A vasárnap igéje
BÖJT MÁSODIK VASÁRNAPJA (REMINISCERE) – ÉZS 50,4–10
Krisztusi sors – krisztusi indulat nélkül?
Az ószövetségi próféciák általában többdimenziósak. Ezt olyankor is figyelembe kell vennünk, amikor első hallásra nyilvánvaló, hogy messiási próféciáról van szó. Fokozottan érvényes ez arra az Ézsaiás könyvében található énekgyűjteményre, amelyet a kutatók az Úr szolgája (héberül: Ebed Jahve) énekeiként tartanak számon, és amelyhez a mai prófétai ige is tartozik. E próféciák mélyebb elemzése után be kell látnunk, hogy elhamarkodott az a vélekedés, amely szerint az ismeretlen szenvedő szolga énekeiben (Ézsaiás könyvének 53. fejezete is közéjük tartozik!) kristálytisztán rajzolódik ki a szenvedő Messiás, a Krisztus képe.
Kétségtelen, hogy az ismeretlen ószövetségi személy és Krisztus sorsa között sok a hasonlóság. Mindketten ártatlanul szenvednek, és szenvedésüknek – erre a jól ismert 53. fejezetben olvasunk utalást – köze van népük bűnéhez. Az ószövetségi Úr szolgájának szavai ezért tűnnek áthallásosnak. Mintha a szenvedő Krisztus szájába illenének panaszos mondatai: „Hagytam, hogy verjék a hátamat, és tépjék a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és köpködés elől.”
De ez kísértő hasonlóság! Ha engedjük, hogy magával ragadjon, könnyen átsiklunk a nem csekély különbség fölött, amely az ószövetségi szenvedő szavaiban megszólaló határozott bizonyságtétel – „De az én Uram, az Úr, megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban” – és a megfeszített Krisztus ajkáról feltörő fájdalmas kiáltás – „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” – között van, még akkor is, ha Lukács és János evangélista szerint nem ez volt a kereszten haldokló Jézus utolsó érthető mondata.
„Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” – idézi Lukács Jézus végső sóhaját, amely sokkal inkább a feltétel nélkül Istenre hagyatkozó teljes bizalom kifejezése, mint azé a dacos bizonyosságé, amely az ószövetségi szenvedő Úr szolgája szavából kicseng. János leírása szerint pedig Jézus utolsó hangos kiáltása „Teteleszthai!” – magyarul „Elvégeztetett!”, „Célhoz ért!”, „Beteljesült!” – szintén egy egészen másféle bizonyosságot tükröz. Jézus azt a meggyőződését kiáltja a nagypénteki sötétségbe, hogy ő maradéktalanul véghezvitte, amit Isten rábízott, hiánytalanul betöltötte földi küldetését. A többi már Isten kezében van, Isten dolga.
Ha kétségtelenül van is hasonlóság az ószövetségi Ebed Jahve és az Úr szenvedő Messiásának, Krisztusnak a földi sorsában, mégis égbekiáltó a különbség abban az érzületben és indulatban, amellyel sorsukat fogadják és viselik. Ezért kell óvakodnunk attól, hogy az ószövetségi Ebed Jahve minden szavát – mint próféciát – válogatás nélkül a szenvedő Messiás, a passió útját, a via dolorosát járó és a kereszten haláltusáját vívó Krisztus szájába adjuk!
Mert miért is oly bizonyos Isten el nem maradó segítségében az Úr szolgája? Miért véli tudni, hogy nem vallhat szégyent? Miért teszi arcát keménnyé, mint a kovakő? Miért mer megaláztatása és szenvedése közben így kiáltani kínzóihoz: „Közel van, aki igazságot ad nekem, ki mer perbe szállni velem?! Álljunk elő együtt! Ki az én vádlóm? Lépjen ide!” Azért, mert bizonyos Isten bosszúja felől: „Íme, az én Uram, az Úr, megsegít engem, ki mer bűnösnek mondani? Mindnyájan szétmállanak, mint a ruha, moly rágja meg őket.” Az ismeretlen Ebed Jahve az isteni igazságtételt egyenlőnek hiszi az isteni bosszúval!
A vádlói és bírái előtt némán álló, a megkorbácsolást, a gúnyt, a megalázást, a szidalmazást és köpdösést fenyegetőzés és átkozódás nélkül tűrő, a via dolorosa macskakövein botladozva népe jövendő sorsát sirató, a kereszten kínzóinak és hóhérainak bűnét imádkozva mentő, számukra bűnbocsánatért könyörgő Jézust egészen más indulatok késztetik a szenvedés és a halál engedelmes vállalására, mint Ebed Jahvét, az Úr ismeretlen szenvedő szolgáját. Benne egész más érzület lakik. Szenvedése és megaláztatása közben neki nem a halálát követő isteni bosszú bizonyossága kölcsönöz tartást. Nem azért megy engedelmesen a halálba, mert tudja, hogy Isten végül leszámol ellenségeivel.
Ő egészen más igazságtételben reménykedik: abban, hogy ártatlan halálát Isten kínzói és gyilkosai megmentésére, a bűnösök megigazítására fogja használni. Miként a Zsidókhoz írt levél szerzője felismeri: Krisztus vére – szó szerint fordítva – jobbért kiált Istenhez, mint Ábel ártatlanul kiontott vére (lásd Zsid 12,24). Jobbért: nem bosszúért, nem a bűnös bűnhődéséért, hanem a bűnös megigazulásáért és megmeneküléséért. Más szóval: megváltásért.
Ezért ha az ószövetségi Ebed Jahve és Krisztus sorsa között látunk is párhuzamot, ellene kell állnunk a kísértésnek, hogy az ószövetségi Úr szolgája szavait Krisztus szájába adjuk, és mint próféciát a megfeszített Megváltó szavaiként hallgassuk!
Mert nem ér semmit, és nem segít rajtunk a Krisztussal való sorsközösség vállalása, ha hitünkért úgy szenvedünk igazságtalan bántalmazásokat, és úgy adjuk érte az életünket, hogy szívünket nem Krisztus indulata tölti be, hanem a bosszúvágy. Mélyen igaz Pál apostol figyelmeztetése: „…ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha … testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.” (1Kor 13,2.3)
Jézus azzal a reménységgel szenvedett és halt meg, hogy halála után nem Isten ítélő haragja fog lesújtani az emberi nemre, hanem szeretete fog addig soha nem látott módon és mértékben kiáradni minden bűnösre. Krisztus számára az lesz az igazságtétel és a jóvátétel ártatlan szenvedéséért, ha Isten a közvetlenül a halálát okozó bűnösöket – az idők végéig még e világra születő minden bűnössel együtt – halálának emlékezete által igazságra és üdvösségre vezeti.
Imádkozzunk! Urunk, tartsd távol tőlünk a bosszúvágyat, és add, hogy a te indulatoddal viseljünk el minden szenvedést, amely hitünkért igazságtalanul ér minket. Így tegyél bennünket a te igazságod hiteles tanúivá. Ámen.
Véghelyi Antal