Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2010 - 11 - Egy „pár­ton kí­vü­li bol­se­vik” az egy­ház élén

Evangélikusok

Egy „pár­ton kí­vü­li bol­se­vik” az egy­ház élén

Mi­hály­fi Er­nő sze­re­pe a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház éle­té­ben

Mi­hály­fi Er­nő nem ak­kor kez­dett el „be­le­szól­ni” a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház éle­té­be, ami­kor 1952 feb­ru­ár­já­ban az Ál­la­mi Egy­ház­ügyi Hi­va­tal (ÁEH) pa­ran­csá­ra át­vet­te az egye­te­mes fel­ügye­lői hi­va­talt. Leg­ra­di­ká­li­sabb „be­szó­lá­sai” – négy év­vel meg­vá­lasz­tá­sa előtt – ép­pen az 1948-as egy­ház­harc so­rán tör­tén­tek. Ak­kor dőlt ugyan­is el, hogy az evan­gé­li­kus egy­ház a jö­vő­ben sa­ját sza­ba­don vá­lasz­tott ve­ze­tő­i­vel vé­gez­he­ti-e kül­de­té­sét ön­ma­ga és az ak­ko­ri ma­gyar tár­sa­da­lom szí­ne előtt, vagy pe­dig kí­vül­ről jö­vő erők egy­ház­tól ide­gen dön­té­se­i­nek fog­lyá­vá vá­lik. Eb­ben a harc­ban Mi­hály­fi az utób­bi­ak ol­da­lá­ra állt.

Ez sem­mi­kép­pen nem kö­vet­ke­zett pusz­tán a csa­lá­di hát­te­ré­ből. Ugyan­is ő pa­pi ház­ból in­dul­va ér­ke­zett meg eh­hez a dön­té­sé­hez. Édes­ap­já­nak, Mi­ha­lo­vics Sa­mu es­pe­res-lel­kész­nek az egész pá­lyá­ja a Du­nán­in­ne­ni Evan­gé­li­kus Egy­ház­ke­rü­let Nóg­rá­di Egy­ház­me­gyé­jé­nek egyik fa­lu­já­hoz, a szlo­vák–ma­gyar hát­te­rű Bér­hez kö­tő­dött. A lu­the­ri or­to­do­xia ta­la­ján ál­ló lel­kész sem a pi­e­tis­ta, sem pe­dig a li­be­rá­lis ha­tá­so­kat nem en­ged­te ér­vé­nye­sül­ni sem a bé­ri gyü­le­ke­zet­ben, sem ha­tal­mas szór­vá­nyá­ban. Nagy te­het­ség­gel meg­ál­dott lel­kész­ként tar­tot­ták szá­mon, egy al­ka­lom­mal püs­pök­je­lölt is volt. Nem volt pán­szláv, és nem lett pán­ma­gyar. A ke­resz­tény­ség­hez va­ló tar­to­zás ma­ga­sabb ren­dű össze­kö­tő kap­csot je­len­tett szá­má­ra, mint az egy-egy nem­zet­hez va­ló kö­tő­dés.

Ki­ter­jedt gyü­le­ke­ze­ti mun­ká­ján fe­lül egy­ház­me­gyé­je, egy­ház­ke­rü­le­te, sőt az egye­te­mes egy­ház dol­ga­i­ba is be­le­szólt, el­ső­sor­ban gaz­da­sá­gi, pénz­ügyi, jo­gi, egy­ház-köz­igaz­ga­tá­si vo­na­lon. Utó­da, Ré­vész Lász­ló a kö­vet­ke­ző­ket ír­ta ró­la: „Hí­vei aty­ju­kat tisz­tel­ték ben­ne. Ge­rin­ces ma­ga­tar­tá­sú, meg­al­ku­vást nem tű­rő em­ber volt.”

El­ső­szü­lött fia, Er­nő sok prob­lé­mát oko­zott ne­ki, po­li­ti­kai, il­let­ve ma­gán­éle­ti sod­ró­dá­sai mi­att. Sú­lyos össze­üt­kö­zé­sek­re is sor ke­rült kö­zöt­tük. Édes­ap­ja ha­lá­lának idejére, 1942-re a fiú már Mi­hály­fi Er­nő né­ven szer­zett ma­gá­nak ön­ál­ló ne­vet.

Ha meg­néz­zük Mi­hály­fi ér­tel­mi­sé­gi­ként be­fu­tott pá­lyá­ját, ak­kor azt kell mon­da­nunk, hogy 1948-as állás­fog­la­lá­­sáig már maga mögött hagyta a füg­getlen értelmiségi státusát, s ez min­­den­kép­pen be­le­ját­szott ké­sőb­bi egye­te­mes, majd or­szá­gos fel­ügye­lői meg­­nyil­vá­nu­lá­sa­i­ba. Ele­in­te füg­get­len, a vi­lá­got sa­ját tu­dá­sa és ta­pasz­ta­la­tai alap­ján egy­re kri­ti­ku­sab­ban szem­lé­lő, mély szo­ci­á­lis ér­zék­kel ren­del­ke­ző ér­tel­mi­sé­gi em­ber ké­pé­ben áll előt­tünk. Eb­ben a kor­sza­ká­ban még volt ben­ne ci­vil ku­rá­zsi is, és tu­dott olyan dön­té­sek­ben is gon­dol­kod­ni, ame­lyek szá­má­ra hát­rá­nyos hely­ze­tet ered­mé­nyez­tek.

1942-ben lett a Füg­get­len Kis­gaz­da­párt tag­ja, majd ugyan­eb­ben az esz­ten­dő­ben ala­pí­tó tag­ja a Ma­gyar Tör­té­nel­mi Em­lék­bi­zott­ság­nak. A tö­rés ak­kor kö­vet­ke­zett be ná­la, ami­kor párt­ján be­lül, an­nak bal­szár­nyá­hoz csat­la­koz­va lé­nye­gé­ben „hű­ség­es­küt” ígért az ak­kor már egy­re gát­lás­ta­la­nab­bul elő­re­tö­rő Ma­gyar Kom­mu­nis­ta Párt egyik ve­ze­tő­jé­nek, Kál­lai Gyu­lá­nak. Se­gí­tett párt­ja jobb­ol­da­lá­nak szét­ve­ré­sé­ben, Nagy Fe­renc és tár­sai el­le­he­tet­le­ní­té­sé­ben. Ez­zel a dön­té­sé­vel ér­ke­zett meg – Ká­dár Já­nos sza­vá­val él­ve – a „pár­ton kí­vü­li bol­se­vik” sze­rep­kö­ré­be.

Mi­hály­fi éle­té­ben két­szer vo­nult il­le­ga­li­tás­ba. Elő­ször 1944 már­ci­u­sá­ban – 1945 előt­ti te­vé­keny­sé­ge mi­att – kel­lett me­ne­kül­nie. Szü­lő­fa­lu­já­ban, egy volt osz­tály­tár­sa há­zá­ban ka­pott me­ne­dé­ket, és itt él­te át a negy­ven éven át kö­te­le­ző­en „fel­sza­ba­du­lás­nak” ne­ve­zett ese­ményt. Egész éle­tét meg­ha­tá­ro­zó él­mény­ként ad­ta to­vább ta­pasz­ta­la­tát. Nem za­var­ta az a tény, hogy a ma­gyar nép tag­ja­i­nak több­sé­ge ugyan­ar­ról az ese­mény­ről csak „szen­ve­dés­tör­té­ne­te­ket” tu­dott mon­da­ni.

Né­hány gon­do­lat Mi­hály­fi vissza­em­lé­ke­zé­sé­ből: „…ami­kor az el­ső szov­jet ka­to­nát meg­lát­tam: az töl­töt­te be egész tu­da­to­mat és ér­zé­se­i­met, hogy so­ha töb­bé nem kell fél­nem, so­ha töb­bé nincs mi­től fél­nem…” És: „ A szov­jet had­se­reg a vi­lág­tör­té­ne­lem el­ső hu­ma­nis­ta had­se­re­ge.”

A bé­ri gyü­le­ke­zet ak­ko­ri lel­ké­sze, Ré­vész Lász­ló egé­szen más tör­té­ne­tet mon­dott el utó­lag. Őt a pap­lak­ból csa­lád­já­val együtt azon­nal ki­ker­get­ték, és a szov­jet had­se­reg tiszt­jei – ál­la­ta­ik­kal együtt – köl­töz­tek be. A lel­készt és csa­lád­ját az egyik gyü­le­ke­ze­ti tag fo­gad­ta be. A szov­je­tek el­vo­nu­lá­sát kö­ve­tő­en az er­köl­csök tö­ké­le­tes össze­om­lá­sát tar­tot­ta a leg­sú­lyo­sabb kö­vet­kez­mény­nek.

Mi­hály­fi má­so­dik il­le­ga­li­tás­ba vo­nu­lá­sa 1956 ok­tó­be­ré­ben tör­tént, ami­kor – 1947 és 1956 kö­zöt­ti po­li­ti­kai te­vé­keny­sé­gét kö­ve­tő­en – a ma­gyar for­ra­da­lom le­ve­ré­se előtt el­me­ne­kült az or­szág­ból, má­so­dik fe­le­sé­gé­vel és fi­á­val. Egy auszt­ri­ai me­ne­kült­tá­bor­ban je­lent­ke­zett, és az Egye­sült Ál­la­mok­ban kí­vánt le­te­le­ped­ni.

Két for­rás­ból tu­dunk er­ről a do­log­ról. Szép­fa­lu­si Ist­ván sze­rint Mi­hály­fi és csa­lád­ja ah­hoz a 780 fő­höz tar­toz­ha­tott, akik 1956. ok­tó­ber 28. után ér­kez­tek, és elő­ző­leg az Ál­lam­vé­del­mi Ha­tó­ság (ÁVH) vagy az ak­ko­ri kom­mu­nis­ta ál­lam­ha­ta­lom be­osz­tott­jai vol­tak.

A má­sik for­rás az ame­ri­kai evan­gé­li­kus egy­ház köz­pon­ti le­vél­tá­rá­ból va­ló két le­vél. Az egyi­ket az ame­ri­kai lu­the­ra­niz­mus ak­ko­ri ve­ze­tői ír­ták Or­dass La­jos­nak, a má­si­kat az ak­ko­ri­ban egy­há­zi szol­gá­lat­ba vissza­tért Or­dass ne­kik. Az ame­ri­ka­i­ak kö­zöl­ték, hogy Mi­hály­fi me­ne­dék­jo­got kért, és úgy mu­tat­ko­zott be, mint a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház egye­te­mes fel­ügye­lő­je. Azt kér­dez­ték, hogy mit te­gye­nek ve­le. Or­dass vá­la­sza az volt, hogy be­fo­gad­hat­ják, de az egy­ház éle­té­be so­ha töb­bet nem szól­hat be­le.

Mi­hály­fi 1956. no­vem­ber 4. után vissza­tért az or­szág­ba. Má­so­dik nagy po­li­ti­kai vessző­pa­ri­pá­ja ép­pen 1956 lett, ame­lyet mind­vé­gig „fa­sisz­ta” jel­ző­vel il­le­tett. Min­den ere­jé­vel azért küz­dött, hogy a ma­gyar par­la­ment­be be­ke­rül­jön egy fres­kó, amely en­nek a „fa­sisz­ta el­len­for­ra­da­lom­nak” a le­ve­ré­sét áb­rá­zol­ja. Nagy örö­möt szer­zett ne­ki, ami­kor ar­ról ér­te­sült, hogy egy ke­let­né­met szob­rász­mű­vész, Fritz Cre­mer li­tog­rá­fia­so­ro­za­tot ké­szí­tett a ma­gyar 56-ról, ame­ly­ből – Mi­hály­fi sze­rint – vi­lá­go­san ki­de­rült, hogy az egész tör­té­nés vég­ered­mény­ben a po­li­ti­kai és a fe­ke­te, az­az a vi­lá­gi és egy­há­zi re­ak­ció együt­tes te­vé­keny­sé­gé­nek ered­mé­nye volt.

Ha rá­kér­de­zünk ar­ra, hogy Mi­hály­fi – azon­fe­lül, hogy evan­gé­li­kus lel­kész fia volt – mi­lyen evan­gé­li­kus, il­let­ve egy­há­zi kö­tő­dés­sel bírt, a kö­vet­ke­ző­ket mond­hat­juk. Fi­a­tal ko­rá­ban a Lu­ther Ott­hon la­kó­ja volt, in­nen in­dult a Ta­nács­köz­tár­sa­ság vö­rös had­se­re­gé­be. Írt né­hány Má­ria-ver­set, ame­lyek­ben Má­ria gyö­nyö­rű pa­raszt­lány. Az egyik­ben Má­ria úgy je­le­nik meg, mint aki­nek „any­ja a föld, ap­ja az is­ten” [sic!]. Pro­tes­táns­nak len­ni szá­má­ra annyit je­len­tett, mint ma­gun­kat a „gá­lya­ra­bok” utó­da­i­nak sze­re­pé­be he­lyez­ve min­den­kor szem­be­me­ne­tel­ni a ró­mai ka­to­li­kus egy­ház­zal, amely a po­li­ti­kai és val­lá­si re­ak­ció örök tá­mo­ga­tó­ja.

Egy­ház­po­li­ti­kai kon­cep­ci­ó­it Mi­hály­fi Er­nő nyil­vá­no­san négy­szer – 1948-ban két­szer, 1952-ben és 1958-ban egy­szer-egy­szer – fej­tet­te ki.

  1. már­ci­us 18-án Ba­las­sa­gyar­ma­ton nyíl­tan kö­ve­tel­te az egy­ház vi­lá­gi ve­ze­tő­i­nek le­mon­dá­sát, il­let­ve azt, hogy ne en­ged­jék, hogy a „po­li­ti­kai re­ak­ció” az egy­há­zon be­lül ta­lál­jon me­ne­dé­ket. Or­dass La­jos ke­mé­nyen vissza­uta­sí­tot­ta Mi­hály­fi mind­két vád­ját.

Ugyan­azon év au­gusz­tus 30-án szü­lő­fa­lu­já­ban, Bé­ren az ál­lam ál­tal aján­dé­ko­zott há­rom­szá­za­dik ha­rang ava­tá­sán Rá­ko­si Má­tyást is idéz­ve mond­ta el, hogy az ak­ko­ri Ma­gyar­or­szá­gon az egy­há­zak előtt lé­nye­gé­ben két út áll. Az egyik a re­ak­ció út­ja, ame­lyet – sze­rin­te – az ak­ko­ri ró­mai ka­to­li­kus egy­ház kép­vi­selt. A má­sik – az ak­ko­ri re­for­má­tus egy­ház út­ja – a ha­la­dás út­ja.

A ko­ra­be­li evan­gé­li­kus egy­ház­zal kap­cso­lat­ban azt mond­ta, hogy van­nak „for­má­lis lé­pé­sek”, azon­ban bi­zo­nyos ve­ze­tők­nek „a de­mok­rá­ci­á­val szem­be­ni” fenn­tar­tá­sai mi­att a do­log ké­se­del­met szen­ved. Meg­em­lí­tet­te Bergg­rav püs­pö­köt, aki szem­be mert száll­ni Hit­ler­rel és ban­dá­já­val, ugyan­ak­kor – név em­lí­té­se nél­kül – tá­mad­ta Or­dass La­jost. Azt mond­ta ró­la, „nem mind­egy, ha egyik sze­ren­csét­len ma­kacs­sá­gú püs­pö­künk a krisz­tu­si­val azo­nos szo­ci­á­lis igaz­sá­go­kat hir­de­tő fel­sza­ba­dí­tó hu­ma­niz­mus­sal szem­ben akar el­len­áll­ni, s ma akar­ja pó­tol­ni azt, amit Hit­ler­rel és zsol­do­sa­i­val szem­ben el­mu­lasz­tott…”

Ez a ki­je­len­tés egy­szer­re volt a ha­zug kom­mu­nis­ta pro­pa­gan­da sza­va és va­lót­lan ál­lí­tás. Ugyan­is a „fel­sza­ba­dí­tó hu­ma­niz­mus” 1945-től kezd­ve sű­rűn mu­to­gat­ta a ma­ga bru­tá­lis ar­cát is. Az pe­dig, hogy Or­dass La­jos ne szállt vol­na szem­be a ná­ci dik­ta­tú­rá­val, egy­sze­rű­en nem volt igaz.

Mi­hály­fi 1952-ben párt­ál­la­mi nyo­más­ra lett egye­te­mes fel­ügye­lő. Előd­jét szin­tén a párt­ál­lam bi­zal­ma rö­pí­tet­te az utol­só sza­ba­don vá­lasz­tott – hi­va­ta­lá­ról bör­tön­ben le­mon­da­tott – egye­te­mes fel­ügye­lő, bá­ró Rad­vánsz­ky Al­bert he­lyé­re.

1952-es prog­ram­be­szé­de lé­nye­gé­ben két dol­got tar­tal­ma­zott: az egyik a szo­ci­a­liz­mus­hoz va­ló hű­sé­gé­nek a meg­val­lá­sa volt, a má­sik pe­dig azon meg­győ­ző­dé­sé­nek a ki­fej­té­se, hogy amit 1948 óta, az úgy­ne­ve­zett „ha­la­dó” vo­nal tá­mo­ga­tá­sá­val ő és tár­sai az evan­gé­li­kus egy­ház­ban tet­tek, az „a túl­élés egyet­len út­ját” je­len­tet­te az egy­ház szá­má­ra.

Sze­rin­te a kom­mu­nis­ta ál­lam az egyet­len olyan po­li­ti­kai for­má­tum, amely sem­mit nem kér a sza­bad val­lás­gya­kor­la­tért cse­ré­be az egy­há­zak­tól. Eh­hez hoz­zá­tet­te, hogy iga­zi val­lás­sza­bad­ság csak a Szov­jet­uni­ó­ban és a szo­ci­a­lis­ta utat kö­ve­tő or­szá­gok­ban van.

1958-as be­szé­dé­nek lé­nye­ge az volt, hogy tel­jes egé­szé­ben el­ve­tet­te az 1956–1958 kö­zöt­ti egy­há­zi idő­sza­kot, és kö­ve­tel­te a vissza­té­rést a „tör­vé­nyes­ség­hez”. Ezt kö­ve­tő­en egé­szen ha­lá­lá­ig for­má­lis mó­don vett részt az egy­ház ve­ze­té­sé­ben. Az 1966-os zsi­na­tot „vi­lág­tör­té­nel­mi ese­mény­nek” ne­vez­te. A Kál­dy Zol­tán és Ottlyk Er­nő kö­zöt­ti „iszap­bir­kó­zás­ban” – leg­alább­is az egy­há­zi nyil­vá­nos­ság előtt – Kál­dy mel­lé állt.

Ami Mi­hály­fi Er­nő egy­há­zi te­vé­keny­sé­gé­nek bel­ső, egy­há­zi meg­íté­lé­sét il­le­ti – 1948 és 1972 kö­zött –, erről két egy­más­sal fron­tá­li­san üt­kö­ző vé­le­ményt ta­lál­ha­tunk.

Kál­dy Zol­tán több al­ka­lom­mal is nyi­lat­ko­zott ró­la. Egyik leg­fon­to­sabb meg­szó­la­lá­sa 1972-ben tör­tént, ami­kor Mi­hály­fit el­te­met­ték. A nem egy­há­zi szer­tar­tás­sal vég­zett bú­csúz­ta­tá­son Kál­dy Zol­tán – ci­vil ru­há­ba öl­töz­ve – töb­bek kö­zött a kö­vet­ke­ző­ket mond­ta: „Is­ten irán­ti há­lá­val mond­juk el ko­por­só­ja mel­lett, hogy ami a fel­sza­ba­du­lás óta egy­há­zunk­ban elő­re­mu­ta­tó, a szo­ci­a­liz­mus­ban fo­lyó szol­gá­la­tun­kat se­gí­tő tör­tént, ab­ban Mi­hály­fi Er­nő mun­ká­ja, sze­re­te­te, ere­je, böl­cses­sé­ge és ha­za­fi­sá­ga ben­ne van.” Utó­da, dr. Fe­ke­te Zol­tán pe­dig fel­tet­te a köl­tői kér­dést: „…va­jon sze­rény ké­pes­sé­ge­im al­kal­mas­sá tesz­nek-e egy ilyen nagy ál­lam­fér­fi, pub­li­cis­ta és or­szá­gos fel­ügye­lő utód­lá­sá­ra.”

Ezek­kel a „szent­té avat­ni” kí­vá­nó ki­je­len­té­sek­kel fron­tá­li­san üt­kö­zött Or­dass La­jos vé­le­mé­nye. Ő Mi­hály­fit és a hoz­zá ha­son­ló­kat – a po­li­ti­ka ol­da­lá­ról – úgy­ne­ve­zett „együtt­mű­kö­dő ele­mek­nek” ne­vez­te, akik a „jó­kor vol­tak jó he­lyen” elv­nek kö­szön­he­tő­en zsí­ros ál­lá­sok­ba ül­tek be­le. Az egy­há­zi pá­lya­fu­tá­sát il­le­tő­en pe­dig azt mond­ta ró­la, hogy Dar­vas Jó­zsef­fel együtt azok kö­zé a la­i­kus egy­há­zi ve­ze­tők kö­zé tar­to­zik, akik „nem egy­há­zi mű­kö­dé­sük és egy­ház­sze­re­te­tük alap­ján ke­rül­tek tiszt­sé­gük­be”. Ezért in­dít­vá­nyoz­ta: „…test­vé­ri ke­resz­tyén hang­nem­ben kö­zöl­jük a két fel­ügye­lő­vel az egy­ház köz­vé­le­mé­nyét, és kér­jük meg őket ar­ra, hogy köz­egy­há­zi ér­dek­ből üre­sít­sék meg eze­ket a tiszt­sé­ge­ket.” Or­dass La­jos an­nak el­le­né­re be­szélt így, hogy Mi­hály­fi 1956-ban Hor­váth Já­nos ÁEH-el­nök uta­sí­tá­sá­ra in­téz­te re­ha­bi­li­tá­ci­ó­ját, sa­ját ke­zé­be vé­ve Or­dass fi­nan­ci­á­lis kár­pót­lá­sá­nak az ügyét is. Mind Mi­hály­fi, mind Dar­vas Jó­zsef meg­ígér­ték, hogy tá­voz­nak, azon­ban az 1958-as vissza­ren­de­ző­dést kö­ve­tő­en mind­ket­ten vissza­tér­tek.

Mi­hály­fi Er­nő egy­há­zi sze­rep­lé­sét il­le­tő­en össze­fog­la­ló­an azt kell mon­da­nunk, hogy olyan egy­ház­ról ál­mo­dott, amely sem­mi mást nem akar, mint el­nyer­ni az ép­pen ak­tu­á­lis po­li­ti­kai ha­ta­lom ke­gyét. Mint­ha nem ér­de­kel­te vol­na, hogy az egy­ház­nak van sa­ját Ura és tő­le ka­pott kül­de­té­se, és hogy el­ső­sor­ban és min­de­nek­fe­lett ezek­hez kell hű­nek ma­rad­nia.

Mi­hály­fi nem tud­ta meg­ér­te­ni, hogy a ke­resz­tény hit­val­lás és a min­den­ko­ri vi­lág fe­lé in­té­zett ke­resz­tény kri­ti­ka és aján­lá­sok nél­kü­li egy­ház nem egy­ház. Ál­lan­dó­an ar­ra fi­gyel­mez­te­tett, hogy az egy­ház a mon­da­ni­va­ló­já­val ne lóg­jon ki a szo­ci­a­liz­mus ál­tal en­ge­dé­lye­zett ke­re­tek­ből. Va­zal­lus egy­ház­ban gon­dol­ko­dott, fél­re­sö­pör­ve azt az igaz­sá­got, hogy az egy­ház­nak csak Jé­zus Krisz­tus va­zal­lu­sa­ként, egye­dül az ő alá­ren­delt­je­ként sza­bad meg­je­len­nie sa­ját és a vi­lág szí­ne előtt.

Ezen a hát­té­ren gon­dol­kod­va Mi­hály­fi Er­nő egye­te­mes, majd or­szá­gos fel­ügye­lő­sé­gét sem­mi­kép­pen nem le­het „ál­dott tör­té­net­ként” ér­té­kel­ni.

Dr. Bö­röcz Eni­kő