A vasárnap igéje

BÖJT ÖTÖ­DIK VA­SÁR­NAP­JA (JU­DI­CA) – 2MÓZ 32,30–34

Mó­zes, Is­ten szol­gá­ja szim­pa­ti­kus em­ber. Együtt érez, sőt a szó ere­de­ti ér­tel­mé­ben együtt szen­ved né­pé­vel, egész kül­de­tés­tu­da­ta meg­ren­dül né­pe bű­ne mi­att. Ott áll kö­zé­pen, két vi­lág kö­zött, köz­ve­tí­tő­ként: egy­aránt el­kö­te­le­zett Is­ten iránt és Iz­rá­el iránt. Mit is te­het­ne mást az arany­bor­jú-eset után? Né­pe irán­ti szo­li­da­ri­tás­ból Is­ten fe­lé for­dul. Ta­lán meg­kö­nyö­rül a Ma­gas­sá­gos, ta­lán si­ke­rül le­csil­la­pí­ta­ni ha­rag­ját…

Mó­zes szim­pa­ti­kus em­ber. Ko­moly és őszin­te. Né­ven ne­ve­zi a bűnt, nem hall­gat­ja el, nem ba­ga­tel­li­zál­ja, nem tesz úgy, mint­ha ez az egész ügy őt nem is érin­te­né. Va­la­ki egy­szer azt mond­ta: két em­ber kö­zött a leg­rö­vi­debb út az egye­nes be­széd. Ilyen egye­nes, őszin­te meg­nyi­lat­ko­zás Mó­zes Iz­rá­el­hez in­té­zett be­szé­de is. Ugyan­ak­kor azon­ban Mó­zes a meg­ol­dá­sok em­be­re is: nem ra­gad le a di­ag­nó­zis­nál, ha­nem a te­rá­pia le­he­tő­sé­ge­it fon­tol­gat­ja. Úgy ér­zi, nem te­he­ti meg, hogy cser­ben­hagy­ja, sor­sá­ra hagy­ja övé­it, a rá bí­zot­ta­kat, bár­mennyi­re ezt ér­de­mel­nék is.

Mó­zes szim­pa­ti­kus em­ber. Mér­le­gel, az­tán tett­re ké­szen el­in­dul. Vissza­tér Is­ten­hez: meg­te­szi még egy­szer az utat a Sí­nai-hegy­re, és meg­pró­bál­ja el­ren­dez­ni a dol­got a Ma­gas­sá­gos­sal. Oda­áll az Úr elé, és kö­nyö­rög né­pé­ért. Tud­ja, hogy meg­ma­rad­ni vég­ső so­ron annyit je­lent: kap­cso­lat­ban ma­rad­ni Is­ten­nel. Tud­ja azt is, hogy Is­ten­nek em­be­rek­re van szük­sé­ge ah­hoz, hogy meg­va­ló­sít­sa a mű­vét, az em­be­rek­nek azon­ban in­kább ido­lok­ra van szük­sé­gük, akik­hez iga­zod­hat­nak. Lát­ha­tó is­te­ne­ket kí­ván­nak a Lát­ha­tat­lan he­lyett: kéz­zel fog­ha­tó biz­to­sí­té­ko­kat, ké­pe­ket, tár­gya­kat, ka­pasz­ko­dó­kat.

Még­is bo­csásd meg bű­nü­ket! – kö­nyö­rög Mó­zes a Ma­gas­sá­gos­hoz. Ha ők nem kap­nak ke­gyel­met, ak­kor én sem aka­rok meg­me­ne­kül­ni. Ak­kor en­gem is tö­rölj ki a köny­ved­ből, ame­lyet ír­tál! Hi­szen mit ér így a kül­de­té­sem, szol­gá­la­tom? Ha nincs, aki­ket pász­to­rol­jak, nem ma­rad kö­zös­ség mel­let­tem, meg­nyu­god­ha­tok-e, hogy lám, én men­te­sül­tem a bün­te­tés alól, meg­úsz­tam az íté­le­tet?

Is­ten köny­vet ír. Éle­tek, sor­sok, utak és tév­utak le­nyo­ma­ta, őr­iző­je e könyv. A Biblia ez­zel a ré­ges-ré­gi kép­pel, „em­ber­sza­bá­sú” mó­don fe­je­zi ki Is­ten szí­ve­ket vizs­gá­ló, em­ber­ér­té­ke­lő mun­ká­ját. Meg­annyi kér­dő­jel so­ra­ko­zik: va­jon ki­nek a ne­ve ma­rad ben­ne, és ki az, aki ki­ma­rad? Is­ten ra­dírt is hasz­nál?

Ugyan­eb­ben a fe­je­zet­ben, né­hány vers­sel előbb ar­ról ol­va­sunk, hogy az arany­bor­júügy sta­tá­ri­á­lis íté­let­tel vég­ző­dött. A nagy vé­tek után jo­gos és meg­ér­de­melt bün­te­tés várt Iz­rá­el­re. Ezt az el­ke­rül­he­tet­len kö­vet­kez­ményt – mint kí­mé­let­len igaz­sá­got – tár­ja elénk 2Móz 32,25–29. Az Is­ten szá­má­ra el­kü­lö­ní­tett em­be­rek, Lévi fi­ai kard­dal az ol­da­lu­kon be­jár­ták a tá­bort: azon a na­pon há­rom­ezer em­ber ve­szett el a nép­ből. Ez hát a ne­vek ki­ra­dí­ro­zá­sa? A bosszú, a bün­te­tés?

Az egyik ha­gyo­mány te­hát ar­ról be­szél, hogy az íté­let mint meg­má­sít­ha­tat­lan dön­tés azon­na­li és el­ke­rül­he­tet­len. A kö­vet­ke­ző ver­sek­ben, va­sár­na­pi alap­igénk­ben ugyan­ak­kor tel­je­sen más hang szó­lal meg: van még út to­vább a pusz­tá­ban. Nincs azon­na­li, vég­ér­vé­nyes íté­let. Mó­zes dol­ga az, hogy ve­zes­se a né­pet. To­vább, elő­re a szám­adás nap­ja fe­lé. De most még van re­mény. Van jö­vő. Nem hull­tak por­ba az ígé­re­tek. Vár még egy or­szág, va­la­hol, az út vé­gén, ahol majd iga­zi ott­hon­ra ta­lál­nak a gyer­me­kek, utó­dok. A ke­gye­lem ere­den­dőbb, mint a bűn.

Per­sze, va­la­mi vég­ér­vé­nye­sen meg­vál­to­zik. Már nem le­het olyan, mint ko­ráb­ban volt. A tö­rés­pont után – úgy vi­lág­lik ki a tör­té­net­ből – Is­ten ezen­túl már nem köz­vet­le­nül, ha­nem an­gya­la ál­tal ve­ze­ti majd né­pét a pusz­tá­ban, az ígé­ret föld­je fe­lé. Ez­zel vég­ső so­ron azt nyil­vá­nít­ja ki, hogy még­sem má­sít­ja meg ígé­re­tét. Igaz, Iz­rá­el ke­ménynya­kú nép, en­ge­det­len, és ma­gá­tól nem ké­pes rá, hogy Is­ten­re emel­je a te­kin­te­tét. Ám Is­ten úgy ha­tá­roz: ke­gyel­mes te­kin­te­tét nem for­dít­ja el ró­luk.

Íté­let és ke­gye­lem. A va­sár­nap zsol­tá­rá­ban e két lel­ki ta­pasz­ta­lat fe­szült­sé­ge fo­gal­ma­zó­dik meg: „Ítélj meg, Is­te­nem, és ments meg en­gem, mert te vagy ol­tal­ma­zó Is­te­nem.” Együtt van je­len az igaz­ság és az ir­ga­lom, a vég és a kez­det. Az imád­ko­zó nem vi­tat­ja bű­nös­sé­gét. Nem akar jobb­nak lát­sza­ni, de ah­hoz az egye­dü­li bí­ró­hoz me­ne­kül, aki az ir­ga­lom for­rá­sa is.

Hi­szem, hogy Is­ten ve­zet egy má­sik köny­vet is: a „Meg­bo­csá­tá­sok köny­vét”. Vas­tag könyv ez, az ő bo­csá­na­tai, ir­gal­mas tet­tei so­ra­koz­nak ben­ne. Ar­ról ol­vas­ha­tunk, hogy ki min­den­ki­nek adott új kez­de­tet úgy, hogy el­tö­röl­te, ki­ra­dí­roz­ta vét­ke­it. Vé­ge­lát­ha­tat­lan név­sor­ral ta­lál­juk szem­be ma­gun­kat – és ben­ne va­la­hol ott ol­vashat­juk sa­ját ne­vün­ket is. Mert a ke­gye­lem ere­den­dőbb, mint a bűn.

Is­ten szim­pa­ti­kus Is­ten. Mé­lyen meg­ren­dül tév­út­ja­ink, ta­ga­dá­sa­ink, vét­ke­ink lát­tán. Együtt érez, együtt szen­ved ve­lünk, ár­va né­pé­vel. Né­ven ne­ve­zi a bűnt: nem ba­ga­tel­li­zál­ja, nem tesz úgy, mint­ha ez az egész ügy őt nem is érin­te­né. Ugyan­ak­kor azon­ban ő a meg­ol­dá­sok Is­te­ne: a di­ag­nó­zi­son túl meg­mu­tat­ja a te­rá­pia út­ját. Nem hagy­ja cser­ben, nem hagy­ja sor­sá­ra az em­bert, aki egye­dül rá szá­mít­hat. Tett­re ké­szen el­in­dul. Út­ra kel új­ra és új­ra az em­be­rért. S vé­gül meg­te­szi azt az utat föl a hegy­re. Nincs más vá­lasz­tá­sa. A ná­zá­re­ti Jé­zus kö­nyö­rög né­pé­ért. Tud­ja, hogy meg­ma­rad­ni vég­ső so­ron annyit je­lent: kap­cso­lat­ban ma­rad­ni Is­ten­nel.

Jé­zus em­be­rei tud­ják: éle­tünk föld­del pár­hu­za­mos mí­nusz vo­na­lát egy pon­ton át­szel­te a fe­lül­ről hoz­zánk ér­ke­ző ke­gye­lem. A mí­nusz vo­nal­ból plusz­jel lett: ez­zel a több­let­tel, meg­aján­dé­ko­zot­tan in­dul­ha­tunk to­vább. A „Meg­bo­csá­tá­sok köny­ve” ki­nyí­lik. És föl­fe­dez­het­jük, hogy mi, mind­nyá­jan ben­ne va­gyunk. A ke­reszt­tel meg­je­lölt és meg­gaz­da­gí­tott ta­nít­vány vi­szi to­vább a hírt – a plusz­jel evan­gé­li­u­mát: ő meg­ál­dott ben­nün­ket a ke­reszt je­lé­vel; a ke­resz­té­vel, ame­lyet szá­má­ra ké­szí­tet­tünk, hogy éle­tünk le­gyen mind­örök­ké.

Var­ga Gyön­gyi