Evangélikusok

Bor­nem­isza (vagy Ab­s­te­mi­us) Pé­ter ne­me­si ran­gú, gaz­dag pol­gá­ri csa­lád sar­ja­ként szü­le­tett 475 év­vel ez­előtt, egész pon­to­san 1535. feb­ru­ár 22-én Pes­ten. A re­ne­szánsz ér­tel­mi­sé­git és pro­tes­táns pré­di­ká­tort nem­csak az iro­da­lom­tör­té­net és him­no­ló­gia tu­do­má­nya tart­ja szá­mon mint a 16. szá­zad iga­zi, vér­be­li író­ját és köl­tő­jét, ha­nem ma­gyar evan­gé­li­kus egy­ház­tör­té­ne­tünk is ki­emel­ke­dő alak­jai kö­zé so­rol­ja. Az aláb­biakban rá em­lé­ke­zünk.

Bor­nem­isza Pé­ter je­len­tő­sé­gét mi sem ér­zé­kel­te­ti job­ban, mint ige­hir­de­tés-gyűj­te­mé­nye, mely fak­szi­mi­le for­má­ban a má­so­dik ez­red­for­du­lón új­ra nap­vi­lá­got lá­tott. A pré­di­ká­ci­ós­kö­tet Pré­di­ká­ci­ók, egész esz­ten­dő ál­tal min­den va­sár­nap­ra ren­del­te­tett evan­gé­li­om­ból cím­mel elő­ször 1584-ben je­lent meg Det­rekőn.

Az iga­zi sti­lisz­ti­kai re­mek­mű­ve­ket tar­tal­ma­zó vas­kos ki­ad­vány ige­ma­gya­rá­za­tai ar­ról ta­nús­kod­nak, hogy a láng­lel­kű pré­di­ká­tor ko­mo­lyan vet­te s na­gyon fon­tos­nak tar­tot­ta az ige­hir­de­tés szol­gá­la­tát és ez­ál­tal a gyü­le­ke­zet ta­ní­tá­sát. Sze­mé­lyé­nek je­len­tő­sé­gét jel­zi to­váb­bá az is, hogy Bor­nem­iszát pré­di­ká­tortár­sai már 1573-ban – az­az több mint egy év­ti­zed­del e kö­tet meg­je­le­né­sét meg­elő­ző­en – a csal­ló­köz–má­tyus­föl­di egy­ház­ke­rü­let szu­per­in­ten­den­sé­vé vá­lasz­tot­ták.

Ez azon­ban ko­ránt­sem je­len­ti azt, hogy Bor­nem­isza éle­te már­vánnyal ki­kö­ve­zett és pi­ros sző­nyeg­gel bo­rí­tott úton ve­ze­tett vol­na idá­ig. A mind­össze negy­ven­ki­lenc évet élt, szó­ki­mon­dó re­ne­szánsz ér­tel­mi­sé­gi éle­tét is sok-sok há­nyat­ta­tás jel­le­mez­te és kí­sér­te. Tu­da­tos lu­the­rá­nus-evan­gé­li­kus meg­győ­ző­dé­se mi­att több­ször kel­lett bör­tönt szen­ved­nie (pél­dá­ul Kas­sán és Bécs­ben). Is­ten vá­lasz­tot­ta­ként azon­ban min­dig tud­ta, hogy ki­nek a szol­gá­la­tá­ban áll.

Kö­zép­fo­kú ta­nul­má­nya­it Kas­sán vé­gez­te. Ez­után – a re­ne­szánsz mű­velt­ség­pár­to­ló Ná­dasdy Ta­más­nak (1498–1562) kö­szön­he­tő­en – kül­föl­di ne­ves egye­te­me­ken foly­tat­ta fel­ső­fo­kú ta­nul­má­nya­it. Ek­kor szü­le­tett a mind­össze ti­zen­nyolc so­ros „Si­ral­mas én­né­kem…” kez­de­tű gyö­nyö­rű bú­csú­ver­se, mely­ben há­rom­so­ron­ként tér vissza a jól is­mert és szál­ló­igé­vé is lett ref­rén: „Vall­jon s mi­kor lesz­ön jó Bu­dá­ban la­ká­som!”

Bor­nem­isza a pe­reg­ri­nus­évek (1557–1563) alatt vi­lá­got lá­tott s élet­ta­pasz­ta­la­to­kat gyűj­tött. Ta­nult Pa­do­vá­ban, Wit­ten­berg­ben, ahol töb­bek kö­zött Me­lancht­hon ta­nít­vá­nya lett. Ez­után Bécs kö­vet­ke­zett, ahol a hu­szon­há­rom éves if­jú po­é­ta iro­dal­mi ér­dek­lő­dé­se ne­ves ta­ná­ra­i­nak kö­szön­he­tő­en to­vább mé­lyült. Itt ír­ta, sőt meg is je­len­tet­te a ma­gyar nyel­vű re­ne­szánsz leg­ki­tű­nőbb al­ko­tá­sát, Tra­go­e­dia ma­gyar nyel­ven, az Sop­hoc­les El­ect­rá­já­ból cí­mű drá­má­ját.

Ha­za­tér­vén elő­ször vi­lá­gi ér­tel­mi­sé­gi­ként pró­bál­ta meg­ta­lál­ni he­lyét a vi­lág­ban. Ez azon­ban nem si­ke­rült, s bel­ső, sze­mé­lyes dön­té­sét kö­ve­tő­en har­minc­egy éve­sen pré­di­ká­tor­nak állt, ami­ről így vall: „…nyolc esz­ten­dő után nó­dí­ta Is­ten pré­di­ká­tor­ság­ra, tu­sa­kod­ván el­le­ne.”

Ba­las­si Já­nos hív­ta meg zó­lyo­mi ud­va­rá­ba, ahol a lel­ki te­en­dők mel­lett a Ba­las­si fi­ak – Bá­lint és Fe­renc – ta­ní­tá­sát és ne­ve­lé­sét kap­ta fel­ada­tul. A köl­tői vé­ná­val meg­ál­dott Bor­nem­isza mag­ve­té­sé­nek meg­lett az ered­mé­nye. Gon­dol­junk csak Ba­las­si Bá­lint­ra (1554–1594) s gyö­nyö­rű köl­té­sze­té­re – de ez már egy má­sik tör­té­net…

Tér­jünk in­kább vissza a pré­di­ká­ci­ós­könyvre, mely ere­de­ti­leg Pos­til­lák cí­men öt kü­lön kö­tet­ben je­lent meg Semp­tén 1573 és 1579 kö­zött. A ne­gye­dik kö­tet füg­ge­lé­ke Ör­dö­gi kí­sér­te­tek cí­men ön­ál­ló­an is nap­vi­lá­got lá­tott (1578).

A köny­vecs­ke iga­zi „best­sel­ler” lett, és igen nagy port ka­vart. A bot­rány ki­vál­tó oka: Bor­nem­isza ke­mény kri­ti­kát gya­ko­rol­va ki­te­re­get­te ko­ra több ne­ve­sebb vi­lá­gi és egy­há­zi mél­tó­sá­gá­nak szennye­sét, fös­vény­sé­gü­ket, ha­rá­cso­lá­su­kat és ke­gyet­len­sé­gü­ket. A vi­lá­gi fő­urak mel­lett olyan ne­ves egy­há­zi – ka­to­li­kus, sőt új­hi­tű – sze­mé­lyek­ről plety­kál­ko­dik, mint pál­dá­ul Frá­ter György, Te­leg­di Mik­lós vagy Phi­lipp Me­lancht­hon, Sztá­rai Mi­hály és Kál­mán­cse­hi Már­ton. Ter­mé­sze­te­sen ön­ma­gát sem kí­mé­li, s rész­le­te­sen be­szá­mol sa­ját tes­ti kí­sér­té­se­i­ről is.

Idéz­zünk fel egy rö­vid anek­do­tát, mely­ről több íz­ben tesz em­lí­tést pré­di­ká­ció­gyűj­te­mé­nyé­ben! Habs­burg-el­le­nes di­ák­csí­nye még if­jú­ko­rá­ban (1553) a párt­vi­szá­lyok és hit­vi­ták tűz­fész­ké­ben, Kas­sán tör­tént, s ékes pél­dá­ja an­nak, ho­gyan vet­te ki ré­szét a di­ák­ság a ko­ra­be­li köz­élet­ből. Az if­jú Bor­nem­isza egy íz­ben ma­gát an­gyal­nak ál­cáz­va el­rej­tő­zött a lu­the­rá­nu­sok­kal sza­ka­dat­la­nul kel­le­met­len­ke­dő ka­to­li­kus vár­ka­pi­tány, Fe­ledy Les­tár ke­men­cé­je mö­gé, „aki – mi­ként ír­ja – igen meg­vert bu­zo­gánnyal, hogy az de­ák fed­det­te, ne imád­koz­zék az fa­kép előtt”. Az el­vál­toz­ta­tott s vé­kony han­gon elő­adott mennyei szó­zat­nak meg is lett a kö­vet­kez­mé­nye. Az egyéb­ként ala­po­san meg­ijedt fő­tiszt, mi­u­tán rá­jött a mennyei hang de­ák vol­tá­ra, tüs­tént töm­löc­be vet­tet­te a né­hány per­cig an­gyal­nak kép­zelt le­le­mé­nyes ti­tánt.

Eme di­ák­csíny szem­lé­le­te­sen tük­rö­zi Bor­nem­isza sze­mé­lyi­sé­gét, bá­tor­sá­gát és az evan­gé­li­u­mi hit mel­let­ti el­kö­te­le­zett­sé­gét. S mi­köz­ben a ké­sőb­bi év­ti­ze­dek alatt az evan­gé­li­um ren­dít­he­tet­len szol­gá­já­vá nőt­te ki ma­gát, aköz­ben iga­zi vér­be­li író­vá és köl­tő­vé lett. Ka­pi Bé­la evan­gé­li­kus püs­pök (1879–1957) nem vé­let­le­nül ad­ta a ró­la szó­ló re­gé­nyé­nek az Olt­ha­tat­lan fák­lya cí­met.

Be­fe­je­zé­sül hadd idéz­zek egy ver­set Bor­nem­isza 1582-ben Éne­kek há­rom rend­ben cím­mel meg­je­lent éne­kes­köny­vé­nek egyik szép di­csé­re­té­ből: „Bi­zo­dal­munk va­gyon Ben­ned, fel­sé­ges Is­ten, / Mert meg­ma­radsz min­den­kor ígé­re­ted­ben. / Ha gyöt­rő­dünk bű­nünk sze­rint a mi tes­tünk­ben, / Azért nem hagysz el­sza­kad­nunk Tő­led lel­künk­ben.” (Re­for­má­tus éne­kes­könyv, 386,8)

Dr. Blázy Ár­pád