A vasárnap igéje
BÖJT ÖTÖDIK VASÁRNAPJA (JUDICA) – 2MÓZ 32,30–34
Isten radírja – avagy a Megbocsátások könyve
Mózes, Isten szolgája szimpatikus ember. Együtt érez, sőt a szó eredeti értelmében együtt szenved népével, egész küldetéstudata megrendül népe bűne miatt. Ott áll középen, két világ között, közvetítőként: egyaránt elkötelezett Isten iránt és Izráel iránt. Mit is tehetne mást az aranyborjú-eset után? Népe iránti szolidaritásból Isten felé fordul. Talán megkönyörül a Magasságos, talán sikerül lecsillapítani haragját…
Mózes szimpatikus ember. Komoly és őszinte. Néven nevezi a bűnt, nem hallgatja el, nem bagatellizálja, nem tesz úgy, mintha ez az egész ügy őt nem is érintené. Valaki egyszer azt mondta: két ember között a legrövidebb út az egyenes beszéd. Ilyen egyenes, őszinte megnyilatkozás Mózes Izráelhez intézett beszéde is. Ugyanakkor azonban Mózes a megoldások embere is: nem ragad le a diagnózisnál, hanem a terápia lehetőségeit fontolgatja. Úgy érzi, nem teheti meg, hogy cserbenhagyja, sorsára hagyja övéit, a rá bízottakat, bármennyire ezt érdemelnék is.
Mózes szimpatikus ember. Mérlegel, aztán tettre készen elindul. Visszatér Istenhez: megteszi még egyszer az utat a Sínai-hegyre, és megpróbálja elrendezni a dolgot a Magasságossal. Odaáll az Úr elé, és könyörög népéért. Tudja, hogy megmaradni végső soron annyit jelent: kapcsolatban maradni Istennel. Tudja azt is, hogy Istennek emberekre van szüksége ahhoz, hogy megvalósítsa a művét, az embereknek azonban inkább idolokra van szükségük, akikhez igazodhatnak. Látható isteneket kívánnak a Láthatatlan helyett: kézzel fogható biztosítékokat, képeket, tárgyakat, kapaszkodókat.
Mégis bocsásd meg bűnüket! – könyörög Mózes a Magasságoshoz. Ha ők nem kapnak kegyelmet, akkor én sem akarok megmenekülni. Akkor engem is törölj ki a könyvedből, amelyet írtál! Hiszen mit ér így a küldetésem, szolgálatom? Ha nincs, akiket pásztoroljak, nem marad közösség mellettem, megnyugodhatok-e, hogy lám, én mentesültem a büntetés alól, megúsztam az ítéletet?
Isten könyvet ír. Életek, sorsok, utak és tévutak lenyomata, őrizője e könyv. A Biblia ezzel a réges-régi képpel, „emberszabású” módon fejezi ki Isten szíveket vizsgáló, emberértékelő munkáját. Megannyi kérdőjel sorakozik: vajon kinek a neve marad benne, és ki az, aki kimarad? Isten radírt is használ?
Ugyanebben a fejezetben, néhány verssel előbb arról olvasunk, hogy az aranyborjúügy statáriális ítélettel végződött. A nagy vétek után jogos és megérdemelt büntetés várt Izráelre. Ezt az elkerülhetetlen következményt – mint kíméletlen igazságot – tárja elénk 2Móz 32,25–29. Az Isten számára elkülönített emberek, Lévi fiai karddal az oldalukon bejárták a tábort: azon a napon háromezer ember veszett el a népből. Ez hát a nevek kiradírozása? A bosszú, a büntetés?
Az egyik hagyomány tehát arról beszél, hogy az ítélet mint megmásíthatatlan döntés azonnali és elkerülhetetlen. A következő versekben, vasárnapi alapigénkben ugyanakkor teljesen más hang szólal meg: van még út tovább a pusztában. Nincs azonnali, végérvényes ítélet. Mózes dolga az, hogy vezesse a népet. Tovább, előre a számadás napja felé. De most még van remény. Van jövő. Nem hulltak porba az ígéretek. Vár még egy ország, valahol, az út végén, ahol majd igazi otthonra találnak a gyermekek, utódok. A kegyelem eredendőbb, mint a bűn.
Persze, valami végérvényesen megváltozik. Már nem lehet olyan, mint korábban volt. A töréspont után – úgy világlik ki a történetből – Isten ezentúl már nem közvetlenül, hanem angyala által vezeti majd népét a pusztában, az ígéret földje felé. Ezzel végső soron azt nyilvánítja ki, hogy mégsem másítja meg ígéretét. Igaz, Izráel keménynyakú nép, engedetlen, és magától nem képes rá, hogy Istenre emelje a tekintetét. Ám Isten úgy határoz: kegyelmes tekintetét nem fordítja el róluk.
Ítélet és kegyelem. A vasárnap zsoltárában e két lelki tapasztalat feszültsége fogalmazódik meg: „Ítélj meg, Istenem, és ments meg engem, mert te vagy oltalmazó Istenem.” Együtt van jelen az igazság és az irgalom, a vég és a kezdet. Az imádkozó nem vitatja bűnösségét. Nem akar jobbnak látszani, de ahhoz az egyedüli bíróhoz menekül, aki az irgalom forrása is.
Hiszem, hogy Isten vezet egy másik könyvet is: a „Megbocsátások könyvét”. Vastag könyv ez, az ő bocsánatai, irgalmas tettei sorakoznak benne. Arról olvashatunk, hogy ki mindenkinek adott új kezdetet úgy, hogy eltörölte, kiradírozta vétkeit. Végeláthatatlan névsorral találjuk szembe magunkat – és benne valahol ott olvashatjuk saját nevünket is. Mert a kegyelem eredendőbb, mint a bűn.
Isten szimpatikus Isten. Mélyen megrendül tévútjaink, tagadásaink, vétkeink láttán. Együtt érez, együtt szenved velünk, árva népével. Néven nevezi a bűnt: nem bagatellizálja, nem tesz úgy, mintha ez az egész ügy őt nem is érintené. Ugyanakkor azonban ő a megoldások Istene: a diagnózison túl megmutatja a terápia útját. Nem hagyja cserben, nem hagyja sorsára az embert, aki egyedül rá számíthat. Tettre készen elindul. Útra kel újra és újra az emberért. S végül megteszi azt az utat föl a hegyre. Nincs más választása. A názáreti Jézus könyörög népéért. Tudja, hogy megmaradni végső soron annyit jelent: kapcsolatban maradni Istennel.
Jézus emberei tudják: életünk földdel párhuzamos mínusz vonalát egy ponton átszelte a felülről hozzánk érkező kegyelem. A mínusz vonalból pluszjel lett: ezzel a többlettel, megajándékozottan indulhatunk tovább. A „Megbocsátások könyve” kinyílik. És fölfedezhetjük, hogy mi, mindnyájan benne vagyunk. A kereszttel megjelölt és meggazdagított tanítvány viszi tovább a hírt – a pluszjel evangéliumát: ő megáldott bennünket a kereszt jelével; a keresztével, amelyet számára készítettünk, hogy életünk legyen mindörökké.
Varga Gyöngyi