A hét témája

Gyer­me­kek­nek

Ked­ves Gye­re­kek! Iz­gal­mas fil­me­ken vagy re­gé­nyek­ben min­dig a ked­ve­ző for­du­lat­ra vá­runk. Ar­ra a pil­la­nat­ra, ami­kor a fő­sze­rep­lő meg­sza­ba­dul az el­len­ség fog­sá­gá­ból, le­győ­zi el­len­fe­le­it, el­mú­lik a ve­szély, és min­den jó­ra for­dul. Ilyen­kor nem­csak a hős és ba­rá­tai örül­nek, mo­so­lyog­nak, ha­nem mi, né­zők vagy ol­va­sók is ve­lük örü­lünk. De a ked­ve­ző for­du­lat örö­mét nem­csak film­ben, re­gény­ben él­het­jük át, ha­nem a va­ló­sá­gos élet­ben is. Így pél­dá­ul ki­rán­du­lá­son, ha zi­va­tar­ba ke­rül­tünk, zu­hog az eső, csat­tog-vil­lám­lik, mi­lyen öröm, ha hir­te­len min­den el­csen­de­se­dik, szét­osz­la­nak a fel­hők, és ki­süt a nap! Csak úgy ra­gyog az ar­cunk az öröm­től! A ked­ve­ző for­du­lat örö­mét ér­zi a be­teg is, ami­kor az or­vos a vizs­gá­lat után ki­je­len­ti: „Nem kap több in­jek­ci­ót. A ve­szély el­múlt. Ha­ma­ro­san fel­kel­het.”

Tit­kos fel­fe­de­ző utun­kon, itt a temp­lom­ban most egy kü­lö­nös ked­ve­ző for­du­lat­nak le­szünk ta­núi. Sőt! Előbb azon­ban ve­gyük szám­ba, mi is tör­tént ed­dig. Az ol­tár kö­ré gyűlt em­be­rek ön­vizs­gá­la­tot tar­tot­tak Is­ten szí­ne előtt. Be­le­néz­tek Is­ten tör­vé­nyé­nek tük­ré­be, hogy fel­fe­dez­zék bű­ne­i­ket. Ez­után fe­lel­tek a lel­kész kér­dé­se­i­re. Fe­le­le­tük­kel be­val­lot­ták, az­az meg­gyón­ták Is­ten­nek bű­ne­i­ket. A gyó­nó imád­ság­ban meg is is­mé­tel­ték bűn­val­lá­su­kat, és Is­ten ke­gyel­mé­ért kö­nyö­rög­tek. S most jön a nagy for­du­lat. Fi­gyel­je­tek!

A je­len­le­vők még áll­nak, és vár­ják Is­ten dön­té­sét. A lel­kész sza­va azon­ban egé­szen más­ként csen­dül most, mint ed­dig. Nincs ben­ne pa­rancs, vád, íté­let. Ezt hir­de­ti: „Is­ten meg­bo­csá­tott nek­tek!” Meg­le­pő, ha­tal­mas hír­adás ez! Em­be­ri fül nem hall­hat na­gyobb, ör­ven­de­te­sebb hírt a föl­dön. Is­ten, aki el­íté­li a bűnt, meg­bo­csát a bű­nö­sök­nek! Nem vet el ma­gá­tól ben­nün­ket, nem ítél kár­ho­zat­ra, ha­nem ma­gá­hoz fo­gad, mint sze­re­tő édes­apa a gyer­me­két. Pe­dig ha va­la­ki, ő el­ítél­het­ne, örök­re el­ta­szít­hat­na ben­nün­ket bű­ne­ink mi­att. De ő nem te­szi. Mi­ért? Mert bű­ne­ink el­le­né­re sze­ret ben­nün­ket. Mi­lyen nagy öröm le­het most az ol­tár kö­rül ál­lók szí­vé­ben! Hi­szen a lel­kész sze­mély sze­rint ne­kik mond­ja a hírt! Sőt biz­tat­ja is őket, hogy bát­ran higgyék, ne ké­tel­ked­je­nek ben­ne, mert va­ló­ban ne­kik szól, rá­juk vo­nat­ko­zik Is­ten bűn­bo­csá­tó sze­re­te­té­nek öröm­hí­re. (…)

(Alá­írás nél­kül)