e-világ

Biz­to­san töb­ben is­me­rik Zöld Fe­renc ne­vét, aki­vel a Ma­gyar Nem­zet nem­rég egész ol­da­las in­ter­jút ké­szí­tett. A nyolc­va­nas évek­ben a könyv­ki­adók egye­sü­lé­sé­nek ve­ze­tő­je­ként a ha­zai szel­le­mi élet bá­tor és szor­gal­mas mun­ká­sa volt. A rend­szer­vál­tás után az Aka­dé­mi­ai Ki­adó ve­ze­tő­je, majd – meg­va­ló­sít­va ré­gi ál­mát – a Mar­git kör­úton köny­ves­bol­tot nyi­tott.

Üz­le­té­nek fő spe­ci­a­li­tá­sa a ha­tá­ron tú­li ma­gyar ki­adók és a ha­tá­ron túl­ról szó­ló ki­ad­vá­nyok áru­sí­tá­sa volt. Aki e té­ren tá­jé­ko­zott akart len­ni, an­nak aján­la­tos volt idő­ről idő­re be­tér­ni Fe­ri Cus­tos (az­az „őri­ző”) ne­vű bolt­já­ba.

Saj­ná­la­tos mó­don e bolt, mint annyi más szép és jó kez­de­mé­nye­zés, anya­gi­lag ne­héz hely­zet­be ke­rült, má­ra el­le­he­tet­le­nül­vén, be­zár­ni ké­szül. A vég­ki­áru­sí­tá­son ér­de­kes, jó köny­ve­ket ol­csón meg le­het kap­ni (ez itt a rek­lám he­lye volt). Mi­vel nem messze la­kunk, és ügyes-ba­jos dol­ga­im is ar­ra ve­zet­tek, be­tér­tem Zöld Fe­ri­hez, ahol há­rom ér­de­kes, a fel­vi­dé­ki ma­gyar kul­tú­rá­ról szó­ló köny­vet vet­tem (ezer fo­rint­ba sem ke­rült össze­sen!).

Szó­ba is ele­gyed­tünk; húsz év­vel ez­előtt a Fel­vi­dé­ket tá­mo­ga­tó Rá­kó­czi Szö­vet­ség meg­szer­ve­zé­sé­nél lel­ke­sen együtt­mű­köd­tünk, Fe­ri volt az ala­pít­vány ve­ze­tő­je. Mo­soly­gó­san is ke­se­rű volt, el­mond­ta, hogy nem így kép­zel­te pá­lyá­ja vé­gét, va­la­mi el­is­me­rés jól­esett vol­na ne­ki. Mond­tam, hogy e je­len­le­gi fals vi­lág­ban ta­lán ép­pen az a gya­nús, ha va­la­kit ez a rend­szer meg­di­csér, és az a „ki­tün­te­tés”, ha ne­héz hely­zet­be ke­rül, vagy nem ve­szik ész­re.

Szó ke­rült a Ma­gyar Nem­zet-be­li in­ter­jú­ban is em­le­ge­tett eset­ről: a nyolc­va­nas évek kö­ze­pén a (túl)érett ká­dá­riz­mus „ke­dé­lyes pan­gá­sa” kö­ze­pet­te a ne­ves len­gyel tu­dó­sí­tó­nak, Ka­puścińs­ki­nek akar­tak a ma­gyar más­ként gon­dol­ko­dók ki­ál­lí­tást szer­vez­ni. A meg­hí­vott­nak vi­szont az volt a fel­té­te­le, hogy Cso­ó­ri Sán­dor nyis­sa meg az al­kal­mat, ami nem volt könnyű az ak­ko­ri vi­szo­nyok kö­zött, hi­szen a nem­zet­nek Illyés Gyu­la óta szin­te leg­te­kin­té­lye­sebb iro­dal­má­ra az ak­ko­ri hi­va­ta­lo­sok előtt nem volt ked­ves. (Du­ray Mik­lós fel­vi­dé­ki ma­gyar jog­vé­dő Ku­tya­szo­rí­tó cí­mű mű­vé­hez írt elő­sza­va mi­att még szi­len­ci­u­mot, az­az hi­va­ta­los száj­ko­sa­rat is ka­pott.)

Na már most, Zöld Fe­ri tár­gyalt a párt (MSZMP) kul­tu­rá­lis éle­tet fel­ügye­lő ha­tal­mas­sá­gá­val, Knopp elv­társ­sal. Knopp elv­társ ki­a­bál­va di­ri­gált, fe­nye­ge­tett, és kö­ve­tel­te, hogy Cso­ó­ri sze­lí­dít­se mon­da­ni­va­ló­ját, ne ejt­se ki a szov­jet tö­meg­gyil­kos­ság hely­szí­né­nek, Katyń­nak a ne­vét. Mi­re Zöld Fe­ri meg­je­gyez­te, hogy ak­kor bi­zony el­ma­rad a ki­ál­lí­tás. A „li­be­rá­lis kül­ső­re” ak­kor azért már so­kat adó elv­tár­sak egy ilyen bot­rány­tól is tar­tot­tak, így hát vé­gül a ki­ál­lí­tás meg­tar­ta­tott.

A lé­nyeg azon­ban most kö­vet­ke­zik: Knopp elv­társ­nak volt ak­kor egy ér­de­mes és nagy jö­vő elé né­ző, két­ség­te­le­nül (ak­kor még) sze­ré­nyebb kol­lé­ga­nő­je: Lend­vai elv­társ­nő. A szó­ban for­gó hölgy (ugye, az ol­va­só sej­ti, ki­ről van szó?) nem­csak hogy át­vé­szel­te a rend­szer­vál­tást, ha­nem má­ra az or­szág­ban húsz év után el­ké­pesz­tő ha­ta­lom­ra, be­fo­lyás­ra szert te­vő párt (ha­ta­lom­ipa­ri hol­ding?) egyik el­ső em­be­ré­vé küz­döt­te föl ma­gát. És itt zá­rul a kör, itt ne­vet a ké­pünk­be a tör­té­ne­lem.

Zöld Fe­ri sza­bad szel­le­mi éle­tet, ha­tá­ron tú­li ma­gyar­sá­got oda­adó­an szol­gá­ló te­vé­keny­sé­ge ilyen szo­mo­rú vé­get ért, míg a má­sik ol­da­lon a dik­ta­tú­ra fő­cen­zo­rá­nak „asszisz­tens­nő­je” na­gyon is meg­ta­lál­ta a he­lyét az élet­ben. Egy­részt a ke­se­rű­ség foj­to­gat­ja az em­ber tor­kát, hogy oda süllyed­tünk, hogy anya­gi­lag nem bí­runk köny­vet ven­ni, szel­le­mi­leg nem igé­nyel­jük az ér­té­kes iro­dal­mat, po­li­ti­ka­i­lag pe­dig kép­te­len volt az or­szág ér­té­kel­ni azt a pá­rat­lan szol­gá­la­tot, ame­lyet – pél­dá­ul – Zöld Fe­ri ér­té­kes ha­tá­ron tú­li iro­dal­mat ter­jesz­tő te­vé­keny­sé­ge je­len­tett.

Lend­vai elv­társ­nő ese­te akár jel­ké­pe is le­het­ne a mai fan­csa­li hely­zet­nek. Kép­zel­jük el, ha mond­juk a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni Né­met­or­szág va­la­me­lyik ve­ze­tő párt­já­nak az élén fel­tűnt vol­na Go­eb­bels pro­pa­gan­da- és ha­zug­ság­ügyi mi­nisz­té­ri­u­má­nak va­la­me­lyik „dol­go­zó­ja”. Ugye mi­lyen ab­szurd gon­do­lat? Lend­vai elv­társ­nő és tár­sai azon­ban – akár a szo­ci­a­liz­mus, akár a ka­pi­ta­liz­mus épí­té­sé­nek a front­ján – min­dig elöl jár­nak, és utat mu­tat­nak a nép­nek. (Azt, hogy mi­lyet, már mind­annyi­an tud­juk…)

Czen­the Mik­lós