A hét témája

Böj­ti szó­tár

Min­dig bá­mul­tam Pál apos­tol hi­tét és tisz­ta ön­is­me­re­tét, azért, amit tisz­ta szív­vel el­mon­dott ön­ma­gá­ról: „A bű­nö­sök kö­zött el­ső va­gyok én!” Va­la­mi egé­szen meg­ren­dí­tő, mennyi­re „tisz­tá­ban volt ön­ma­gá­val”, amennyi­re lát­ja ma­gát Is­ten és em­be­rek előtt. Ha­son­ló­kép­pen fo­gott meg Carl Zuck­mayer Far­san­g­éji gyó­nás c. mű­ve hány­ott-ve­tett fő­hős-ál­do­za­tá­nak gyó­ná­sa előt­ti utol­só mon­da­ta: „Bű­nös va­gyok, Atyám!”

Böjt ide­jén Is­ten ar­ra szó­lít fel ben­nün­ket, hogy mi ma­gunk is néz­zünk ön­ma­gunk­ba, is­mer­jük meg ön­ma­gun­kat, és úgy áll­junk szí­ne elé, mint akik va­ló­ban tud­juk, kik is va­gyunk. Mert saj­nos éle­tünk­ben nem ez a ter­mé­sze­tes. Vét­ke­in­ket cso­dá­la­to­san tud­juk el­ken­ni, el­hall­gat­ni, meg­ma­gya­ráz­ni. Min­dig van bű­ne­ink­re ma­gya­rá­zat, és min­dig akad kör­nye­ze­tünk­ben va­la­ki, aki­re át­há­rít­hat­juk. Min­dig akad „ok”, hogy ezt el­hall­gas­suk, és nem visszük oda, ahol va­ló­ban ki­tár­hat­nánk ön­ma­gun­kat. Na­gyon ke­mény do­log ez, de a Krisz­tus­ban hí­vő em­ber a leg­na­gyobb győ­zel­mét ak­kor arat­ja, ha ön­ma­gát győ­zi le, s min­den bű­nét – nem ma­gya­ráz­va – oda­vi­szi Meg­vál­tó­ja elé.

Ha er­re el­ju­tok

Vál­la­lom, meg­val­lom, el­íté­lem bű­ne­i­met, és min­den­áron Krisz­tus bűn­bo­csá­tó ke­gyel­me ré­vén jó­vá aka­rom ten­ni – ez a hí­vő em­ber mél­tó ma­ga­tar­tá­sa. S ha er­re el­ju­tok, előbb-utóbb rá­jö­vök, hogy Is­ten­nek és em­be­rek­nek vég­zett szol­gá­la­tom­ban a leg­főbb aka­dály szá­mom­ra sa­ját ma­gam va­gyok. Mun­kám sok ne­héz­sé­gét nem má­sok, nem kü­lön­fé­le kö­rül­mé­nyek, ha­nem pon­to­san én ma­gam oko­zom (2Sám 12!).

Ne­héz a bű­nö­ket be­is­mer­ni! Ne­héz a ma és a ma­gam bű­nét be­val­la­ni. Ez­zel szem­ben igen könnyű má­sok vagy el­múlt tör­té­nel­mi ko­rok bű­ne­it bí­rói szék­ből meg­ítél­ni, de iszo­nyú­an ne­héz ma­ga­mat bű­ne­im vád­jai elé vin­ni. Ha dör­ge­del­me­sen zú­dul Is­ten íté­lő igé­je – könnyű ka­já­nul kö­rül­te­kin­te­ni: jó, hogy itt van X. Y., mert ez ne­ki szól – de nem ér­tem meg, hogy ez ép­pen ne­kem üzen.

De ho­gyan is jut­ha­tunk el er­re a bűn­bá­nat­ra, tö­re­de­lem­re, mely­ben ma­gam is el­íté­lem sa­ját bű­ne­i­met, vál­la­lom azo­kat és meg­ta­ga­dom? Csak egyet­len do­log te­he­ti ké­pes­sé az em­bert ar­ra, hogy Is­ten­nek és em­ber­nek egy­aránt hasz­nos éle­tet él­jen: ez pe­dig az, hogy Ő ma­ga tör össze ben­nün­ket Igé­je ál­tal. De vi­gyáz­zunk, ez ma­gunk­tól nem megy, csak Ő tör­het össze ben­nün­ket, úgy, mint Dá­vi­dot, és csak a ke­reszt igaz­sá­ga az, mely éle­te­met er­re a bűn­bá­nat­ra rá­han­gol­hat­ja.

A sze­re­tet el­ve­zet

Tarts bűn­val­lást és is­mer­ni fo­god a sza­ba­du­lás örö­mét! Is­ten igé­je vi­lá­gos­sá te­szi, hogy a bűn­bá­nat nem csu­pán ar­ra va­ló, hogy el­hes­se­ges­sem ma­gam­tól a bű­nöm kö­vet­kez­mé­nye­it, a mél­tó bün­te­tést, ha­nem ép­pen ez a rá­döb­ben­tő sze­re­te­te ve­zet el Krisz­tus­hoz! Nem az a baj, hogy nap mint nap vét­ke­zünk. Az nem baj! Hol­nap is fo­gunk, meg az­után is – amíg élünk, hi­szen bű­nös em­be­rek va­gyunk. A baj az, hogy ezt nem vall­juk meg, nem is­mer­jük be, pró­bál­juk el­ta­kar­ni. Em­be­rek előtt ta­lán ide­ig-órá­ig megy is ez, de Is­ten előtt so­ha!

Vagy­is egye­ne­sít­sük ki a ke­reszt ha­tal­mas aján­dé­ká­val és le­he­tő­ség­gel ed­di­gi cik­cak­kos élet­utun­kat. Ak­kor mi is vall­hat­juk: „Uram, bo­csáss meg ne­kem, bű­nös­nek.” És biz­tos, hogy lesz bűn­bo­csá­nat!

Soly­már Pé­ter