a fen­ti ál­lí­tás­sal… Fi­a­ta­lok és idő­seb­bek, pá­rok és egye­dül­ál­lók mind­annyi­an együtt ün­ne­pel­ték a sze­re­tet, a sze­re­lem ün­ne­pét.

Szent Bá­lint – ne­vé­nek la­tin Va­len­ti­nus alak­já­ból jön a Va­len­tin – már­tír sor­sú pap volt a 3. szá­zad­ban, aki a csá­szár ti­lal­ma el­le­né­re ti­tok­ban össze­ad­ta a fi­a­ta­lo­kat. A csá­szár ha­rag­ja bör­tön­be jut­tat­ta, ám a bör­tön­őr lá­nya tisz­ta, szű­zi sze­re­lem­re lob­bant irán­ta, és a ki­vég­zé­se előtt a ba­rá­ta­i­nak kis cet­lik­re írt üze­ne­te­it „a te Va­len­ti­nod” alá­írás­sal ki­csem­pész­te. E ba­rá­ti sza­vak­ban azt kí­ván­ta ki­fe­jez­ni a rab, hogy párt­fo­gó­ja volt és ma­radt az igaz, Is­ten előtt is ked­ves sze­re­lem­nek. Ez lett min­den ké­sőb­bi Va­len­tin-na­pi üd­vöz­let el­in­dí­tó­ja.

A bu­da­pes­ti Szent Mar­git Gim­ná­zi­um­ban ren­de­zett iro­dal­mi es­ten Szé­kely Já­nos esz­ter­gom–bu­da­pes­ti se­géd­püs­pök mon­dott be­ve­ze­tőt. Egy tör­té­ne­tet fel­idéz­ve a bol­dog­ság egyik tit­ká­ra vi­lá­gí­tott rá. Egy­szer egy ri­por­ter­nő fel­fi­gyelt egy idős há­zas­pár­ra, akik fel­tű­nő­en bol­do­gok vol­tak. El­ment hoz­zá­juk lá­to­ga­tó­ba, hogy cik­ket ír­jon ró­luk. Az el­ső lá­to­ga­tás után csa­ló­dot­tan tért ha­za, hi­szen rá kel­lett jön­nie, hogy a há­zas­pár kö­zel sem tö­ké­le­tes, mind­ket­tő­jük­nek sok ap­ró ri­go­lyá­ja van. A kö­vet­ke­ző al­ka­lom­mal vi­szont cso­dá­lat­tal vet­te ész­re, ahogy a fér­fi egész lé­nyé­vel hall­gat­ja a nőt. Ak­kor döb­bent rá, hogy az asszony azért olyan su­gár­zó­an bol­dog, mert sze­re­tik – és hogy nem azért sze­re­tik, mert bol­dog, ha­nem azért bol­dog, mert sze­re­tik.

A püs­pök sza­vai után vá­rat­la­nul egy női hang hal­lat­szott a né­ző­tér utol­só so­rai fe­lől. „Sze­retsz?” – hang­zott a kér­dés, mi­re a túl­ol­dal­ról azon­nal ér­ke­zett a vá­lasz egy fér­fi hang­ján: „Igen, sze­ret­lek.” Ro­nald Da­vid La­ing Tény­leg sze­retsz? cí­mű ver­sé­vel je­lent meg az est két fő­sze­rep­lő­je, Ké­ri Kitty és Ober­frank Pál szín­mű­vész. A vers vé­gé­re fel­ér­kez­tek a szín­pad­ra, és kez­dő­dött a majd egy órán át tar­tó le­bi­lin­cse­lő „be­szél­ge­tés”.

Lát­szó­lag egy ké­nyel­mes fo­te­lek­be süp­pedt sze­rel­mes­pár/há­zas­pár po­hár bor mel­let­ti, át­la­gos be­szél­ge­té­sé­nek le­het­tünk ta­núi. Lát­szó­lag. Mert iga­zá­ból sok­kal több­ről szólt az üze­net. Az örök nő és az örök fér­fi be­szél­ge­té­sét hall­hat­tuk, mely sok­szor in­kább mo­no­lóg, sőt né­ha el­be­szé­lés egy­más mel­lett… Ahogy a meg­hí­vón is ol­vas­hat­tuk: „Ez a pó­di­um­mű­sor a fér­fi és nő pár­be­szé­dé­re épül. A fél­re­ér­tett sza­vak­ról, az egy­más mel­lett va­ló el­be­szé­lés­ről szól, ta­lán ép­pen ró­lad, ró­lam – és ró­la, aki min­den sze­re­te­tek Mes­te­re….”

Le­nyű­gö­ző volt, ahogy az es­te fo­lya­mán vé­gig­hall­gat­hat­tuk egy sze­re­lem tör­té­ne­tét – mély­sé­ge­it és ma­gas­sá­ga­it – a ma­gyar és a vi­lág­iro­da­lom klasszi­ku­sa­i­nak és kor­társ al­ko­tók­nak a re­mek­mű­ve­in ke­resz­tül. Ha­lil Dzsub­ran, Re­mé­nyik Sán­dor, Jó­zsef At­ti­la, Sza­bó T. An­na, Pi­linsz­ky Já­nos, Ró­nay György, Lack­fi Já­nos – csak hogy né­há­nyat em­lít­sek a zse­ni­á­lis köl­tők kö­zül, akik­nek a ver­se­i­ből Mik­lya Luzsá­nyi Mó­ni­ka ké­szí­tet­te az össze­ál­lí­tást.

A gon­do­san meg­szer­kesz­tett elő­adás csúcs­pont­ja, ahogy a két sze­rep­lő (akik nem mel­les­leg olyan hi­te­le­sek vol­tak, hogy egy pil­la­na­tig sem érez­te az em­ber, hogy ját­sza­nak) el­jut a sze­re­tet leg­fel­sőbb szint­jé­ig, a sze­re­tet leg­ma­ga­sabb di­men­zi­ó­já­ba. A sze­re­tet­him­nusz fan­tasz­ti­kus to­vább­gon­do­lá­sa Fa­bi­ny Ta­más tol­lá­ból hang­zik, és bár sok­szor ol­vas­tam már, de még so­sem ha­tott rám olyan erő­vel az utol­só so­ra, mint ezen az es­tén. „Most azért meg­ma­rad a hit, a re­mény, a sze­re­tet, e há­rom. Ezek kö­zül pe­dig leg­na­gyobb: Jé­zus.”

Gáncs-Kiss Tün­de