Kultúrkörök

„Min­den, amit el­kez­dek, ha­lad­ni fog. Min­den mag, amit el­ve­tek, ki­kel majd, fá­im vi­rá­goz­ni fog­nak, és meg­ter­mik gyü­möl­cse­i­ket.” Szé­che­nyi Ist­ván (Bécs, 1791. szep­tem­ber 21. – Döb­ling, 1860. áp­ri­lis 8.) ír­ta eze­ket a jö­ven­dö­lő mon­da­to­kat, bíz­va ab­ban, hogy amit el­kezd, si­ke­rül­ni fog. De nem ak­kor, és nem ál­ta­la: az utá­na jö­vők vi­szik di­a­dal­ra.

De mél­tók va­gyunk-e hoz­zá? Él-e még ben­nünk a nem­zet­fél­tés és or­szág­épí­tés lá­za? Fá­ra­do­zunk-e azon, hogy „jól­te­vők” le­gyünk mi is?

A nagy po­li­ti­kai el­len­fél, Kos­suth a leg­na­gyobb ma­gyar­nak ne­vez­te, a re­gény­író Ke­mény Zsig­mond a leg­hí­vebb ma­gyar­nak, a je­les tör­té­net­író, Szek­fű Gyu­la pél­dát­lan ke­resz­tény-ma­gyar ál­lam­fér­fi­ú­nak. Szel­le­mét szin­te min­dig adap­tál­tuk, de leg­több­ször rosszul, fél­re­ért­ve te­vé­keny éle­té­nek és po­li­ti­kai fi­lo­zó­fi­á­já­nak cél­ját. „Ha más nem­zetek­nek több a kin­csük, le­gyen mi­né­künk több er­köl­csünk és ha­za­fi­úi sze­re­te­tünk…” – ír­ta nap­ló­já­ban Szé­che­nyi.

Bi­zony jó len­ne, ha itt tar­ta­nánk. Ha gaz­dag­sá­gunk szor­gos mun­ká­ból szár­maz­na, és né­pünk sok ilyen nagy­sze­rű em­ber ál­tal: sza­ba­don él­het­ne. Szé­che­nyi éle­té­ben, s mond­hat­juk, ha­lá­lá­ban is, szün­te­len ta­nu­lás­ra, mű­ve­lő­dés­re, kö­zös mun­ká­ra, tár­sa­dal­mi össze­fo­gás­ra, a min­dig szét­for­gá­cso­ló­dó erők kon­cent­rá­lá­sá­ra biz­ta­tott. „Tő­lünk függ min­den, csak akar­juk… Annyi Jó s Ne­mes van ben­nünk, hogy a jó­nak mér­té­ke könnyen le­von­ja an­nak kis­ded sú­lyát, ami még hát­ra van.” Hi­tel cí­mű köny­vé­ben ra­gyog­nak ezek a buz­dí­tó mon­da­tok, ma is meg­szív­le­len­dő út­ra­va­ló­ul.

Tra­gi­kus tör­té­nel­münk kö­té­sét át- és át­vér­zi Szé­che­nyi fáj­dal­mas ar­ca. Nem volt 19. szá­za­dunk­nak még egy ilyen alak­ja, aki annyi­ra sze­mé­lyes sors­ként, egyé­ni tra­gé­di­a­ként él­te vol­na át sa­ját ma­gyar­sá­gát. Ön­vád gyö­tör­te, az or­szág vesz­té­ért ma­gát érez­te fe­le­lős­nek. Örök­re be­zá­rult mö­göt­te a döb­lin­gi té­boly­da ka­pu­ja, s egy év­re rá a ha­tal­mas cá­ri had­se­reg be­tört az or­szág­ba… Szé­che­nyi Ist­ván alak­ja iga­zi lec­ke nem­ze­dé­kek egész so­rá­nak, hi­szen alig van – né­hány se­ma­ti­kus vo­nás­sal raj­zolt – ké­pünk ró­la.

Írók, köl­tők szá­zai pró­bál­ták fel­dol­goz­ni tra­gi­kus sor­sát. Arany Já­nos ha­tal­mas köl­te­mény­ben idéz­te meg, Né­meth Lász­ló ve­re­tes drá­má­ban, az er­dé­lyi Ko­csis Ist­ván mo­no­drá­má­ban és re­gény­ben töp­ren­gett a leg­na­gyobb ma­gyar tet­te­in.

A 2010-es ün­ne­pi emlékév szép nyi­tá­nyá­nak te­kint­het­jük Ta­rics Pé­ter közelmúltban meg­je­lent mo­nog­rá­fi­á­ját. A Püs­ki Ki­adó gon­doz­ta kö­tet több mint más­fél év­ti­ze­des ku­ta­tó­mun­ka ered­mé­nye.

A po­li­ti­kai szak­ér­tő­ként is­mert író té­te­le­sen meg­cá­fol­ja, hogy Szé­che­nyi Ist­ván ön­gyil­kos lett vol­na, és két­ség­be­von­ha­tat­lan bi­zo­nyí­té­kok­kal tá­maszt­ja alá, hogy Szé­che­nyi po­li­ti­kai gyil­kos­ság ál­do­za­ta lett. Mind­ezt te­szi hi­te­les do­ku­men­tu­mok fel­dol­go­zá­sá­val, a gróf 1854 és 1860 kö­zöt­ti írá­sa­i­nak és döb­lin­gi ha­gya­té­ká­nak szi­go­rú vizs­gá­la­tá­val.

Ha csu­pán ennyi len­ne e rend­ha­gyó em­lé­ke­zés, már ak­kor is fon­tos mun­ka szü­le­tett vol­na. De Ta­rics Pé­ter kö­te­té­ben meg­fo­gal­ma­zó­dik a gróf má­ig szó­ló üze­ne­te. Ége­tő prob­lé­má­ink, ame­lye­ket meg kell ol­da­nunk, vagy el­ve­szünk a vi­lág ko­hó­já­ban. Szé­che­nyi Ist­ván ön­ma­gá­val és a vi­lág­gal vi­as­ko­dó er­köl­csi ere­je, tisz­ta­sá­ga, em­be­ri nagy­sá­ga ma is su­gár­zó pél­da, hogy meg­ma­rad­junk min­den idő­ben.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos