Élő víz

Böjt alatt mi rend­sze­rint az étel-ital meg­vo­ná­sát ért­jük. Szá­junk meg­re­gu­lá­zá­sát. Va­ló­ban. Jé­zus ko­rá­ban, sőt vagy más­fél ezer éven ke­resz­tül kü­lö­nös szük­ség is volt er­re, mert gyak­ran a gyo­mor bű­nei, az étel­fa­lak zár­ták el tő­lünk Is­ten halk és sze­líd sza­vát.

Úgy ér­zem, ma­nap­ság sok­kal in­kább a sze­mün­ket és a fü­lün­ket kell meg­böj­töl­tet­ni, hogy Is­ten halk és sze­líd hang­ját meg­hall­juk, amely fe­lül­ről és még­is be­lül­ről akar hoz­zánk szól­ni. Mi a fel­adat, a „lec­kénk” a halk és sze­líd szó meg­hal­lá­sa ér­de­ké­ben? Mond­juk egy hé­ten leg­alább egy nap ne nyis­suk ki a rá­di­ót, te­le­ví­zi­ót, ne ol­vas­suk el az új­sá­gok szo­mo­rú, ri­asz­tó, ke­ser­ves, rossz hí­re­it – az an­ti­evan­gé­li­u­mot, az el­le­nöröm­hírt –, ame­lyek ba­jok­ról, há­bo­rúk­ról, gyil­kos­sá­gok­ról, sik­kasz­tá­sok­ról, gaz­da­sá­gi és ha­tal­mi küz­del­mek­ről szól­nak; ehe­lyett csön­de­sed­jünk el.

Tu­dom, nem ke­ve­sen van­nak, akik azt mon­da­nák er­re, hogy ez szin­te kép­te­len­ség. En­nél sok­kal egy­sze­rűbb egy hé­ten egy­szer a gyom­rot meg­böj­töl­tet­ni – és ez így is van. Ne­künk azon­ban fon­tos ezt a faj­ta böj­töt gya­ko­rol­nunk. Csak így, sze­mün­ket-fü­lün­ket böj­töl­tet­ve tu­dunk oly­kor-oly­kor lé­nyünk alap­hang­já­ra han­go­lód­ni, hogy így meg­tud­juk, mi rej­lik ben­nünk. Mit mond a csönd; mi­ről, ki­ről be­szél lé­nyünk mé­lye? Bé­kés, tisz­ta han­gok, ké­pek jön­nek-e elő vagy za­va­ros, nyug­ta­la­ní­tó, el­in­té­zés­re vá­ró­ak? Vagy ép­pen­ség­gel a nagy sem­mi?…

Azért is szük­sé­günk van hang­böjt­re, hogy re­zo­ná­ló­ké­pe­sek le­gyünk a bel­ső-fel­ső hang­ra, a Lé­lek sza­vá­ra. Csak el­csön­de­sed­ve, sze­mün­ket, fü­lün­ket böj­töl­tet­ve tu­dunk kap­cso­lat­ba ke­rül­ni Is­ten Lel­ké­vel.

Gyök­össy End­re