A vasárnap igéje

BÖJT MÁ­SO­DIK VA­SÁR­NAP­JA (RE­MI­NIS­CE­RE) – ÉZS 50,4–10

Hozzászólás a cikkhez

Az ószö­vet­sé­gi pró­fé­ci­ák ál­ta­lá­ban több­di­men­zi­ó­sak. Ezt olyan­kor is fi­gye­lem­be kell ven­nünk, ami­kor el­ső hal­lás­ra nyil­ván­va­ló, hogy mes­si­á­si pró­fé­ci­á­ról van szó. Fo­ko­zot­tan ér­vé­nyes ez ar­ra az Ézsa­i­ás köny­vé­ben ta­lál­ha­tó ének­gyűj­te­mény­re, ame­lyet a ku­ta­tók az Úr szol­gá­ja (hé­be­rül: Ebed Jah­ve) éne­ke­i­ként tar­ta­nak szá­mon, és amely­hez a mai pró­fé­tai ige is tar­to­zik. E pró­fé­ci­ák mé­lyebb elem­zé­se után be kell lát­nunk, hogy el­ha­mar­ko­dott az a vé­le­ke­dés, amely sze­rint az is­me­ret­len szen­ve­dő szol­ga éne­ke­i­ben (Ézsa­i­ás köny­vé­nek 53. fe­je­ze­te is kö­zé­jük tar­to­zik!) kris­tály­tisz­tán raj­zo­ló­dik ki a szen­ve­dő Mes­si­ás, a Krisz­tus ké­pe.

Két­ség­te­len, hogy az is­me­ret­len ószö­vet­sé­gi sze­mély és Krisz­tus sor­sa kö­zött sok a ha­son­ló­ság. Mind­ket­ten ár­tat­la­nul szen­ved­nek, és szen­ve­dé­sük­nek – er­re a jól is­mert 53. fe­je­zet­ben ol­va­sunk uta­lást – kö­ze van né­pük bű­né­hez. Az ószö­vet­sé­gi Úr szol­gá­já­nak sza­vai ezért tűn­nek át­hal­lá­sos­nak. Mint­ha a szen­ve­dő Krisz­tus szá­já­ba il­le­né­nek pa­na­szos mon­da­tai: „Hagy­tam, hogy ver­jék a há­ta­mat, és tép­jék a sza­kál­la­mat. Ar­co­mat nem ta­kar­tam el a gya­láz­ko­dás és köp­kö­dés elől.”

De ez kí­sér­tő ha­son­ló­ság! Ha en­ged­jük, hogy ma­gá­val ra­gad­jon, könnyen át­sik­lunk a nem cse­kély kü­lönb­ség fö­lött, amely az ószö­vet­sé­gi szen­ve­dő sza­va­i­ban meg­szó­la­ló ha­tá­ro­zott bi­zony­ság­té­tel – „De az én Uram, az Úr, meg­se­gít en­gem, ezért nem ma­ra­dok gya­lá­zat­ban” – és a meg­fe­szí­tett Krisz­tus aj­ká­ról fel­tö­rő fáj­dal­mas ki­ál­tás – „Én Is­te­nem, én Is­te­nem, mi­ért hagy­tál el?” – kö­zött van, még ak­kor is, ha Lu­kács és Já­nos evan­gé­lis­ta sze­rint nem ez volt a ke­resz­ten hal­dok­ló Jé­zus utol­só ért­he­tő mon­da­ta.

„Atyám, a te ke­zed­be te­szem le az én lel­ke­met!” – idé­zi Lu­kács Jé­zus vég­ső só­ha­ját, amely sok­kal in­kább a fel­té­tel nél­kül Is­ten­re ha­gyat­ko­zó tel­jes bi­za­lom ki­fe­je­zé­se, mint azé a da­cos bi­zo­nyos­sá­gé, amely az ószö­vet­sé­gi szen­ve­dő Úr szol­gá­ja sza­vá­ból ki­cseng. Já­nos le­írá­sa sze­rint pe­dig Jé­zus utol­só han­gos ki­ál­tá­sa „Te­te­leszt­hai!” – ma­gya­rul „El­vé­gez­te­tett!”, „Cél­hoz ért!”, „Be­tel­je­sült!” – szin­tén egy egé­szen más­fé­le bi­zo­nyos­sá­got tük­röz. Jé­zus azt a meg­győ­ző­dé­sét ki­ált­ja a nagy­pén­te­ki sö­tét­ség­be, hogy ő ma­ra­dék­ta­la­nul vég­hez­vit­te, amit Is­ten rá­bí­zott, hi­ány­ta­la­nul be­töl­töt­te föl­di kül­de­té­sét. A töb­bi már Is­ten ke­zé­ben van, Is­ten dol­ga.

Ha két­ség­te­le­nül van is ha­son­ló­ság az ószö­vet­sé­gi Ebed Jah­ve és az Úr szen­ve­dő Mes­si­á­sá­nak, Krisz­tus­nak a föl­di sor­sá­ban, még­is ég­be­ki­ál­tó a kü­lönb­ség ab­ban az ér­zü­let­ben és in­du­lat­ban, amellyel sor­su­kat fo­gad­ják és vi­se­lik. Ezért kell óva­kod­nunk at­tól, hogy az ószö­vet­sé­gi Ebed Jah­ve min­den sza­vát – mint pró­fé­ci­át – vá­lo­ga­tás nél­kül a szen­ve­dő Mes­si­ás, a pas­sió út­ját, a via do­lo­ro­sát já­ró és a ke­resz­ten ha­lál­tu­sá­ját ví­vó Krisz­tus szá­já­ba ad­juk!

Mert mi­ért is oly bi­zo­nyos Is­ten el nem ma­ra­dó se­gít­sé­gé­ben az Úr szol­gá­ja? Mi­ért vé­li tud­ni, hogy nem vall­hat szé­gyent? Mi­ért te­szi ar­cát ke­ménnyé, mint a ko­va­kő? Mi­ért mer meg­aláz­ta­tá­sa és szen­ve­dé­se köz­ben így ki­ál­ta­ni kín­zó­i­hoz: „Kö­zel van, aki igaz­sá­got ad ne­kem, ki mer per­be száll­ni ve­lem?! Áll­junk elő együtt! Ki az én vád­lóm? Lép­jen ide!” Azért, mert bi­zo­nyos Is­ten bosszú­ja fe­lől: „Íme, az én Uram, az Úr, meg­se­gít en­gem, ki mer bű­nös­nek mon­da­ni? Mind­nyá­jan szét­mál­la­nak, mint a ru­ha, moly rág­ja meg őket.” Az is­me­ret­len Ebed Jah­ve az is­te­ni igaz­ság­té­telt egyen­lő­nek hi­szi az is­te­ni bosszú­val!

A vád­lói és bí­rái előtt né­mán ál­ló, a meg­kor­bá­cso­lást, a gúnyt, a meg­alá­zást, a szi­dal­ma­zást és köp­dö­sést fe­nye­ge­tő­zés és át­ko­zó­dás nél­kül tű­rő, a via do­lo­ro­sa macs­ka­kö­ve­in bot­la­doz­va né­pe jö­ven­dő sor­sát si­ra­tó, a ke­resz­ten kín­zó­i­nak és hó­hé­rai­nak bű­nét imád­koz­va men­tő, szá­muk­ra bűn­bo­csá­na­tért kö­nyör­gő Jé­zust egé­szen más in­du­la­tok kész­te­tik a szen­ve­dés és a ha­lál en­ge­del­mes vál­la­lá­sá­ra, mint Ebed Jah­vét, az Úr is­me­ret­len szen­ve­dő szol­gá­ját. Ben­ne egész más ér­zü­let la­kik. Szen­ve­dé­se és meg­aláz­ta­tá­sa köz­ben ne­ki nem a ha­lá­lát kö­ve­tő is­te­ni bosszú bi­zo­nyos­sá­ga köl­csö­nöz tar­tást. Nem azért megy en­ge­del­me­sen a ha­lál­ba, mert tud­ja, hogy Is­ten vé­gül le­szá­mol el­len­sé­ge­i­vel.

Ő egé­szen más igaz­ság­té­tel­ben re­mény­ke­dik: ab­ban, hogy ár­tat­lan ha­lá­lát Is­ten kín­zói és gyil­ko­sai meg­men­té­sé­re, a bű­nö­sök meg­iga­zí­tá­sá­ra fog­ja hasz­nál­ni. Mi­ként a Zsi­dók­hoz írt le­vél szer­ző­je fel­is­me­ri: Krisz­tus vé­re – szó sze­rint for­dít­va – job­bért ki­ált Is­ten­hez, mint Ábel ár­tat­la­nul ki­on­tott vé­re (lásd Zsid 12,24). Job­bért: nem bosszú­ért, nem a bű­nös bűn­hő­dé­sé­ért, ha­nem a bű­nös meg­iga­zu­lá­sá­ért és meg­me­ne­kü­lé­sé­ért. Más szó­val: meg­vál­tá­sért.

Ezért ha az ószö­vet­sé­gi Ebed Jah­ve és Krisz­tus sor­sa kö­zött lá­tunk is pár­hu­za­mot, el­le­ne kell áll­nunk a kí­sér­tés­nek, hogy az ószö­vet­sé­gi Úr szol­gá­ja sza­va­it Krisz­tus szá­já­ba ad­juk, és mint pró­fé­ci­át a meg­fe­szí­tett Meg­vál­tó sza­va­i­ként hall­gas­suk!

Mert nem ér sem­mit, és nem se­gít raj­tunk a Krisz­tus­sal va­ló sors­kö­zös­ség vál­la­lá­sa, ha hi­tün­kért úgy szen­ve­dünk igaz­ság­ta­lan bán­tal­ma­zá­so­kat, és úgy ad­juk ér­te az éle­tün­ket, hogy szí­vün­ket nem Krisz­tus in­du­la­ta töl­ti be, ha­nem a bosszú­vágy. Mé­lyen igaz Pál apos­tol fi­gyel­mez­te­té­se: „…ha tel­jes hi­tem van is, úgy­hogy he­gye­ket moz­dít­ha­tok el, sze­re­tet pe­dig nincs ben­nem: sem­mi va­gyok. És ha … tes­tem tűz­ha­lál­ra szá­nom, sze­re­tet pe­dig nincs ben­nem: sem­mi hasz­nom ab­ból.” (1Kor 13,2.3)

Jé­zus az­zal a re­mény­ség­gel szen­ve­dett és halt meg, hogy ha­lá­la után nem Is­ten íté­lő ha­rag­ja fog le­súj­ta­ni az em­be­ri nem­re, ha­nem sze­re­te­te fog ad­dig so­ha nem lá­tott mó­don és mér­ték­ben ki­árad­ni min­den bű­nös­re. Krisz­tus szá­má­ra az lesz az igaz­ság­té­tel és a jó­vá­té­tel ár­tat­lan szen­ve­dé­sé­ért, ha Is­ten a köz­vet­le­nül a ha­lá­lát oko­zó bű­nö­sö­ket – az idők vé­gé­ig még e vi­lág­ra szü­le­tő min­den bű­nös­sel együtt – ha­lá­lá­nak em­lé­ke­ze­te ál­tal igaz­ság­ra és üd­vös­ség­re ve­ze­ti.

Imád­koz­zunk! Urunk, tartsd tá­vol tő­lünk a bosszú­vá­gyat, és add, hogy a te in­du­la­tod­dal vi­sel­jünk el min­den szen­ve­dést, amely hi­tün­kért igaz­ság­ta­la­nul ér min­ket. Így te­gyél ben­nün­ket a te igaz­sá­god hi­te­les ta­nú­i­vá. Ámen.

Vég­he­lyi An­tal

::Nyomtatható változat::