|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 11
- Egy „párton kívüli bolsevik” az egyház élén
Evangélikusok
Hozzászólás a cikkhez
Egy „párton kívüli bolsevik” az egyház élén
Mihályfi Ernő szerepe a Magyarországi Evangélikus Egyház életében
Mihályfi Ernő nem akkor kezdett el „beleszólni” a Magyarországi Evangélikus Egyház életébe, amikor 1952 februárjában az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) parancsára átvette az egyetemes felügyelői hivatalt. Legradikálisabb „beszólásai” – négy évvel megválasztása előtt – éppen az 1948-as egyházharc során történtek. Akkor dőlt ugyanis el, hogy az evangélikus egyház a jövőben saját szabadon választott vezetőivel végezheti-e küldetését önmaga és az akkori magyar társadalom színe előtt, vagy pedig kívülről jövő erők egyháztól idegen döntéseinek foglyává válik. Ebben a harcban Mihályfi az utóbbiak oldalára állt.
Ez semmiképpen nem következett pusztán a családi hátteréből. Ugyanis ő papi házból indulva érkezett meg ehhez a döntéséhez. Édesapjának, Mihalovics Samu esperes-lelkésznek az egész pályája a Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület Nógrádi Egyházmegyéjének egyik falujához, a szlovák–magyar hátterű Bérhez kötődött. A lutheri ortodoxia talaján álló lelkész sem a pietista, sem pedig a liberális hatásokat nem engedte érvényesülni sem a béri gyülekezetben, sem hatalmas szórványában. Nagy tehetséggel megáldott lelkészként tartották számon, egy alkalommal püspökjelölt is volt. Nem volt pánszláv, és nem lett pánmagyar. A kereszténységhez való tartozás magasabb rendű összekötő kapcsot jelentett számára, mint az egy-egy nemzethez való kötődés.
Kiterjedt gyülekezeti munkáján felül egyházmegyéje, egyházkerülete, sőt az egyetemes egyház dolgaiba is beleszólt, elsősorban gazdasági, pénzügyi, jogi, egyház-közigazgatási vonalon. Utóda, Révész László a következőket írta róla: „Hívei atyjukat tisztelték benne. Gerinces magatartású, megalkuvást nem tűrő ember volt.”
Elsőszülött fia, Ernő sok problémát okozott neki, politikai, illetve magánéleti sodródásai miatt. Súlyos összeütközésekre is sor került közöttük. Édesapja halálának idejére, 1942-re a fiú már Mihályfi Ernő néven szerzett magának önálló nevet.
Ha megnézzük Mihályfi értelmiségiként befutott pályáját, akkor azt kell mondanunk, hogy 1948-as állásfoglalásáig már maga mögött hagyta a független értelmiségi státusát, s ez mindenképpen belejátszott későbbi egyetemes, majd országos felügyelői megnyilvánulásaiba. Eleinte független, a világot saját tudása és tapasztalatai alapján egyre kritikusabban szemlélő, mély szociális érzékkel rendelkező értelmiségi ember képében áll előttünk. Ebben a korszakában még volt benne civil kurázsi is, és tudott olyan döntésekben is gondolkodni, amelyek számára hátrányos helyzetet eredményeztek.
1942-ben lett a Független Kisgazdapárt tagja, majd ugyanebben az esztendőben alapító tagja a Magyar Történelmi Emlékbizottságnak. A törés akkor következett be nála, amikor pártján belül, annak balszárnyához csatlakozva lényegében „hűségesküt” ígért az akkor már egyre gátlástalanabbul előretörő Magyar Kommunista Párt egyik vezetőjének, Kállai Gyulának. Segített pártja jobboldalának szétverésében, Nagy Ferenc és társai ellehetetlenítésében. Ezzel a döntésével érkezett meg – Kádár János szavával élve – a „párton kívüli bolsevik” szerepkörébe.
Mihályfi életében kétszer vonult illegalitásba. Először 1944 márciusában – 1945 előtti tevékenysége miatt – kellett menekülnie. Szülőfalujában, egy volt osztálytársa házában kapott menedéket, és itt élte át a negyven éven át kötelezően „felszabadulásnak” nevezett eseményt. Egész életét meghatározó élményként adta tovább tapasztalatát. Nem zavarta az a tény, hogy a magyar nép tagjainak többsége ugyanarról az eseményről csak „szenvedéstörténeteket” tudott mondani.
Néhány gondolat Mihályfi visszaemlékezéséből: „…amikor az első szovjet katonát megláttam: az töltötte be egész tudatomat és érzéseimet, hogy soha többé nem kell félnem, soha többé nincs mitől félnem…” És: „ A szovjet hadsereg a világtörténelem első humanista hadserege.”
A béri gyülekezet akkori lelkésze, Révész László egészen más történetet mondott el utólag. Őt a paplakból családjával együtt azonnal kikergették, és a szovjet hadsereg tisztjei – állataikkal együtt – költöztek be. A lelkészt és családját az egyik gyülekezeti tag fogadta be. A szovjetek elvonulását követően az erkölcsök tökéletes összeomlását tartotta a legsúlyosabb következménynek.
Mihályfi második illegalitásba vonulása 1956 októberében történt, amikor – 1947 és 1956 közötti politikai tevékenységét követően – a magyar forradalom leverése előtt elmenekült az országból, második feleségével és fiával. Egy ausztriai menekülttáborban jelentkezett, és az Egyesült Államokban kívánt letelepedni.
Két forrásból tudunk erről a dologról. Szépfalusi István szerint Mihályfi és családja ahhoz a 780 főhöz tartozhatott, akik 1956. október 28. után érkeztek, és előzőleg az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) vagy az akkori kommunista államhatalom beosztottjai voltak.
A másik forrás az amerikai evangélikus egyház központi levéltárából való két levél. Az egyiket az amerikai lutheranizmus akkori vezetői írták Ordass Lajosnak, a másikat az akkoriban egyházi szolgálatba visszatért Ordass nekik. Az amerikaiak közölték, hogy Mihályfi menedékjogot kért, és úgy mutatkozott be, mint a Magyarországi Evangélikus Egyház egyetemes felügyelője. Azt kérdezték, hogy mit tegyenek vele. Ordass válasza az volt, hogy befogadhatják, de az egyház életébe soha többet nem szólhat bele.
Mihályfi 1956. november 4. után visszatért az országba. Második nagy politikai vesszőparipája éppen 1956 lett, amelyet mindvégig „fasiszta” jelzővel illetett. Minden erejével azért küzdött, hogy a magyar parlamentbe bekerüljön egy freskó, amely ennek a „fasiszta ellenforradalomnak” a leverését ábrázolja. Nagy örömöt szerzett neki, amikor arról értesült, hogy egy keletnémet szobrászművész, Fritz Cremer litográfiasorozatot készített a magyar 56-ról, amelyből – Mihályfi szerint – világosan kiderült, hogy az egész történés végeredményben a politikai és a fekete, azaz a világi és egyházi reakció együttes tevékenységének eredménye volt.
Ha rákérdezünk arra, hogy Mihályfi – azonfelül, hogy evangélikus lelkész fia volt – milyen evangélikus, illetve egyházi kötődéssel bírt, a következőket mondhatjuk. Fiatal korában a Luther Otthon lakója volt, innen indult a Tanácsköztársaság vörös hadseregébe. Írt néhány Mária-verset, amelyekben Mária gyönyörű parasztlány. Az egyikben Mária úgy jelenik meg, mint akinek „anyja a föld, apja az isten” [sic!]. Protestánsnak lenni számára annyit jelentett, mint magunkat a „gályarabok” utódainak szerepébe helyezve mindenkor szembemenetelni a római katolikus egyházzal, amely a politikai és vallási reakció örök támogatója.
Egyházpolitikai koncepcióit Mihályfi Ernő nyilvánosan négyszer – 1948-ban kétszer, 1952-ben és 1958-ban egyszer-egyszer – fejtette ki.
- március 18-án Balassagyarmaton nyíltan követelte az egyház világi vezetőinek lemondását, illetve azt, hogy ne engedjék, hogy a „politikai reakció” az egyházon belül találjon menedéket. Ordass Lajos keményen visszautasította Mihályfi mindkét vádját.
Ugyanazon év augusztus 30-án szülőfalujában, Béren az állam által ajándékozott háromszázadik harang avatásán Rákosi Mátyást is idézve mondta el, hogy az akkori Magyarországon az egyházak előtt lényegében két út áll. Az egyik a reakció útja, amelyet – szerinte – az akkori római katolikus egyház képviselt. A másik – az akkori református egyház útja – a haladás útja.
A korabeli evangélikus egyházzal kapcsolatban azt mondta, hogy vannak „formális lépések”, azonban bizonyos vezetőknek „a demokráciával szembeni” fenntartásai miatt a dolog késedelmet szenved. Megemlítette Berggrav püspököt, aki szembe mert szállni Hitlerrel és bandájával, ugyanakkor – név említése nélkül – támadta Ordass Lajost. Azt mondta róla, „nem mindegy, ha egyik szerencsétlen makacsságú püspökünk a krisztusival azonos szociális igazságokat hirdető felszabadító humanizmussal szemben akar ellenállni, s ma akarja pótolni azt, amit Hitlerrel és zsoldosaival szemben elmulasztott…”
Ez a kijelentés egyszerre volt a hazug kommunista propaganda szava és valótlan állítás. Ugyanis a „felszabadító humanizmus” 1945-től kezdve sűrűn mutogatta a maga brutális arcát is. Az pedig, hogy Ordass Lajos ne szállt volna szembe a náci diktatúrával, egyszerűen nem volt igaz.
Mihályfi 1952-ben pártállami nyomásra lett egyetemes felügyelő. Elődjét szintén a pártállam bizalma röpítette az utolsó szabadon választott – hivataláról börtönben lemondatott – egyetemes felügyelő, báró Radvánszky Albert helyére.
1952-es programbeszéde lényegében két dolgot tartalmazott: az egyik a szocializmushoz való hűségének a megvallása volt, a másik pedig azon meggyőződésének a kifejtése, hogy amit 1948 óta, az úgynevezett „haladó” vonal támogatásával ő és társai az evangélikus egyházban tettek, az „a túlélés egyetlen útját” jelentette az egyház számára.
Szerinte a kommunista állam az egyetlen olyan politikai formátum, amely semmit nem kér a szabad vallásgyakorlatért cserébe az egyházaktól. Ehhez hozzátette, hogy igazi vallásszabadság csak a Szovjetunióban és a szocialista utat követő országokban van.
1958-as beszédének lényege az volt, hogy teljes egészében elvetette az 1956–1958 közötti egyházi időszakot, és követelte a visszatérést a „törvényességhez”. Ezt követően egészen haláláig formális módon vett részt az egyház vezetésében. Az 1966-os zsinatot „világtörténelmi eseménynek” nevezte. A Káldy Zoltán és Ottlyk Ernő közötti „iszapbirkózásban” – legalábbis az egyházi nyilvánosság előtt – Káldy mellé állt.
Ami Mihályfi Ernő egyházi tevékenységének belső, egyházi megítélését illeti – 1948 és 1972 között –, erről két egymással frontálisan ütköző véleményt találhatunk.
Káldy Zoltán több alkalommal is nyilatkozott róla. Egyik legfontosabb megszólalása 1972-ben történt, amikor Mihályfit eltemették. A nem egyházi szertartással végzett búcsúztatáson Káldy Zoltán – civil ruhába öltözve – többek között a következőket mondta: „Isten iránti hálával mondjuk el koporsója mellett, hogy ami a felszabadulás óta egyházunkban előremutató, a szocializmusban folyó szolgálatunkat segítő történt, abban Mihályfi Ernő munkája, szeretete, ereje, bölcsessége és hazafisága benne van.” Utóda, dr. Fekete Zoltán pedig feltette a költői kérdést: „…vajon szerény képességeim alkalmassá tesznek-e egy ilyen nagy államférfi, publicista és országos felügyelő utódlására.”
Ezekkel a „szentté avatni” kívánó kijelentésekkel frontálisan ütközött Ordass Lajos véleménye. Ő Mihályfit és a hozzá hasonlókat – a politika oldaláról – úgynevezett „együttműködő elemeknek” nevezte, akik a „jókor voltak jó helyen” elvnek köszönhetően zsíros állásokba ültek bele. Az egyházi pályafutását illetően pedig azt mondta róla, hogy Darvas Józseffel együtt azok közé a laikus egyházi vezetők közé tartozik, akik „nem egyházi működésük és egyházszeretetük alapján kerültek tisztségükbe”. Ezért indítványozta: „…testvéri keresztyén hangnemben közöljük a két felügyelővel az egyház közvéleményét, és kérjük meg őket arra, hogy közegyházi érdekből üresítsék meg ezeket a tisztségeket.” Ordass Lajos annak ellenére beszélt így, hogy Mihályfi 1956-ban Horváth János ÁEH-elnök utasítására intézte rehabilitációját, saját kezébe véve Ordass financiális kárpótlásának az ügyét is. Mind Mihályfi, mind Darvas József megígérték, hogy távoznak, azonban az 1958-as visszarendeződést követően mindketten visszatértek.
Mihályfi Ernő egyházi szereplését illetően összefoglalóan azt kell mondanunk, hogy olyan egyházról álmodott, amely semmi mást nem akar, mint elnyerni az éppen aktuális politikai hatalom kegyét. Mintha nem érdekelte volna, hogy az egyháznak van saját Ura és tőle kapott küldetése, és hogy elsősorban és mindenekfelett ezekhez kell hűnek maradnia.
Mihályfi nem tudta megérteni, hogy a keresztény hitvallás és a mindenkori világ felé intézett keresztény kritika és ajánlások nélküli egyház nem egyház. Állandóan arra figyelmeztetett, hogy az egyház a mondanivalójával ne lógjon ki a szocializmus által engedélyezett keretekből. Vazallus egyházban gondolkodott, félresöpörve azt az igazságot, hogy az egyháznak csak Jézus Krisztus vazallusaként, egyedül az ő alárendeltjeként szabad megjelennie saját és a világ színe előtt.
Ezen a háttéren gondolkodva Mihályfi Ernő egyetemes, majd országos felügyelőségét semmiképpen nem lehet „áldott történetként” értékelni.
Dr. Böröcz Enikő
::Nyomtatható változat::
| 
