Napról napra

Va­sár­nap

Úgy ajánl­juk ma­gun­kat min­den­ben, mint Is­ten szol­gái: mint sze­gé­nyek, de so­ka­kat gaz­da­gí­tók, mint akik­nek nin­csen sem­mi­jük, és aki­ké még­is min­den. 2Kor 6,4.10 (Péld 11,24; Mt 4,1–11; Zsid 4,14–16; Zsolt 91) Több­fé­le sze­gény­ség és több­fé­le gaz­dag­ság lé­te­zik. Van­nak sze­gény sze­gé­nyek és gaz­dag sze­gé­nyek. És per­sze van­nak sze­gény gaz­da­gok és gaz­dag gaz­da­gok is. Min­den­ki annyi­ra gaz­dag va­ló­já­ban, amennyi­re má­so­kat tud gaz­da­gí­ta­ni. Pál ezt a gaz­dag­sá­got tart­ja a ke­resz­tény em­ber leg­na­gyobb kin­csé­nek. Ez az a gaz­dag­ság, amely­ben ak­kor gya­ra­po­dunk, ami­kor ké­pe­sek va­gyunk má­sok­nak is ad­ni és má­so­kat is ré­sze­sí­te­ni eb­ben a gaz­dag­ság­ban.

Hét­fő

Az a jó, ha ke­gye­lem­mel erő­sö­dik meg a szív. Zsid 13,9 (2Sám 22,19; 1Jn 3,7–11/12/; 5Móz 31,1–8) Si­va­ta­gi em­be­rek­ről je­gyez­ték fel, hogy ami­kor el­ju­tot­tak egy­szer a Ni­a­ga­ra-víz­esés­hez, a zu­ha­tag előtt tel­je­sen föld­be gyö­ke­re­zett a lá­buk a so­ha nem lá­tott mennyi­sé­gű víz lát­tán. Az ide­gen­ve­ze­tő több­szö­ri felszólítá­sá­ra sem akar­tak to­vább­in­dul­ni. Vé­gül ki­de­rült, ar­ra vár­nak, hogy mi­kor ma­rad ab­ba a zu­ho­gás, mi­kor „lesz vé­ge” a víz­esés­nek. Jó tud­nunk, hogy Is­ten ke­gyel­me so­sem „ma­rad ab­ba”, az vég­te­len erő­for­rás mind­annyi­unk szá­má­ra.

Kedd

A sze­re­tet nem vi­sel­ke­dik bán­tó­an, nem ke­re­si a ma­ga hasz­nát. 1Kor 13,5 (Péld 3,29; Jób 1,1–22;5Móz 33,1–5.26–29) Több­fé­le sze­re­tet lé­te­zik. Bár­mennyi­re fur­csa is, a sze­re­tet tud bán­tó és ha­zug is len­ni. Ezt per­sze ma­gunk is tud­juk, hi­szen hány­szor cse­lek­szünk a sze­re­tet lát­sza­tát kelt­ve sze­re­tet­le­nül! Azért „sze­re­tünk”, mert ön­ző cé­lun­kat sze­ret­nénk el­ér­ni ez­ál­tal. Csak az is­te­ni aga­pé ké­pes ar­ra, hogy ne ön­ma­gá­ra te­kint­sen. Er­ről a sze­re­tet­ről ír­ja Pál gyö­nyö­rű him­nu­szá­ban, hogy so­ha el nem mú­lik. Kér­jük Is­tent, hogy ta­nít­son er­re az iga­zi sze­re­tet­re, ame­lyet Krisz­tus­ban mu­ta­tott meg ne­künk!

Szer­da

Gon­dol­ja­tok a tá­vol­ból is az Úr­ra, jus­son esze­tek­be Je­ru­zsá­lem! Jer 51,50 (Mk 8,38; 1Kor 10,9–13;5Móz 34,1–12) A fog­ság­ban élő nép szá­má­ra lét­kér­dés volt, hogy ne sza­kad­jon el tel­je­sen ott­ho­ná­tól. A fog­ság ide­jén mű­kö­dő pró­fé­ták fel­ada­ta ép­pen az volt, hogy tart­sák a lel­ket a nép tag­ja­i­ban, hogy ne mond­ja­nak le tel­je­sen a ha­za­té­rés re­mény­sé­gé­ről. Ha az em­ber tá­vol van ha­zá­já­tól, még fon­to­sabb­nak ér­zi, hogy ne vág­ja el a gyö­ke­re­it, és meg­erő­söd­jön ben­ne a vágy az atyai ház után. Va­jon Atyánk­tól el­tá­vo­lod­va eszünk­be jut-e iga­zi ott­ho­nunk?!

Csü­tör­tök

Az Úr el­kül­di majd an­gya­lát ve­led, és sze­ren­csés­sé te­szi uta­dat. 1Móz 24,40 (Ap­Csel 12,8; Jak 4,1–10; Jn 11,1–10) „Re­pü­lés köz­ben meg­hi­bá­so­dott a gép egyik mo­tor­ja. A pi­ló­ta az uta­sok­hoz for­dul, és ar­ra ké­ri őket, hogy imád­koz­za­nak, mert Is­ten se­gít­sé­gé­re lesz szük­sé­gük, hogy sze­ren­csé­sen le tud­ja­nak száll­ni. Egy na­gyot­hal­ló hölgy a mel­let­te ülő pap­tól kér­de­zi meg, hogy mit mon­dott a pi­ló­ta. A pap­tól ezt a vá­laszt kap­ja: Azt mond­ta, hogy nincs re­mény.” – A Te­rem­tés köny­vé­ből va­ló mon­dat ak­kor hang­zik el, ami­kor Áb­ra­hám el­kül­di szol­gá­ját, hogy fe­le­sé­get ke­res­sen fia, Izsák szá­má­ra… Va­jon mi ho­gyan in­du­lunk ne­ki egy-egy utunk­nak?! Ter­ve­in­ket mi­lyen lel­kü­let­tel visszük az Úr elé?! Tu­dunk-e Is­ten­ben bíz­va és re­mény­ség­gel te­kin­te­ni a jö­vő­be? A bá­nyá­szok min­den egyes al­ka­lom­mal így kö­szön­tik egy­mást: „Jó sze­ren­csét!” Va­jon mi mi­re gon­do­lunk ak­kor, ami­kor ezt mond­juk egy­más­nak: „Is­ten ve­led!”?

Pén­tek

Újul­ja­tok meg lel­ke­tek­ben és el­mé­tek­ben, ölt­sé­tek fel az új em­bert, aki Is­ten tet­szé­se sze­rint va­ló­sá­gos igaz­ság­ban és szent­ség­ben te­rem­te­tett. Ef 4,23–24 (Jer 4,3; Zsid 2,11–18; Jn 11,11–19) Me­lyik az a cse­cse­mő, vagy ki az a le­gyen­gült idős em­ber, aki ké­pes len­ne ar­ra, hogy fel­öl­töz­zön, hogy tisz­ta ru­hát ve­gyen ma­gá­ra? S hogy van olyan idő­sza­ka éle­tünk­nek, ami­kor ez könnye­dén megy, még in­kább ki­fe­je­zi azt az üze­ne­tet, amely­re az apos­tol hasz­nál­ja a ru­ha­cse­re ké­pét. Tud­ni­il­lik a meg­úju­lás­ra, az élet­úju­lás­ra. Hi­szen csak ami­kor el­fogy az erő, ami­kor ki­csú­szik a ta­laj a lá­bunk alól, ami­kor össze­csap­nak fe­jünk fe­lett a hul­lá­mok, ak­kor mon­dunk cső­döt. S ilyen­kor se­gít­ség, tá­masz nél­kül szük­ség­sze­rű­en ma­rad a kül­ső és bel­ső rom­lás és pusz­tu­lás. A Krisz­tus­ban gyö­ke­re­ző élet azon­ban ma­gá­val hoz­za az új em­bert, a meg­újult lel­ket, az Is­ten sze­rin­ti új élet le­he­tő­sé­gét.

Szom­bat

Te­kints le szent la­kó­he­lyed­ről, a menny­ből, és áldd meg né­pe­det, Iz­rá­elt. 5Móz 26,15 (Lk 1,54; Jel 20,1–6; Jn 11,20–31) Ami­kor ál­dást ké­rünk Is­ten­től, ak­kor a le­he­tő leg­job­bat kér­jük tő­le. Hi­szen nincs jobb az élet­ben, mint Is­ten ál­dá­sá­val in­dul­ni éle­tünk min­den út­já­ra. Az Áb­ra­hám fe­lé egy­kor el­hang­zott ál­dás – „Ál­ta­lad nyer ál­dást a föld min­den nem­zet­sé­ge” – Jé­zus Krisz­tus­ban tel­je­se­dett be. Hi­szen Krisz­tus ál­tal mind­nyá­jan Is­ten né­pé­nek, az ő nagy csa­lád­já­nak tag­jai le­he­tünk, és így bát­ran kér­het­jük őt, ahogy egyik if­jú­sá­gi éne­künk­ben tesszük: „Jé­zus, jöjj, áldd meg né­pe­det!”

Ba­ra­nyay Csa­ba