Egyházunk egy-két hete

Egy­há­zunk zsi­na­ta csu­pán 2005-ben al­kot­ta meg az egy­há­zi szol­gá­lat­ról és az egy­há­zi szol­gá­la­tot vég­zők­ről szó­ló III. tör­vény 56. pa­rag­ra­fu­sát, mely­nek el­ső be­kez­dé­se így szól: „Az ál­dott ál­la­pot­ban lé­vő lel­kész­nőt hat hó­nap szü­lé­si sza­bad­ság il­le­ti meg. A szü­lé­si sza­bad­ság ide­je alatt a lel­ké­szi mi­ni­mál­bér össze­gét kap­ja az or­szá­gos egy­ház­tól.” Ezt két év múl­va annyi­ban mó­do­sí­tot­ták, hogy az érin­tet­tek vá­laszt­hat­tak: a tör­vény­ben fog­lalt össze­get vá­laszt­ják, vagy az ál­lam ál­tal nyúj­tott el­lá­tást, a gyest ve­szik igény­be. Tör­vény­al­ko­tó gré­mi­u­munk ez év feb­ru­ár 26-án egy­han­gú­lag el­fo­gad­ta azt a tör­vény­mó­do­sí­tó in­dít­ványt, amely a szü­lé­si sza­bad­ság ed­di­gi hat hó­na­pos idő­tar­ta­mát ti­zen­két hó­nap­ra nö­vel­te. A ja­vas­lat hát­te­ré­ről Len­gyel An­na or­szá­gos­fel­ügye­lő-he­lyet­test, dé­li egy­ház­ke­rü­le­ti fel­ügye­lőt, a tör­vény­mó­do­sí­tó ja­vas­lat öt­let­adó­ját és egyik be­nyúj­tó­ját kér­dez­tük.

– Na­gyon nagy do­log­nak tar­tom, hogy a zsi­nat el­fo­gad­ta ezt a ja­vas­la­tot. Ha er­ről a té­má­ról be­szé­lek, min­dig egy ti­zen­nyolc év­vel ez­előt­ti tör­ténet jut eszem­be. Egy evan­gé­li­kus lel­kész­nő, meg­szül­vén az ötö­dik gyer­me­két, be­ment a pol­gár­mes­te­ri hi­va­tal­ba, hogy el­in­téz­ze az ilyen­kor szo­ká­sos ad­mi­niszt­rá­ci­ót. Azon­ban nem vol­tak meg a szük­sé­ges pa­pír­jai, az ügy­in­té­ző pe­dig egy­re in­kább úgy be­szélt ve­le, mint egy haj­lék­ta­lan­nal. Ami­kor vé­gül dü­hö­sen rá­kér­de­zett ügy­fe­le fog­lal­ko­zá­sá­ra, nem akar­ta el­hin­ni, hogy az egy­ház ennyi­re nem se­gí­ti dip­lo­más em­be­re­it, vagy­is sem­mi­fé­le anya­gi tá­mo­ga­tást nem nyújt, nem tud nyúj­ta­ni. Már szol­gá­la­tom leg­ele­jén, 2006-ban – mi­u­tán fel­ügye­lő­vé vá­lasz­tot­tak, de még nem vol­tam be­ik­tat­va – min­den olyan lel­kész­nő meg­ke­re­sett, aki ko­rá­nál fog­va érin­tett volt a kér­dés­ben…

– Nem csak a dé­li ke­rü­let­ből?

– Nem, sőt! Eb­ben a kér­dés­ben is nagy se­gít­ség volt, hogy en­gem an­nak ide­jén a zsi­nat or­szá­gos­fel­ügye­lő-he­lyet­tes­sé is meg­vá­lasz­tott, mert így tel­jes kö­rű­en tud­tam nem­csak tá­jé­ko­zód­ni, de – fel­mér­ve a le­he­tő­sé­ge­ket – in­téz­ked­ni is. A Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház tör­té­ne­té­ben elő­ször vá­lasz­tot­tak er­re a szol­gá­lat­ra női ve­ze­tőt a sze­mé­lyem­ben, és ez­zel a dön­tés­sel azt is de­monst­rál­ta egy­há­zunk, hogy ezen a szin­ten is szük­sé­ge van a női lá­tás­mód­ra és prob­lé­ma­fel­ve­tés­re. Na­gyon örü­lök an­nak, hogy a lel­kész­nők ezt rög­tön meg­érez­ték, és bi­za­lom­mal ke­res­tek meg ké­ré­se­ik­kel, prob­lé­má­ik­kal, ja­vas­la­ta­ik­kal.

– Ho­gyan in­dult el fel­ügye­lő asszony a kér­dé­ses ügy in­té­zé­sé­ben?

– Elő­ször is meg­ke­res­tem Csor­ba Gá­bort, aki nem­csak egy­há­zunk gaz­da­sá­gi osz­tály­ve­ze­tő­je, ha­nem négy­gyer­me­kes édes­apa is. Ő tel­jes mér­ték­ben az ügy mel­lé állt, és jo­gos­nak ítél­te a ké­rést: emel­jük meg a lel­kész­nők szü­lé­si sza­bad­sá­gát hat­ról ti­zen­két hó­nap­ra. Hi­szen gon­dol­juk csak meg! Ho­gyan le­het pél­dá­ul úgy meg­tar­ta­ni egy is­ten­tisz­te­le­tet, hogy köz­ben az órát né­zem, mert el­jött a szop­ta­tás ide­je?! És ha mi, egy­ház nem de­monst­­rál­juk, hogy a csa­lá­dot tel­jes egé­szé­ben akar­juk tá­mo­gat­ni, ak­kor mi­ért vár­juk el, hogy ben­nün­ket egy­há­zon kí­vül­ről tá­mo­gas­sa­nak?

– Kik se­gí­tet­tek még a tör­vény­mó­do­sí­tó in­dít­vány elő­ké­szí­té­sé­ben?

– Gá­bor­ral szá­mos al­ka­lom­mal ül­tünk le tü­ze­te­sen meg­vizs­gál­ni a le­he­tő­sé­ge­ket. De az Evan­gé­li­kus Élet­nek is so­kat kö­szön­he­tek. Ugyan­is 2008 ele­jén meg­je­lent ve­lünk, ke­rü­le­ti fel­ügye­lők­kel egy-egy in­ter­jú, amely­ben töb­bek kö­zött ezt a cé­lo­mat is em­lí­tet­tem. A cik­ket ol­vas­va ke­re­sett meg egy győ­ri – egyéb­ként re­for­má­tus – jo­gász­nő, Gön­dör Éva. Ő is, fér­je, Boka Zsolt is mun­ka­jo­gász, mind­ket­ten jo­gi egye­te­men ta­ní­ta­nak. Na­gyon ked­ve­sen fel­aján­lot­ták a se­gít­sé­gü­ket sa­ját mun­ká­juk és – ak­kor még – két pi­ci gyer­me­kük mel­lett. Ren­ge­teg tá­mo­ga­tást kap­tunk tő­lük, na­gyon sok do­log­nak utá­na­jár­tak, és még úti­költ­ség-té­rí­tést sem kér­tek so­ha, pe­dig több­ször ta­lál­koz­tunk sze­mé­lye­sen is!

Ezen­kí­vül meg kell em­lí­te­nem egy­há­zunk két jo­gász­nő­jét is – Kő­vá­ri­né Ben­kő Ing­ri­det és Me­kis Vik­tó­ri­át –, akik a szö­ve­ge­zés­ben se­gí­tet­tek. Na­gyon há­lás va­gyok en­nek a kis csa­pat­nak!

– Az el­ké­szí­tett tör­vény­mó­do­sí­tó in­dít­ványt fel­ügye­lő asszony és Csor­ba Gá­bor négy­év­nyi elő­ké­szí­tő mun­ka után nyúj­tot­ta be. Ho­gyan fo­gad­ták a zsi­na­ti tagok? Mert­hogy zá­ró­jel­ben azért je­gyez­zük meg, hogy több­sé­gük­ben fér­fi­ak ül­nek egy­há­zunk tör­vény­ho­zó tes­tü­le­té­ben…

– Ami­kor elő­ter­jesz­tet­tem a ja­vas­la­tot, azt ta­pasz­tal­tam, hogy min­den­ki na­gyon nagy ér­dek­lő­dés­sel fi­gye­li, és tá­mo­ga­tó­an áll az ügy­höz. A té­má­val kap­cso­la­tos kér­dé­sek lé­nyeg­re tö­rő­ek vol­tak, és vé­gül egy­han­gú­lag el­fo­gad­ták a tör­vény­mó­do­sí­tást.

– Em­lí­te­ne né­hány kér­dést, amely el­hang­zott?

– Pél­dá­ul: ha egy lel­kész­nő örök­be akar fo­gad­ni egy gyer­me­ket, ugyan­úgy meg­il­le­tik-e őt ezek a jo­gok? Egy má­sik eset­ben az ve­tő­dött fel, hogy a most hét hó­na­pos ba­ba mel­lett vissza­me­het-e még szü­lé­si sza­bad­ság­ra a fenn­ma­ra­dó há­rom hó­nap­ra a kis­ma­ma? Mind­két eset­ben igen­lő volt a vá­lasz.

– Van-e a kér­dést il­le­tő­en kü­lönb­ség a lel­kész­nők kö­zött? Vagy­is van-e va­la­mi­lyen kü­lön­le­ges kri­té­ri­u­ma a tör­vény ad­ta jo­go­sult­ság­nak?

– Egyet­len­egy: fel­szen­telt lel­kész­nő­nek kell len­nie az il­le­tő­nek. Hogy már vá­laszt­ha­tó vagy még be­osz­tott lel­kész, a szol­gá­la­ti he­lye gyü­le­ke­zet­ben, is­ko­lá­ban vagy kór­ház­ban van-e, az tel­je­sen lé­nyeg­te­len.

– Hon­nan lesz er­re anya­gi fe­de­zet, és egy­há­zunk­ban je­len­leg hány kis­ma­ma örül­het a zsi­nat most feb­ru­ár­ban meg­ho­zott dön­té­sé­nek?

– Tör­vény­mó­do­sí­tó in­dít­vá­nyun­kat ele­ve úgy ad­tuk be, hogy kér­tük, a 2010-es esz­ten­dő költ­ség­ve­té­sé­ben kü­lö­nít­se­nek el egy bi­zo­nyos össze­get a fent em­lí­tett el­lá­tá­sok ki­fi­ze­té­sé­re. A sza­va­zás so­rán er­re is igent mond­tak a zsi­na­ti atyák. Azt tud­juk, hogy a tör­vény­mó­do­sí­tás 2007-es el­fo­ga­dá­sa óta éven­te há­rom-öt lel­kész­nő vet­te igény­be a szü­lé­si sza­bad­sá­got. Je­len­leg hár­man kap­ják ezt az el­lá­tást. De a szá­mok­tól füg­get­le­nül na­gyon fon­tos­nak tar­tom, hogy – fel­is­mer­ve egy­há­zunk­nak a lel­kész­csa­lá­dok irán­ti fe­le­lős­sé­gét – mind er­köl­csi­leg, mind anya­gi­lag vál­lal­juk ezt a több­let­ter­het. Míg az ál­lam le­rö­vi­dí­tet­te a kis­ma­mák­nak ad­ha­tó el­lá­tá­sok idő­tar­ta­mát, egy­há­zunk fel­emel­te – sze­rin­tem ez a kö­ve­ten­dő út.

Bo­da Zsu­zsa