Kultúrkörök

„Ami­kor pe­dig ezek el­kez­dőd­nek, egye­ne­sed­je­tek fel, és emel­jé­tek fel a fe­je­te­ket, mert kö­ze­le­dik a meg­vál­tá­so­tok. Mon­dott ne­kik egy pél­dá­za­tot is: ‘Néz­zé­tek meg a fü­ge­fát és a fá­kat mind: ami­kor lát­já­tok, hogy ki­haj­ta­nak, már ma­ga­tok­tól is tud­já­tok, hogy kö­zel van a nyár. Így ti is, ami­kor lát­já­tok, hogy mind­ezek be­kö­vet­kez­nek, tud­já­tok meg: kö­zel van az Is­ten or­szá­ga.” (Lk 21,28–31)

Ün­nep­lő és há­la­adó Gyü­le­ke­zet!

Sze­re­tett Test­vé­re­im!

Szo­ko­lay Sán­dor­nak a nyolc­van­éves Cso­ó­ri Sán­dort kö­szön­tő ze­ne­mű­ve ön­kén­te­le­nül is fel­idé­zi a köl­tő gyer­mek­ko­rá­nak fe­hér fa­lú temp­lo­ma­i­ra em­lé­ke­ző ver­sét: „Éne­kel­tem a va­sár­na­pok tisz­ta­sá­gá­ban, / mint he­gye­ken fu­tó, gye­rek­ar­cú vi­zek. / A fe­hér ing­nya­kú sze­gé­nyek közt / olyan jó volt az ének gyü­möl­csé­be ha­rap­ni […]. Temp­lo­mi fa­lak, köz­te­tek emel­ked­tem / a sze­gé­nyek egy­ügyűbb egé­be […].” (Egy temp­lom fa­lá­ra); „Az or­go­na szólt, mint­ha az Ég eresz­ke­dett vol­na kö­zénk.”

Hi­szem, ma is át­él­jük az ün­nep tisz­ta­sá­gát, és ne­künk is jó az ének gyü­möl­csé­be ha­rap­ni. Mint­ha ma is kö­zénk eresz­ked­ne az Ég.

A lu­the­rá­nus ze­ne­szer­ző a Tél vé­gi ta­vasz­vá­ró cí­met ad­ta most be­mu­ta­tott mű­vé­nek, amely­nek szö­ve­gét a kál­vi­nis­ta köl­tő ver­se­i­ből ál­lí­tot­ta össze. Bár a mai nap né­mi­leg már a – min­den el­len­ke­ző hí­resz­te­lés­sel szem­ben kö­ze­le­dő – ta­vaszt idéz­te, szük­sé­günk van a mű­vész, a mű­vé­szek „ora­to­ri­kus lá­to­má­sa­i­nak” biz­ta­tá­sá­ra, ko­ránt­sem csak me­te­o­ro­ló­gi­ai ér­te­lem­ben.

A tél­ből a nyár­ba ve­ze­tő utat jár­tuk az imént vé­gig. A „hi­deg va­sak reg­ge­lé­től” in­dul­tunk, hogy az­tán el­ér­kez­zünk „pün­kösd szép, bor­zas ün­ne­pé­hez”. A hosszú té­len mind­annyi­an meg­is­mer­tük „a si­e­tő lá­bak hét­köz­nap­j át”, ami­kor fe­jünk fö­lött „a hó ha­rang­ja / a szél tor­nyá­ban meg-meg­kon­dul” (Egy ki­ál­tás a hó­esés­be). Igen, „hosszú a tél, nem akar el­múl­ni so­ha. / Be­le­rok­kan­tak már az egy­éves ga­lam­bok is. /

El­lon­cso­sod­va to­pog­nak a ház­te­tő­kön, / mint le­szá­za­lé­kolt éj­je­li­őr a fa­te­le­pen. // El­múlt hús­ha­gyó­kedd, el­múlt ham­va­zó­szer­da, / De ham­vas bar­ka­bom­lás he­lyett in­kább ha­va­zik, / Pe­dig a ré­gi hó még / ott ül a kösz­vé­nyes bok­rok alatt.” (A hosszú tél zsol­tá­ra)

Sán­dor­ral – ez­út­tal a köl­tő Sán­dor­ral – együtt mi is mond­hat­juk: „Ide­je jött, Uram, hogy ki­ül­jek ide eléd a domb­te­tő­re. / Lá­tom, bo­rul az ég már temp­lo­ma­id fö­lött. […] / Szer­vez­ke­dik a rom­lás el­le­nünk, kár vol­na le­ta­gad­nunk.” (Ide­je jött) Meg­ren­dít, ahogy élet­hely­ze­tün­ket ez­zel a me­ta­fo­rá­val ír­ja le: „…egy fenn­köl­ten zül­lő or­szág sze­mé­vel far­kas­sze­met néz­ve, / fe­jem­ben hó em­lé­ke, / hó, hó, mint­ha egy ka­ted­rá­lis va­ko­la­ta / hull­na csönd­ben.” (Hó em­lé­ke), ezért az­tán ve­le együtt én is azt mon­dom, hogy „… ha már ha­zám se lesz, mert nem lesz erőm val­la­ni ró­la, / be­zár­kó­zom eb­be a ha­va­zás­ba, / mint aki fe­hér in­get vesz föl, / fe­hér in­get az utol­só na­pon” (A har­ma­dik nap es­ni kez­dett a hó).

Szo­ko­lay Sán­dor igé­nyes vá­lo­ga­tá­sa nyo­mán az­tán csak el­ju­tunk a tél­ből a ta­vasz­ba. Fel­idé­ző­dik vi­rág­va­sár­nap, ami­kor „tu­li­pán-szá­jú, ki­csi sza­már­ka or­di­bál”, és „pa­rasz­tok és Jé­zus ki­rály, egy­mást ka­rol­va mu­la­tunk” (Vi­rág­va­sár­nap), majd a nagy­pén­te­ki pas­sió: „…min­den ze­né­ben fáj­da­lom; / a szen­ve­dés is jö­het még / il­la­tos nagy­pén­tek-na­pon.” (Il­la­tos nagy­pén­tek-na­pon) Így ér­ke­zünk el a fel­tá­ma­dás ün­ne­pé­hez, amely ko­ránt­sem csak az öröm­ről szól, hi­szen „hús­vét más­nap­ján is ki­ált a ka­kas, / pe­dig te azt hit­ted már: / túl va­gyunk min­den áru­lá­son, / túl pé­te­ri s jú­dá­si éve­in­ken” (Hús­vét más­nap­ján). Nem hi­á­ba vár­juk már a hi­deg tél­ben is a Szent­lé­lek ki­töl­té­sét és az az­zal együtt já­ró tü­zes ér­zést, csak el­ér­ke­zik pün­kösd is, „a szép, bor­zas ün­nep” (Pün­kösd jön, szép, bor­zas ün­nep).

A tél­ből a ta­vasz­ba, sőt a nyár­ba ér­ke­zés­nek ez a szép ál­ma pe­dig egy­be­cseng Jé­zus sza­va­i­val az evan­gé­li­um­ban: „Néz­zé­tek meg a fü­ge­fát és a fá­kat mind: ami­kor lát­já­tok, hogy ki­haj­ta­nak, már ma­ga­tok­tól is tud­já­tok, hogy kö­zel van a nyár.” (Lk 21,29–30) Ezért ve­ze­ti be ün­ne­pé­lyes evan­gé­li­um­hir­de­té­sét ezek­kel a sza­vak­kal: „…emel­jé­tek fel a fe­je­te­ket, mert kö­ze­le­dik a meg­vál­tá­so­tok.” Ne fe­led­jük azon­ban, hogy Jé­zus Is­ten or­szá­gá­ról mond­ja ezt. Ré­gi ta­pasz­ta­lat, hogy az em­be­rek or­szá­gá­val kap­cso­lat­ban nem min­dig tel­je­sül így be. Már Je­re­mi­ás pró­fé­ta is így pa­nasz­ko­dik: „El­múlt az ara­tás, vé­get ért a nyár, és mi nem sza­ba­dul­tunk meg!” (Jer 8,20) Mi is tá­vol vol­tunk a sza­bad­ság­tól, egy „ideg­ba­jos szá­zad­ban”, egy „há­bo­rús, ke­nyér­je­gyes, em­ber­pró­bá­jú szá­zad­ban” (Mo­tyo­gók).

Ha fel­emel­jük fe­jün­ket, lát­hat­juk az el­kö­ze­le­dő Is­ten or­szá­gát.

De mi sok­szor nem tud­juk fel­emel­ni te­kin­te­tün­ket, és ott lent egé­szen mást lá­tunk. „Egy or­szág fek­szik előt­tünk ha­nyatt a sár­ban / Dú­do­lunk ne­ki mint szent fa­lu­rosszá­nak / Bár nem tud­juk, hal­dok­lik-e vagy csu­pán ré­szeg.” (Nagy Gás­pár­nak) Cso­ó­ri Sán­dor­nak ezek a Nagy Gás­pár­hoz cím­zett so­rai fáj­dal­ma­san ak­tu­á­li­sak ma is. „Hal­dok­lik az or­szá­gunk, vagy csu­pán ré­szeg?” Mi­lyen ret­te­ne­tes al­ter­na­tí­va ez! Így az­tán mi is te­he­tet­le­nül kér­dez­zük: „Ki­nek a le­ve­tett ru­há­ja ez az or­szág?” (Es­té­től reg­ge­lig), és só­hajt­juk: „Or­szág, or­szá­gom, gaz­dát­lan or­szág…” (Át­en­ge­dem ma­gam)

A sár­ban ha­nyatt fek­vő, hal­dok­ló vagy ré­szeg or­szág ké­pe Ezé­ki­el pró­fé­tát idé­zi, aki ilyen meg­ren­dí­tő sza­vak­kal áb­rá­zol­ja né­pe hűt­len­sé­gét, így ol­vas­suk az Ótes­tá­men­tum­nak eb­ben a ko­mor köny­vé­ben: „Meg­für­det­te­lek víz­ben, le­mos­tam ró­lad a vért, és be­ken­te­lek olaj­jal. Tar­ka ru­há­ba öl­töz­tet­te­lek, föl­dí­szí­tet­te­lek ék­sze­rek­kel […]. De el­bi­za­kod­tál szép­sé­ged mi­att, és hír­hedt pa­ráz­na let­tél. Aki csak el­ment mel­let­ted, övé let­tél. […] Fog­tad tar­ka ru­há­i­dat, és rá­juk te­rí­tet­ted […], szép­sé­ge­det utá­la­tos­ság­ra hasz­nál­tad: szét­ter­pesz­tet­ted lá­ba­i­dat min­den ar­ra já­ró előtt.” (Ez 16,9–25, ki­ha­gyá­sok­kal) Nem mond­hat­ja sen­ki, hogy csak a 20–21. szá­zad köl­tő­jé­nek me­rész és meg­hök­ken­tő a kép­al­ko­tá­sa.

S ahogy Ezé­ki­el meg­hir­de­ti a bűn­bo­csá­nat le­he­tő­sé­gét az Is­te­né­től el­pár­tolt nép szá­má­ra, úgy le­het még­is­csak re­mé­nye és esé­lye a mi hal­dok­ló vagy ré­sze­gen fet­ren­gő és nem ke­vés­bé pa­ráz­na or­szá­gunk­nak. Vi­gasz­ként hang­zik a pró­fé­ta szó: „De én em­lék­szem szö­vet­sé­gem­re, ame­lyet if­jú­ko­rod­ban kö­töt­tem ve­led, és örök szö­vet­ség­re lé­pek ve­led. Ak­kor eszed­be jut­nak tet­te­id, és szé­gyen­kez­ni fogsz. Gon­dolj er­re, szé­gyen­kezz, és gya­lá­za­tod mi­att ne nyisd ki töb­bé a szá­dat, ha meg­bo­csá­tom mind­azt, amit el­kö­vet­tél – így szól az én Uram, az Úr.” (Ez 16, 60–63, ki­ha­gyá­sok­kal)

A sár­ban fet­ren­gő ré­szeg ké­pe fel­idéz­het ben­nünk egy má­sik bib­li­ai el­be­szé­lést is. Tör­tént pe­dig, hogy Nóé apánk „egy­szer bort ivott, meg­ré­sze­ge­dett, és me­zí­te­len­re vet­kő­zött a sát­rá­ban” (1Móz 8,21). Hám, Ká­na­án ős­aty­ja meg­lát­ta ap­ja sze­mér­mét, és el­mond­ta ezt test­vé­re­i­nek. Így is le­het, vi­lág­gá kür­töl­ni az apa vagy az anya, or­szá­gunk vagy egy­há­zunk szé­gye­nét és gya­lá­za­tát. Más­ként tett azon­ban a két ki­sebb fiú: Nóé el­do­bált ru­há­it vál­luk­ra te­rí­tet­ték, hát­tal men­tek be a sá­tor­ba, el­for­dí­tot­ták ar­cu­kat, és be­ta­kar­ták ap­juk sze­mér­mét. Hogy is volt a vers? „Egy or­szág fek­szik előt­tünk ha­nyatt a sár­ban / Dú­do­lunk ne­ki mint szent fa­lu­rosszá­nak / Bár nem tud­juk, hal­dok­lik-e vagy csu­pán ré­szeg.” Itt csak Nóé két ki­sebb fi­á­nak, de még in­kább Jé­zus­nak a gesz­tu­sa le­het hi­te­les. A Ná­zá­re­ti is né­ven ne­vez­te a bűnt, de meg­bo­csá­tott a bű­nös­nek. Le­ha­jolt ah­hoz, aki baj­ban és szé­gyen­ben volt. Ma­gá­ra vet­te a má­sik bű­nét.

Ezért hát emel­jük fel a fe­jün­ket, mert kö­ze­le­dik meg­vál­tá­sunk ide­je. Emel­jük fel a fe­jün­ket, mert – jól­le­het még csak feb­ru­árt írunk – kö­zel van a nyár. Emel­jük fel a fe­jün­ket, mert kö­zel van, kö­ze­le­dik Jé­zus.

Egyik leg­újabb ver­sé­ben Cso­ó­ri Sán­dor így ír a kö­ze­le­dő Jé­zus­ról:

Tör­tet a jö­vő ár­ko­kon-bok­ro­kon át;
nagy ha­lak
hi­bát­lan csont­vá­za kö­zött.
Még a vá­ro­so­kat is meg­re­meg­te­ti.

Ilyen­kor jó be­hú­zód­ni a ház­ba
s le­ven­ni egy-egy ál­mot
a köny­ves­polc­ról,
mint­ha a Bib­li­át emel­néd le:
Jé­zus még kis­gyer­mek, most ta­nul
Jár­ni a vi­zek fö­lött,
Bil­leg, im­bo­lyog, meg­tá­maszt­ja
egy-egy nap­su­gár,
ne­vet, ahogy ér­de­mes ne­vet­ni.
A ha­lá­szok ész­re se ve­szik,
hogy va­la­mi el­kez­dő­dött.
Ko­mo­rak, mint a he­gyek.
A lúd­bő­rös vi­dé­kek szív­do­bo­gá­sa
egy­re va­dabb.
Tör­tet­ni kezd a jö­vő
ár­ko­kon-bok­ro­kon át.
(Tör­tet a jö­vő)

Ha­lá­szok, ne le­gye­tek még min­dig ko­mo­rak, mint a he­gyek! Ve­gyé­tek, ve­gyük ész­re, hogy va­la­mi el­kez­dő­dött, két­ezer éve el­kez­dő­dött. Egye­ne­sed­je­tek fel, és emel­jé­tek fel a fe­je­te­ket, mert kö­ze­le­dik meg­vál­tá­so­tok. Ámen.

Dr. Fabiny Tamás igehirdetése (Bu­da­pest, De­ák té­ri evan­gé­li­kus temp­lom, 2010. feb­ru­ár 27.)