Élő víz

Az el­múlt szá­zad öt­ve­nes éve­i­ben Bal­la Re­be­ka di­a­ko­nissza test­vér misszi­ós út­jai so­rán több he­lyen tar­tott há­zi bib­lia­órá­kat. Ezek­ről ké­szí­tett fel­jegy­zé­se­it örö­kül hagy­ta re­ánk. E fel­jegy­zé­sek­ből idé­zünk fel egy kü­lö­nös bib­lia­órát.

Egy al­ka­lom­mal sok vá­gya­ko­zó lé­lek vett részt a bib­lia­órán, amely egy ho­zsán­na­ének­kel kez­dő­dött: „Si­es­se­tek, ha­mar le­jár, / Ke­gyel­me már rég­óta vár, / Ma még le­het, ma még sza­bad: / Bo­rulj le a ke­reszt alatt. (…) El­száll a perc, az éle­ted, / Ma még, ha jössz, el­ér­he­ted. / Ne késs to­vább, ne várj to­vább, / Ma kérd Atyád bo­csá­na­tát!” Ez­után Re­be­ka test­vér egy igét ol­va­sott fel: „Bű­ne­im bün­te­té­se utol­ért en­gem (…), és a szí­vem is el­ha­gyott en­gem.” (Zsolt 40,13)

Az ének és az ige sok lel­ki prob­lé­mát ho­zott fel­szín­re: bű­nös vol­tunk fel­is­me­ré­sét, Is­ten bűn­bo­csá­tó ke­gyel­mét, a meg­té­rést és az üd­vös­ség kér­dé­sét.

Be­szél­ge­tés köz­ben az egy­be­gyűl­tek zo­ko­gó hang­ra let­tek fi­gyel­me­sek. Re­be­ka test­vér meg­kér­dez­te az asszonyt, mi kész­tet­te őt sí­rás­ra. „A bű­ne­im, a bű­ne­im… – zo­ko­gott to­vább –, úgy ér­zem, hogy a bű­ne­im so­ka­sá­ga alatt össze­ros­ka­dok, nem tu­dok így to­vább él­ni, en­gem már nem fo­gad ma­gá­hoz az Is­ten.” Er­re egy igé­vel vá­la­szolt a bib­lia­kör ve­ze­tő­je: „Ha meg­vall­juk bű­ne­in­ket, hű és igaz ő: meg­bo­csát­ja bű­ne­in­ket.” (1Jn 1,9) Ez­után ar­ra kér­te a test­vé­re­ket, hall­gas­sák meg fi­gyel­me­sen To­ki­chi Ishi ja­pán rab­ló­gyil­kos meg­té­ré­sé­nek tör­té­ne­tét, ame­lyet dr. F. W. Bore­han auszt­rá­li­ai skót lel­kész Tör­té­ne­lem­for­má­ló igék cí­mű mun­ká­ja alap­ján mon­dott el (for­dí­tot­ta Sza­bó Mik­lós rá­kos­pa­lo­tai nyu­gal­ma­zott lel­kész).

A kü­lö­nös tör­té­net sze­rint To­ki­chi po­gány­ság­ban szü­le­tett, ap­ja meg­rög­zött ré­sze­ges em­ber volt, s ő ma­ga éle­té­ben mind­össze két ke­resz­ténnyel ta­lál­ko­zott, akik­nek ré­vén meg­is­mer­te Is­ten meg­vál­tó ke­gyel­mét. Ti­zen­há­rom éves ko­rá­ban az éh­ség lo­pás­ra kény­sze­rí­tet­te. „Ez volt a kez­de­te bű­nös éle­tem­nek” – val­lot­ta ké­sőbb. A tol­vaj­ból ha­ma­ro­san ha­mis­kár­tyás lett, ez to­váb­bi lo­pá­sok­ra kény­sze­rí­tet­te, míg vé­gül a bör­tön­ben kö­tött ki, ahol a be­tö­rők ha­tá­sa alá ke­rült.

Ki­sza­ba­du­lá­sa után az egyik bűn­cse­lek­ményt a má­sik után kö­vet­te el a leg­vak­me­rőbb mó­don, míg vé­gül meg­gyil­kol­ta egy tea­ház fel­szol­gá­ló­nő­jét, és ügye­sen, bűn­jel nél­kül el­tűnt. A ha­tó­sá­gok se­hogy sem tud­tak a nyo­má­ra akad­ni. Egyéb bűn­cse­lek­mé­nye mi­att azon­ban To­ki­chi ké­sőbb is­mét fegy­ház­ba ke­rült. Itt tud­ta meg tár­sa­i­tól, hogy az ál­ta­la meg­gyil­kolt fel­szol­gá­ló le­ány egy­ko­ri ked­ve­sét ki­vég­zik a gyil­kos­ság mi­att. Ek­kor gon­dol­kod­ni kez­dett: mit érez­het, és hogy szen­ved­het a he­lyet­te el­ítélt és an­nak csa­lád­ja, egész ro­kon­sá­ga? Meg­bor­zadt az el­ítélt ha­lál­küz­del­mé­re gon­dol­va. Ad­dig té­pe­lő­dött, míg el­ha­tá­roz­ta, hogy be­vall­ja tet­tét, hogy meg­ment­se az ár­tat­lan em­bert.

Val­lo­mást tett, be­val­lot­ta min­den bű­nét, és nyíl­tan fel­tár­ta az ad­dig ki­nyo­moz­ha­tat­lan gyil­kos­sá­got. Ar­ra tö­re­ke­dett, hogy ki­de­rül­jön a he­lyet­te el­ítélt ár­tat­lan­sá­ga. Hosszas bí­ró­sá­gi tár­gya­lá­sok kö­vet­kez­tek, és a vég­ered­ményük az lett, hogy őt még­is fel­men­tet­ték a gyil­kos­ság alól. „Ez na­gyon el­csüg­gesz­tett, mert tu­dom, hogy fel­men­té­sem az ár­tat­lan­ra há­rít­ja a bün­te­tést. Annyi­ra két­ség­be ej­tett, hogy alud­ni sem tud­tam” – ír­ta nap­ló­já­ban. Ar­ra uta­sí­tot­ta ügy­véd­jét, hogy az igaz­ság de­rül­jön ki. A per­új­ra­fel­vé­tel so­rán őt ítél­ték el.

Ek­kor lá­to­gat­ta meg bör­tö­né­ben két hí­vő skót test­vér. Új­év reg­ge­lén ün­ne­pi ebé­det vit­tek be, há­rom nap­pal ké­sőbb egy Új­tes­ta­men­tu­mot küld­tek be ne­ki. Elő­ször a polc­ra dob­ta, majd unal­má­ban ké­sőbb még­is ki­nyi­tot­ta több he­lyen, és be­le­ol­va­sott. Jé­zus je­ru­zsá­le­mi be­vo­nu­lá­sát, majd az el­ve­szett bá­rány ke­re­sé­sé­nek tör­té­ne­tét ol­vas­ta; ké­sőbb azt, ho­gyan ad­ták Jé­zust Pi­lá­tus ke­zé­be, ho­gyan ítél­ték el ár­tat­la­nul, és vé­gez­ték ki a ke­resz­ten.

Ezen gon­dol­kod­ni kez­dett. Ő, a meg­rög­zött, ma­kacs bű­nö­ző szé­gyen­le­tes­nek tar­tot­ta Jé­zus el­len­sé­ge­i­nek ször­nyű tet­tét. To­vább ol­vas­va meg­ál­lott Jé­zus sza­va­i­nál: „Atyám, bo­csáss meg ne­kik, mert nem tud­ják, mit cse­lek­sze­nek.” „Ez át­ütött raj­tam – ír­ta nap­ló­já­ban –, mint­ha húsz­cen­tis szeg­gel ütöt­ték vol­na át szí­ve­met. Mit je­lent ez az ige? Krisz­tust szí­vem sze­rel­mé­nek ne­vez­zem? Mond­jam, hogy ez a mennyei kö­nyö­rü­let? Nem tu­dom, mi­nek ne­vez­zem, csak azt tu­dom, hogy ki­be­szél­he­tet­le­nül há­lás szív­vel hit­tem. Ez az egy­sze­rű ké­rés be­se­gí­tett a ke­resz­tyén­ség kö­ze­pé­be.” Majd így foly­tat­ta: „19 éves ko­rom­tól 20 év­nél töb­bet töl­töt­tem bör­tön­ben. Ez alatt az idő alatt meg­ta­nul­tam, mit je­lent szen­ve­dést hor­doz­ni. Sok kí­nos pró­bán es­tem át, mind­egyik azt sür­get­te, hogy bán­jam meg bű­ne­i­met. S még­se tud­tam bűn­bá­nat­ra jut­ni… Most Krisz­tus egyet­len sza­vá­tól: Atyám, bo­csáss meg ne­kik…, az én ki­be­szél­he­tet­len ke­mény szí­vem meg­vál­to­zott. Meg­bán­tam min­den bű­nö­met.”

A ke­reszt­ről va­ló ki­nyi­lat­koz­ta­tás in­dí­tot­ta meg Is­hit. „Csak a bör­tön­ben jöt­tem rá, hogy van lel­ke az em­ber­nek – ol­vas­hat­juk cso­dá­la­tos nap­ló­já­ban, me­lyet utol­só be­bör­tön­zé­se alatt ve­ze­tett –, ma a zár­ká­ban ülök meg­foszt­va jö­vés-me­nés­től, még­is elé­ge­det­tebb va­gyok, mint sza­bad időm­ben. A bör­tön kö­zön­sé­ges rab­koszt­ján há­lá­sabb va­gyok, mint az­előtt a leg­fé­nye­sebb pa­lo­tá­ban, amit va­la­ha lát­tam. Min­den na­pon ki­be­szél­he­tet­len nagy az örö­möm, s mind­ezt Jé­zus ke­gyel­mes jó­sá­gá­nak kö­szön­he­tem.”

Az egyik skót hí­vő test­vér volt utol­só lá­to­ga­tó­ja, aki egy al­kal­mas igét ol­va­sott fel ne­ki, és be­szélt ve­le az acél­rá­cson át. Ishi ezt mond­ta utol­só­ként: „Be­fe­jez­tem jegy­ze­te­i­met, amit le­he­tett, el­vé­gez­tem. Csak azt vá­rom, hogy a bűn tes­tét le­té­ve őhoz­zá men­jek.” Más­nap reg­gel ki­vé­gez­ték. Utol­só sza­va­it vers­be fog­lal­ta: „Ne­vem meg­gya­láz­va. / Tes­tem bör­tön­ben lát ha­lált, / De meg­tisz­tult lel­kem / Ma vissza­tér Is­ten or­szá­gá­ba.”

A tör­té­net nagy ha­tás­sal volt a bib­lia­kör tag­ja­i­ra. Töb­ben így nyi­lat­koz­tak: „Ak­kor az én bű­ne­im­re is van bo­csá­nat!” A tö­re­del­mes szí­vek­ből fel­hang­zott a di­csé­ret: „Szent Fi­a­dért, ki en­ge­met vé­rén meg­vál­tott, / Hall­gass meg, ha bűn­bá­nat­tal hoz­zád ki­ál­tok! / Vi­ga­szod­dal térj ke­gye­sen be­teg szí­vem­hez, / Hoz­zád té­rő gyer­me­ked­nek, Atyám, ke­gyel­mezz!”

Majd bűn­bá­nó imád­ság tört fel a szí­vek­ből, s jó né­há­nyan – kö­zöt­tük a sí­ró asszony is – öröm­mel tet­tek bi­zony­sá­got ar­ról, hogy most fo­gad­ták el Jé­zust Meg­vál­tó­juk­nak. Öröm­ének­ként zú­gott fel a test­vé­rek aj­ká­ról a hal­le­lu­ja­ének: „Szent bi­zo­nyos­ság: Jé­zus enyém! / Föl­di utam­ra su­gár­zik a fény, / Vár az örök­ség, mennyei fény, / Lel­kem uj­jong­va föl­fe­le néz. / Di­csé­nek hang­zik aja­ka­mon, Jé­zust öröm­mel ma­gasz­ta­lom. (…) Bol­do­gan ér­zem, s val­lom is én: / Jé­zu­sé let­tem. Jé­zus enyém.”

A fegy­ház „ne­mes em­be­re” (így ne­vez­te a ja­pán kri­mi­no­ló­gia) is­te­ni ke­gye­lem­ben va­ló ré­sze­sü­lé­sé­nek tör­té­ne­te így ha­tott a bib­lia­kör bű­ne­ik­kel küsz­kö­dő tag­ja­i­ra, s bi­zo­nyí­té­ka lett an­nak, hogy Is­ten ke­gyel­me vég­te­len; min­den hoz­zá té­rő, bű­ne­it meg­bá­nó lé­lek szá­má­ra ké­szen áll. Fo­gad­juk el ezt a drá­ga aján­dé­kot!

Szen­czi Lász­ló