Napról napra

Va­sár­nap

Te vagy az Is­ten, aki cso­dá­kat tet­tél, meg­is­mer­tet­ted erő­det a né­pek­kel. Zsolt 77,15 (Gal 4,4; Lk 9,57–62; Ef 5,1–8a; Zsolt 35,17–28) A zsol­tár cí­me sze­rin­ti, vagy­is A csüg­ge­dés­től a há­la­adá­sig ve­ze­tő út min­dig nagy és vá­rat­lan for­du­la­tok­kal te­li. Is­ten cso­dá­ja. Azért cso­da, mert ez az ös­vény ki­zá­ró­lag az ő or­szá­gán át ha­lad. Azok is­me­rik eze­ket a cso­dá­kat, akik az övéi: akik meg­ta­pasz­tal­ták az Úr sza­ba­dí­tá­sát, aho­gyan ve­zet­te éle­tü­ket a gyász­tól az örö­mig, a ha­lál­tól az éle­tig. Ez­zel az öröm­mel hir­de­tik min­den­kor Is­tent, cso­dá­it, mert tud­ják: múlt­juk, jö­vő­jük, je­le­nük ál­dó ha­tal­mak ol­tal­má­ba van rejt­ve.

Hét­fő

Mily szép, ha fel­tű­nik a he­gye­ken az öröm­hírt ho­zó lá­ba! Bé­kes­sé­get hir­det, öröm­hírt hoz, sza­ba­du­lást hir­det. Azt mond­ja Sion­nak: Is­te­ned ural­ko­dik! Ézs 52,7 (Lk 9,2; Lk 14,/25–26/27–33/34–35/; Jn 12,37–50) A mi bé­kes­sé­günk, örö­münk, sza­bad­sá­gunk Krisz­tus gol­go­tai ke­reszt­je. Ott di­a­dal­mas­ko­dott az éle­tün­ket bi­lincs­be zá­ró Go­nosz fe­lett. Im­már ő ural­ko­dik, övé a ha­ta­lom mennyen és föl­dön. Győ­zel­me mi­att le­he­tünk va­ló­sá­go­san sza­ba­dok. Sza­ba­dok az öröm­re, az Is­ten bé­kes­sé­gé­nek meg­élé­sé­re, Is­ten gyer­me­ke­i­nek éle­té­re (Jn 1,12–13). Ezért az egyet­len, iga­zi öröm­hí­rünk, evan­gé­li­u­munk: Jé­zus a Krisz­tus, az öröm­hírt ho­zó.

Kedd

Meg­je­le­nik az Úr di­cső­sé­ge, lát­ni fog­ja min­den em­ber egy­aránt. – Az Úr ma­ga mond­ja ezt. Ézs 40,5 (Ef 1,18; Jób 7,11–21; Jn 13,1–11) Is­ten di­cső­sé­gé­nek kö­zel­sé­ge min­den em­ber­ben fé­lel­met éb­reszt, mert ra­gyo­gá­sa meg­mu­tat­ja ár­nyé­kun­kat. Urunk nem akar­ja, hogy mi is így küld­jük el: „Menj el tő­lem, mert bű­nös em­ber va­gyok!” Ezért ke­gye­lem­mel és igaz­ság­gal (Jn 1,14) ér­ke­zett, hogy cso­dá­lat­ra és imá­dat­ra in­dít­sa a vi­lá­got. A Meg­je­le­nő dics­fé­nye nem íté­le­tet, ha­nem meg­vál­tást ho­zott. Bi­zony: „Az ősi jós­lat, ím, be­telt, / Mit a hű Dá­vid éne­kelt: / „Az Úr, hall­já­tok, nem­ze­tek, / Ke­resz­ten tró­nol köz­te­tek.” Hal­le­lu­ja!

Szer­da

Tá­vol le­gyen tő­lünk, hogy fel­lá­zad­junk az Úr el­len, és el­for­dul­junk ma az Úr­tól. Józs 22,29 (Zsid 10,24–25; Mk 9,38–41/42–47/; Jn 13,12–20) Pe­dig meg­tör­tént. Lá­za­dunk és el­for­du­lunk – és nem csak ma. Hi­á­ba az em­lé­kez­te­tő­ül épí­tett ol­tár, hi­á­ba a fo­ga­da­lom. Hű­sé­günk in­ga­tag, em­lé­ke­ze­tünk vé­ges. Ezek va­gyunk mi: örök ön­ző ka­ma­szok, lá­za­dók. Ép­pen ezért, hogy meg­ment­sen, az Úr ma­ga épí­tett ol­tárt. Ő kö­tött a vi­lág­gal új szö­vet­sé­get a Gol­go­tán, hogy meg­mu­tas­sa ne­künk sze­re­te­tét, és meg­em­lé­kez­zen örök hű­sé­gé­ről. Így néz Is­te­nünk min­den­kor Krisz­tus ál­do­za­tá­ra, és így te­kint­he­tünk fel mi is re­mény­sé­günk egyet­len zá­lo­gá­ra, a ke­reszt­re.

Csü­tör­tök

Ezt mond­ja az Úr: Ha­lá­los a ba­jod, gyó­gyít­ha­tat­lan a zú­zó­dá­sod! De én be­kö­tö­zöm se­be­i­det, meg­gyó­gyí­tom zú­zó­dá­sa­i­dat. Jer 30,12.17 (1Jn 5,11; Mk 8,/10–13/14–21; Jn 13,21–30) Ha­lá­los, gyó­gyít­ha­tat­lan… Is­te­nünk szá­má­ra ide­gen sza­vak. A „ment­he­tet­lent” je­len­tik, igénk vi­szont a Meg­vál­tót (gö­rö­gül: szó­tér = Meg­men­tő) hir­de­ti. Úgy is­mer­jük őt, mint aki szá­má­ra nincs le­he­tet­len, aki ha­tal­mát üd­vös­sé­gün­kért hasz­nál­ja, aki szá­má­ra nincs tra­gi­ku­san be­fe­je­zett hely­zet. Ő meg tud­ja gyó­gyí­ta­ni azt, aki­ről (ami­ről) le­mond­tak, és élet­re tud­ja kel­te­ni azt, aki (ami) ha­lott – az én éle­te­met is!

Pén­tek

Ak­kor majd tisz­tá­vá te­szem a né­pek aj­kát, mind­nyá­jan az Úr ne­vét hív­ják se­gít­sé­gül, és őt tisz­te­lik egy aka­rat­tal. Zof 3,9 (Jel 7,9–10; Mt 10,34–39; Jn 13,31–38) Is­ten igé­jé­vel vég­zi el ben­nünk a meg­szen­te­lés cso­dá­ját. Az ő aján­dé­ka, hogy szí­vünk-éle­tünk az „ol­tár­ról vett szén­nel” (Ézs 6,7) meg­tisz­tít­va is­mét te­rem­tés­be­li he­lyé­re ke­rül. Ter­mé­sze­te­sen éli hi­va­tá­sát: Aty­ját di­csé­ri, sze­re­ti, ma­gasz­tal­ja. Azt az is­te­ni aka­ra­tot vég­zi el ben­nünk, amely­ről Lu­ther így írt: „Is­tent fél­nünk és sze­ret­nünk kell, hogy ne­vé­vel ne át­ko­zód­junk, ne es­kü­döz­zünk, ne igéz­zünk, ne ha­zud­junk, se ne csal­junk, ha­nem ne­vét min­den baj­ban se­gít­sé­gül hív­juk, imád­juk, és há­la­adás­sal di­cső­ít­sük.”

Szom­bat

Én, én va­gyok vi­gasz­ta­ló­tok! Mi­ért félsz ha­lan­dó em­ber­től? Ézs 51,12 (Róm 8,31b; Lk 17,28–33; Jn 14,1–7) A fé­le­lem nagy el­len­sé­ge éle­tünk­nek. A ret­te­gés ugyan­is nem épít, ha­nem csak rom­bol, meg­kö­töz, ma­gá­nyos­sá tesz. Nem vé­let­len, hogy Is­te­nünk öle­lé­se ép­pen et­től a nyug­ta­lan­ság­tól sza­ba­dít meg. Nem hagy egye­dül, gyer­me­ke­i­vé fo­gad, tár­sunk­ká sze­gő­dik. Ő akar úr­rá len­ni a min­ket kö­rül­ve­vő vagy ép­pen ben­nünk tom­bo­ló vi­har fe­lett. Örök Is­ten­ként áll meg előt­tünk, aki­re min­den baj­ban szá­mít­ha­tunk, aki igé­jé­vel ad­ja aján­dék­ba a fé­le­lem nél­kü­li éle­tet. Ő a vi­gasz­ta­lónk, ő a bá­to­rí­tónk, ő az Is­te­nünk – ne félj, ti­éd a ke­gyel­me!

Esz­lé­nyi Ákos