Élő víz

Fe­hér Ká­roly nyu­gal­ma­zott lel­kész elő­adá­sa a feb­ru­ár 5–7. kö­zött a rév­fü­lö­pi Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban meg­ren­de­zett má­so­dik egy­ház­fi-kon­fe­ren­ci­án hang­zott el. Az aláb­bi­ak­ban az elő­adás szer­kesz­tett, rö­vi­dí­tett vál­to­za­tát kö­zöl­jük.

1. Is­ten igé­nyes

Ezt a tényt a dé­vai ba­rát, Böj­te Csa­ba fe­ren­ces test­vér így szok­ta mon­da­ni: „Is­ten nem te­rem­tett se­lej­tet!” Ami­kor Iz­ra­el a te­rem­tés­ről, il­let­ve a Te­rem­tő­ről vall, négy­szer ad­ja Is­ten szá­já­ba: „Lát­ta Is­ten, hogy ez jó.” Ötöd­ször még sum­máz­za is: „És lát­ta Is­ten, hogy min­den, amit al­ko­tott, igen jó.” (1Móz 1) Ez nem a me­ós elé­ge­dett­sé­ge: „ez még me­het”. Is­ten gyö­nyör­kö­dik al­ko­tá­sá­ban. A „jó” annyi­ra jó, hogy gyö­nyö­rű­sé­get szer­ző szép is. A zsol­tá­rok kö­zül csu­pán a száz­ne­gye­di­ket em­lí­tem, amely­ben en­nek a jó­nak és szép­nek az örö­me vissz­hang­zik Is­ten né­pe szá­já­ból, hi­té­ből.

II. Is­ten a szol­gá­la­t­ra is igé­nyes

Az ótes­ta­men­tu­mi is­ten­tisz­te­let min­den em­be­ri és tár­gyi „kel­lé­ke” a prak­ti­kus­ság­gal, a hasz­ná­lat­ra va­ló al­kal­mas­ság­gal, a „jó­ság­gal” együtt a szép­ség igé­nyé­vel is je­lent­ke­zik. Ez az igény a fő­pa­pi or­ná­tus­tól az égő­ál­do­za­ti ol­tár tűz­pisz­ká­ló­já­ig je­len van. Aki be­le­me­rész­ke­dik Mó­zes har­ma­dik köny­vé­be, szin­te szé­dül et­től a szép­ség­igény­től. Nem esz­té­ti­ku­mot ta­nít a könyv, ha­nem szol­gá­la­tot, amely­nek a mód­ja és esz­kö­zei nem csu­pán „jók”, a cél­nak meg­fe­le­lők, ha­nem szé­pek is.

III. Az em­ber bű­ne be­le­ron­dít Is­ten

igé­nyé­be

Ki­de­rül, hogy a szép, amely „csá­bít­ja a sze­met, meg kí­vá­na­tos is” (1Móz 3,6), nem fel­tét­le­nül jó. A pró­fé­ták hol Ézsa­i­ás „ele­gan­ci­á­já­val”, hol Ámósz sza­bad­szá­jú­sá­gá­val (Ézs 5, Ám 5) azért pe­rel­nek, mert az adott szép­ség és a meg­élt élet, a szép rí­tus és a för­tel­mes élet el­len­ke­zik egy­más­sal. Ket­té­ha­sadt az em­ber, és így al­kal­mat­lan az igé­nyes Is­ten szol­gá­la­tá­ra. A har­mó­nia ka­ko­fó­ni­á­ba ful­ladt.

IV. Er­ről nem le­het múlt idő­ben be­szél­ni

Ami­kor er­ről a té­má­ról be­szé­lünk és gon­dol­ko­dunk, ezen az „ak­ná­sí­tott” te­rü­le­ten já­runk. Mo­csár­ról is be­szél­he­tünk vagy láp­vi­dék­ről, ame­lyen jár­ni ri­zi­kót je­lent. Mi a szép, és mi­lyen a har­mó­nia? Ezer­fé­le a vá­lasz. Sza­bad-e az ezer­fé­le­kép­pen ér­tett szé­pet és a ká­osszá zül­lesz­tett har­mó­ni­át egy­ál­ta­lán kap­cso­lat­ba hoz­ni az igé­nyes Is­ten szol­gá­la­tá­val? Egy­ál­ta­lán: lé­te­zik le­gá­lis kap­cso­lat a szép és az is­ten­tisz­te­let, job­ban mond­va, Is­ten-szol­gá­lat kö­zött? És ha van, mi­lyen az a szép és har­mo­ni­kus mód és rend, amely­re az Új­tes­ta­men­tum nem szol­gál ki­nyi­lat­koz­ta­tás igé­nyű eta­lon­nal?

Be­szél­ni kell er­ről, mert az egy­há­zi kép­rom­bo­lás óta hall­gat­ni le­het ró­la, de ki­ke­rül­ni nem! Mi en­nek a rom­bo­ló je­len­ség­nek már a má­so­dik etap­ját él­jük meg. Az el­ső fel­vo­nás a ke­le­ti egy­ház­ban zaj­lott le. Ma már csak egy­ház­tör­té­ne­ti em­lék, még az ő szá­muk­ra is. Ben­nün­ket pe­dig még tör­té­ne­ti­leg is alig-alig fog­lal­koz­tat. De ben­ne élünk a má­so­dik me­net­ben, ha sze­lí­debb for­má­ban is. A re­for­má­ció két ága meg az úgy­ne­ve­zett új­pro­tes­táns „kis­egy­há­zak” kö­zött ha­mu alatt iz­zik a szép és az Is­ten-szol­gá­lat kö­zöt­ti kap­cso­lat vagy el­lent­mon­dás pa­ra­zsa.

Ha csak esz­té­ti­kum­ról, szép­ér­zék­ről vagy an­nak hi­á­nyá­ról, mű­velt­ség és bi­zo­nyos fo­kú anal­fa­bé­tiz­mus kü­lönb­sé­gé­ről len­ne szó, nem ér­né meg sok szót vesz­te­get­ni er­re a kér­dés­re. De teo­ló­gi­ai, ta­ní­tás­be­li, dog­ma­ti­kai, te­hát alap­ve­tő kér­dést já­runk kör­be, ezért ko­mo­lyan kell ven­nünk. Evan­gé­li­kus és egye­te­mes ke­resz­tény ön­azo­nos­sá­gunk­hoz tar­to­zik, ami­re ju­tunk.

Őszin­tén meg kell val­la­nunk, hogy ke­resz­tény kö­rök­ben gya­nús lett a „szép” jel­ző! A ke­resz­tény­ség lé­nye­gé­től, szí­vé­től, hi­tünk tit­ká­tól, Jé­zus Krisz­tus „szív­be­li, bel­ső is­me­re­té­től” tá­vol eső­vé vagy at­tól egye­ne­sen el­tá­vo­lí­tó­vá dé­mo­ni­zál­tuk.

Ki mer­né ma új­év­kor, Jé­zus ne­ve ün­ne­pén el­éne­kel­tet­ni az Új zen­ge­de­ző mennyei kar cí­mű ré­gi éne­kes­köny­vünk „Ó, szép Jé­zus, Ez új esz­ten­dő­ben, Légy hí­ve­id­ben” kez­de­tű éne­két?

For­dí­tói bra­vúr ered­mé­nye csu­pán, hogy a „Schön­ster Herr Jesu” kez­de­tű éne­ket „Fel­sé­ges Jé­zus” szö­veg­gel éne­kel­jük? Nem hi­szem, hogy bár­ki­nek is eszé­be öt­lött vol­na a „Szép­sé­ges Jé­zus” ere­de­ti vál­to­zat­nak meg­fe­le­lő fordítás, no­ha az egész ének nem a „fel­sé­gest”, ha­nem a szép­sé­gest vi­szi to­vább, és olyan ben­ső­sé­ges vi­szonyt tük­röz, amely a ke­resz­tény hit­től el­vá­laszt­ha­tat­lan.

Az Ótes­ta­men­tum nem a szép­től fél, ha­nem a szép és az igaz, az Is­ten aka­ra­tá­val egye­ző har­mó­nia szét­vá­lá­sá­tól.

Az Új­tes­ta­men­tum sem fél a pas­sió meg­hök­ken­tő­en szi­kár le­írá­sa és pél­dá­ul a pá­li le­ve­lek Krisz­tus-him­nu­szai ára­dó szép­sé­gé­nek kü­lön­bö­ző­sé­gé­től. Iga­zá­ban csak az Új­tes­ta­men­tum fe­lől néz­ve, Krisz­tus fe­lől, a Fáj­dal­mak Fér­fia, a Fel­tá­ma­dott és az el­jö­ven­dő Di­cső­sé­ges fe­lő­li re­mény­ség­ben ol­vad el­vá­laszt­ha­tat­lan egy­ség­be az Ézs 53 „nem kí­vá­na­tos” em­be­re, a Zsolt 45,3 hó­do­la­ta: „Te vagy a leg­szebb az em­be­rek kö­zött!” Ez a szép­ség nem a gyö­nyör­köd­te­tést szol­gál­ja, ha­nem ben­ne lát­tat­ja azt az ál­do­za­tot, amely­nek be­mu­ta­tá­sa so­rán az min­den em­be­ri for­má­já­ból és szép­sé­gé­ből tel­je­sen ki­vet­kő­zött. Má­ig cso­dá­lom Szik­szai Bé­ni bá­tor­sá­gát, mi­kor az idézett zsoltárverssel megegyező cí­mű trak­tá­tu­sát cím­lap­ján Dü­rer döb­be­ne­tes, tö­vis­ko­ro­nás és ki­mond­ha­tat­lan szen­ve­dést su­gár­zó Krisz­tus-fej-met­sze­té­vel je­len­tet­te meg.

Ha ma egy lel­kész­től a temp­lom­aj­tó­ban az­zal bú­csú­zunk, hogy „szép volt a pré­di­ká­ció, lel­kész úr”, bi­zony, va­ló­szí­nű­leg nem a leg­jobb ét­vággyal ka­na­laz­za ott­hon a le­vest! Pe­dig szé­pen is le­het iga­zat, sőt Is­ten iga­zát, az evan­gé­li­u­mot mon­da­ni!

1. A pró­zát és a dal­la­mot, a tar­tal­mat

és a dal­la­mát jó len­ne új­ra együtt hal­la­ni

Lu­ther szá­má­ra még szin­te egy­ér­tel­mű volt a „sa­gen und sin­gen” egy­sé­ge. Ami­kor Co­burg vá­rá­ban a Zsolt 118,17-et („Non mo­ri­ar, sed vi­vam et nar­ra­bo ope­ra Do­mi­ni”) fel­ír­ta a fal­ra, a zsol­tár an­ti­fó­ná­já­nak a gre­go­ri­án kot­tá­ját is „mel­lé­kel­te” (P. Brun­ner).

Ma hol a szö­veg­be, hol a dal­lam­ba sze­rel­me­se­dünk be­le, szét­vá­laszt­juk. És köz­ben el­fe­lejt­jük, hogy na­gyon sok­szor a szép dal­lam jut­tat­ja eszünk­be az igaz tar­tal­mat. A szép szár­nyat ad, meg­eme­li az iga­zat. A szó nem en­ge­di va­dul ro­han­ni a dal­la­mot, mert ki kell tud­ni mon­da­ni, amit éne­ke­lünk. A dal­lam, a szép pe­dig meg­eme­li a szót, nem le­het el­ha­dar­ni, a fé­lel­me­te­sen fel­gyor­sult be­széd­tem­pó­val ért­he­tet­len­né ten­ni a mon­dan­dót.

VI. Le­het-e sze­re­pe a szép­nek

a kép­ti­la­lom tu­da­tá­val?

A kép­ti­la­lom ar­ra a kí­sér­let­re vo­nat­ko­zik, ami­kor az em­ber a szép­pel, a mű­vé­szi­vel há­ló­já­ba akar­ja ke­rí­te­ni az Is­tent. Mert nem jó ne­ki az, aki van, ha­nem az kel­le­ne, amit ő al­kot, az lesz szép és jó! Gon­dol­junk csak az ószö­vet­sé­gi tör­té­net­re, ami­kor Áron a nép nyo­má­sá­nak ha­tá­sá­ra össze­gyűj­te­ti az ék­sze­re­ket, és meg­pró­bál va­la­mi ma­ga el­gon­dol­tat lét­re­hoz­ni. „Íme, a te Is­te­ned, Iz­ra­el!” – hang­zik az Áron „ön­tő­mű­he­lyé­ben” fab­ri­kált, csi­nált is­ten előtt.

VII. A kép­ti­lal­mat Is­ten ma­ga szeg­te meg, ami­kor az Ige test­té lett

Jé­zus Krisz­tus az Is­ten egyet­len meg­bíz­ha­tó ké­pe. Ben­ne ol­vad egy­be a Zsolt 45,3 és az Ézs 53 va­ló­sá­ga. De le­het-e szép a fe­szü­let? Csak Krisz­tus-hit­tel le­het a ro­mán stí­lus ke­resz­ten tró­no­ló, szin­te le­be­gő Krisz­tu­sát és a gó­ti­ka görcs­be vo­nag­ló Jé­zu­sát együtt áb­rá­zol­ni és – szép­nek – lát­ni. Mi sok­szor fé­lünk at­tól, hogy ezt a ket­tőt együtt lás­suk. Ta­lán ezért van annyi em­ber­te­len mé­re­tű üres ke­reszt temp­lo­ma­ink­ban, sőt az ol­tá­ra­in­kon? Pedig ha Isten engedte látni a ke­resz­ten szenvedő Fiát, mi miért nem a Meg­feszített alakjával együtt használjuk a keresztet? Egyes teológusok indokként azt mondják: azért, mert Jézus feltámadt. De csak azután tá­madt fel, miután megfeszítették!

VI­II. Az Is­ten szol­gá­la­tá­ba ál­lí­tott szép túl­mu­tat ön­ma­gán

Transz­pa­rens­sé szen­te­lő­dik, mint a nap­fénnyel át­vi­lá­gí­tott szí­nes temp­lom­ab­lak. Lu­ther „Jövel, Szent­lé­lek Úristen” és a „Krisz­tus fel­tá­madt” kez­de­tű éne­kei­nek szö­ve­gét és dal­la­mát egye­ne­sen a Szent­lé­lek mun­ká­já­nak val­lot­ta. Sza­vai sze­rint ami dal­la­má­ban és szö­ve­gé­ben, for­má­já­ban és mon­da­ni­va­ló­já­ban egy­sé­ges, ab­ban nem egy­sze­rű­en az em­ber mes­ter­ke­dett, ha­nem a Szent­lé­lek vet­te ke­zé­be a mű­vész szer­szá­ma­it, és irá­nyí­tot­ta a mun­kát.

IX. A har­mó­nia Is­ten hely­re­ál­lí­tó

sze­re­te­té­nek az aján­dé­ka

Nél­kü­le be­lül­ről „szét­ha­sad” az em­ber, és ha­tá­sa kül­ső­leg is ér­zé­kel­he­tő­vé vá­lik. Egy bib­li­ai és két iro­dal­mi pél­dá­val sze­ret­ném je­lez­ni a har­mó­nia hi­á­nyá­nak, össze­tö­ré­sé­nek kö­vet­kez­mé­nye­it. Ja­kab apos­tol fél­re­ért­he­tet­len iró­ni­á­val idé­zi azt a ma­ga­tar­tást, amely­ben a ve­re­te­sen szép li­tur­gi­kus szö­veg – „Men­je­tek el bé­kes­ség­gel…” – em­be­ri­nek tű­nő jó­kí­ván­sá­ga –„…me­le­ged­je­tek meg, lak­ja­tok jól…” – és a „de nem ad­já­tok meg ne­kik…” egy­más­nak fe­szü­lé­se nyo­mán szin­te két­ség­be­eset­ten kér­de­zi: „…mit hasz­nál az?” (Jak 2,16)

Franz Wer­fel A Mu­sza Dagh negy­ven nap­ja cí­mű re­gé­nyé­nek or­to­dox pap­ja a szent li­tur­gia vég­zé­se köz­ben „ha­sad ket­té”. A meg­élt ül­dö­zés ször­nyű­sé­gé­től agyon­gyö­tört em­ber a már szin­te vé­ré­vé vált li­tur­gi­kus szö­ve­get el­fe­lej­ti, meg­szo­kott szer­tar­tá­si ak­tu­so­kat hagy ki, hogy vé­gül az ol­tár­ról le­ka­pott gyer­tya­tar­tó­val né­pé­re, gyü­le­ke­ze­té­re tá­mad­jon. Sza­bó Mag­da Fres­kó cí­mű re­gé­nyé­ben se­reg­nyi, kü­lön­ben egy csa­lád­hoz tar­to­zó em­ber har­mó­ni­á­já­nak a szét­tö­ré­sét raj­zol­ja meg. A lel­ké­szé a leg­fé­lel­me­te­sebb: fe­le­sé­gé­nek ko­por­só­ja mel­lett a te­me­tő lel­kész pré­di­ká­ci­ó­ját hall­gat­va ma­gá­ban el­kez­di fo­gal­maz­ni a sa­ját pré­di­ká­ci­ós va­ri­á­ci­ó­ját…

1. A bel­ső har­mó­nia tük­rö­ződ­het

a kül­ső for­ma és ren­del­te­tés össz­hang­jának ezer­fé­le meg­nyil­vá­nu­lá­sá­ban

Pél­dá­ul a temp­lom ha­jó­já­nak és ol­tár­te­ré­nek kap­cso­ló­dá­sá­ban, az ol­tár je­len­ték­te­len­né zsu­go­rí­tá­sa és túl­mé­re­te­zett­sé­ge kö­zöt­ti he­lyes mér­ték meg­ta­lá­lá­sá­ban, a szí­nek össz­hang­já­ban, a temp­lo­mi tex­tí­li­ák és a raj­tuk lé­vő szim­bó­lu­mok je­len­té­sé­nek egy­ne­mű­sé­gé­ben, az ol­tár fel­sze­re­lé­sé­nek (fe­szü­let, gyer­tya­tar­tók, vá­zák) el­ren­de­zé­sé­ben, a li­tur­gia szö­ve­gé­nek és a lel­ké­szi-gyü­le­ke­ze­ti gesz­tu­sok har­mó­ni­á­já­ban.

Köz­ben nem fe­lejt­jük, hogy mind­ez nem a szép­ér­zé­künk ki­elé­gí­té­sé­re szol­gál, ha­nem kí­sé­rő je­len­sé­ge le­het az evan­gé­li­um­ban, a bűn­bo­csá­nat­ban har­mó­ni­át te­rem­tő Is­ten sem­mi em­be­ri eről­kö­dés­sel nem he­lyet­te­sít­he­tő mun­ká­já­nak. Azt sem fe­lejt­jük, hogy az iga­zán szép és har­mo­ni­kus még előt­tünk van. Is­ten új vi­lá­ga ez, amely­nek a szép­sé­gé­ről még a Je­le­né­sek köny­ve is szin­te csak da­dog­va be­szél.