Élő víz

Ha jó gaz­da vagy, az ősz ki­kö­ve­tel­te tő­led, hogy a ker­tet, a hob­bi­üveg­há­zat rend­be tedd, mert csak ak­kor le­het a ta­vaszt jól kez­de­ni. Té­len hadd pi­hen­jen, az az erő­gyűj­tés ide­je. A jól elő­ké­szí­tett, la­za föld szí­ve­seb­ben fo­gad­ja az új éle­tet. Az egész év­ben gyűj­tött, meg­ér­lelt kom­poszt a fel­lé­leg­ző föld­be ke­rül, és feb­ru­ár vé­gé­től szin­te ké­ri a ma­go­kat.

A dol­gok egy­más­ra épü­lé­se, az élet kö­vet­ke­ze­tes­sé­ge meg­gon­dol­ni va­ló cso­da. Ez a cso­da nem tű­ri a sze­me­tet, a rend­szer­te­len­sé­get.

Ta­nár­em­ber szá­má­ra a kert ha­son­lít az is­ko­lá­hoz. Az oko­so­dó kis em­ber­pa­lán­ták lel­két, fe­jét és tes­tét fel kell ké­szí­te­ni a ké­sőb­bi, ne­he­zebb idők­re. Per­sze nem sza­bad ijeszt­get­ni őket, de a te­her­bí­rá­su­kat, ér­dek­lő­dé­sü­ket erő­sí­te­ni kell. Min­dent mér­ték­kel. Van-e na­gyobb öröm, mint ami­kor osz­tály­ta­lál­ko­zó­kon azt lá­tod, hogy szép, erős, tisz­ta te­kin­te­tű fi­a­ta­lok vesz­nek kö­rül, akik tud­ják, hogy mit akar­nak? Lát­szik raj­tuk, hogy meg­ta­lál­ták a he­lyü­ket az élet­ben. Gon­dol­ko­dá­suk­ban, moz­du­la­ta­ik­ban, jó eset­ben az em­lé­ke­ik­ben te is ben­ne vagy. Be­érett a mun­kád.

A kert más nagy­ság­ren­dű, de ha­son­ló örö­mö­ket tar­to­gat. Nő­nek a pa­lán­ták, nyár­ra már érik a pap­ri­ka, a pa­ra­di­csom, szép az ubor­ka. Öröm lát­ni, le­szed­ni és az asz­tal­ra ten­ni. Ha jó a met­szés és az idő is, az őszi­ba­rack­fák szép ter­mést ígér­nek. Azok­ban is ben­ne vagy. Lá­tom, ahogy a für­dő­nad­rá­gos uno­kák be­le­ha­rap­nak, és a gyü­mölcs szaft­ja a ha­su­kig csu­rog.

A fák ko­ro­ná­it ala­kít­va eszem­be jut né­hány ne­he­zebb eset, ami­kor a ne­ve­lés met­sző­ol­ló­ját több­ször és ke­mé­nyeb­ben kel­lett ke­zel­nem. Ér­de­kes, hogy a fa is min­dig a ra­di­ká­li­sabb met­szést há­lál­ja meg. Azok a gye­re­kek, akik­től ke­mé­nyeb­ben kö­ve­tel­tem, akik­nél a szo­rí­tom-en­ge­dem el­vet szi­go­rúb­ban ér­tel­mez­tem, messzi­ről kö­szön­nek, meg­vár­nak, kér­de­zős­köd­nek hogy­lé­tem fe­lől. De olyan is van, aki el­for­dít­ja a fe­jét, pe­dig a te­nye­re­men hord­tam. Nem tu­dok rá ha­ra­gud­ni, mert ő ilyen. Ta­lán az én hi­bám is. Ró­la csak az jut eszem­be, hogy én is hány­szor vol­tam (va­gyok?) há­lát­lan.

Feb­ru­ár­tól a pá­rom szor­gal­ma­san hor­doz­gat­ja pa­lán­ta­ne­ve­lő tál­cá­i­mat egyik ab­lak­ból a má­sik­ba.

Az is­ko­lák­ban a fél­év ered­mé­nye sej­te­ti az éves ter­mést. Már a ta­nít­vá­nya­im ta­nít­vá­nyai nye­se­ge­tik az em­ber­pa­lán­ták fe­les­le­ges haj­tá­sa­it, és erő­sí­tik a jó­kat. „Nem hi­ány­zik az is­ko­lád?”– kér­dik. Az egy­re na­gyobb szo­rí­tás­ban ver­gő­dő is­ko­la, az anya­gi gon­dok örök vesz­te­se már nem hi­ány­zik, csak a gye­re­kek. Pe­dig szép volt is­ko­lát ve­zet­ni, épí­te­ni, és jó vissza­men­ni, mert az egy ki­csit az én há­zam is. A lé­nyeg nem ez, ha­nem a gyer­me­kek vi­lá­ga. Min­den egyéb csak esz­köz.

Ez a kert csak a csa­lá­do­mat szol­gál­ja. Meg az én örö­mö­met. Itt jó né­ha fel­néz­ni a ma­gas­ba és min­dent meg­kö­szön­ni. Kell a friss zöld­ség, a za­ma­tos gyü­mölcs. De az a má­sik, a gyer­me­kek kert­je azért ne­kem min­dig meg­ma­rad.

Vá­lasz­ra se mél­ta­tom az ilyen meg­jegy­zé­se­ket: „Ész­nél vagy? In­kább pi­henj! Én száz fo­rin­tért meg­ve­szem a szupermarket­ben a sár­ga­ré­pát.” Őszin­tén saj­ná­lom az „ag­gó­dót”, mert sem­mit se tud sem­mi­ről. Biz­to­san mű­anyag ka­rá­csony­fá­ja volt vib­rá­ló pi­ros-kék kí­nai égő­so­rok­kal, és nem sok könyv­nek ju­tott hely a pol­con a nip­pek és por­fo­gó kagy­ló­va­ca­kok kö­zött.

Na­gyon kell a rend. A kert­ben is, a fej­ben is, meg a szív­ben is.

Dr. Sch­rott Gé­za