Keresztutak

Gon­do­la­tok a nők vi­lág­ima­nap­já­ra

Ép­pen e cikk­so­ro­zat utol­só írá­sát kezd­tem fo­gal­maz­gat­ni, ami­kor fel­hí­vott egyik ked­ves pap­né test­vé­rem. Kér­dez­te, lát­tam-e, hogy a ma­gya­rá­za­tok­kal el­lá­tott Út­mu­ta­tó­ban már­ci­us 5-én ép­pen egy ka­me­ru­ni asszony imád­sá­ga ol­vas­ha­tó. Igaz, a ma­gyar for­dí­tás­ból már ki­ma­radt en­nek az af­ri­kai nő­nek a ne­ve s az is, hogy hol él, de a né­met Lo­sung kö­zöl­te…

Az­tán be­szél­ge­tés­be ele­gye­dünk. Ő az Út­mu­ta­tót elő­ször min­dig né­me­tül ol­vas­sa. Így fi­gyelt fel a ka­me­ru­ni asszony imá­já­ra is. „S kép­zeld – mond­ja ne­vet­ve –, az egyik szót el­néz­tem.” A ba­rát­sá­gos, jó­sá­gos Is­tent (fre­und/lich) ör­ven­dez­te­tő­nek ol­vas­ta (freu­de/re­ich).

Meg­nyug­tat­tam, bi­zo­nyá­ra nem vé­let­le­nül tör­tént ez. Hi­szen az idei ima­nap, a ka­me­ru­ni asszo­nyok val­lo­má­sa pon­to­san er­ről szól. Ők na­pon­ta át­élik, mit je­lent az Úr­is­ten ere­je. Át­se­gít a nyo­mo­rú­sá­go­kon. S ek­kor ju­tott eszem­be egy má­sik be­szél­ge­tés. Elő­ző írá­som kap­csán va­la­ki ki­fo­gá­sol­ta, hogy mi, eu­ró­pa­i­ak olyan köz­he­lye­sen hasz­nál­juk a nyo­mo­rú­sá­gos vagy sa­nya­rú jel­ző­ket, ha az af­ri­kai test­vé­re­ink mi­én­ké­nél nyil­ván­va­ló­an jó­val ne­he­zebb sor­sát jel­le­mez­zük. „Va­jon ők is olyan sze­ren­csét­len­nek tart­ják ma­gu­kat?”

Er­re a kér­dés­re köz­ve­tett mó­don már ko­ráb­ban vá­la­szolt dr. Tóth Pi­ros­ka, aki­nek or­vos-misszi­o­ná­ri­u­si szol­gá­la­tá­ba az el­múlt két al­ka­lom­mal mi is be­te­kint­het­tünk. Ő me­sélt ar­ról, hogy a ka­me­ru­ni­ak kö­zül so­kan – leg­alább­is azok, akik az észa­ki or­szág­rész si­va­ta­gos, sze­gé­nyes fenn­sík­ja­in él­nek – nem iga­zán tud­nak a kör­nye­ző vi­lág­ról. Az eu­ró­pai misszi­o­ná­ri­u­sok élet­szín­vo­na­lát lát­va azon­ban még­is ér­zé­kel­ni­ük kell a kü­lönb­sé­ge­ket. A fe­hé­rek­nek te­lik ar­ra, hogy kór­há­zat épít­se­nek, hogy vál­to­za­to­sab­ban táp­lál­koz­za­nak. „Ó, ha tud­ták vol­na, hogy ez a ťjó­módŤ se­hol sincs ah­hoz ké­pest, amit a nyu­ga­ti vi­lág­ban él­vez min­den em­ber. Itt a vil­lany­áram is lu­xus volt, ha a ge­ne­rá­tor le­állt, gyer­tya­fény mel­lett ope­rál­tunk vagy zseb­lám­pá­val” – idéz­te fel a dok­tor­nő.

Ám a hely­be­li­ek­nek még gyer­tyá­juk sincs. A sza­bad­ban a tűz ad fényt, de a gyúj­tás­hoz sincs ele­gen­dő fa a si­va­tag­ban… és szem­be­sül­nek az igaz­ság­ta­lan­ság­gal is ott észa­kon, ahol a törzs­fő­nö­kök telj­ha­tal­mú urak. A fa­lu­be­li­ek­nek ara­tás után be kell szol­gál­tat­ni­uk a kö­les és a gya­pot je­len­tős ré­szét. S ha az eső el­ma­rad, a törzs­fő­höz kell men­ni. Ő ad ugyan egy-egy tál ga­bo­nát, de rend­kí­vül ma­gas áron. A kö­le­sért egy gyer­me­ket kell fel­aján­la­ni rab­szol­gá­nak. A dok­tor­nő is­mert olyan fér­fit, aki­nek a sa­ját fe­le­sé­gét kel­lett oda­ad­nia törzs­fő­nek, hogy ne hal­jon éhen a csa­lád­ja…

S va­ló­ban, mind­ezek el­le­né­re a ke­resz­té­nyek még ott, Észak-Ka­me­run­ban sem lát­ják ki­lá­tás­ta­lan­nak az éle­tü­ket. Min­ket, eu­ró­pa­i­a­kat meg­szé­gye­ní­tő mó­don így kö­nyö­rög­nek: „Örök­ké­va­ló Is­ten! Te min­den ígé­re­te­det be­töl­töd, jó­sá­god kí­sér min­ket örök­ké. Ez szá­munk­ra ki­me­rít­he­tet­len erő­for­rás és biz­ton­ság. E nél­kül nem tud­nánk az élet fá­rasz­tó ne­héz­sé­ge­it le­győz­ni. Jó­sá­god kí­sér és hű­sé­ged őriz mind­nyá­jun­kat min­den­kor.” (Esh­ter Njock imá­ját Var­ga György­né Bá­rány Ágo­ta for­dí­tot­ta.)

B. Pin­tér Már­ta