Kultúrkörök

Érez­tük-e már macs­ka do­rom­bo­lá­sát szin­te a gyom­runk­ban, ahogy ka­ri­ká­ba fon­va haj­lé­kony tes­tét ölünk­ben, át­hat­ja őt a nyu­ga­lom? Hal­lot­tuk-e nem csak fü­lünk­kel, de bő­rünk min­den pó­ru­sá­val új­szü­löt­tünk tej­il­la­tú szu­szo­gá­sát nya­ki ve­rő­erünk is­me­rős biz­ton­sá­got nyúj­tó kö­zel­sé­gé­ben? Vágy­tunk-e sze­rel­mes öle­lés után, min­den­ről meg­fe­led­kez­ve a má­sik au­rá­já­ban „fe­lej­tőd­ni”, ve­le eggyé ma­rad­ni?

Sza­vak, ki nem mon­dott val­lo­má­sok a vac­ko­ló­dá­sa­ink. A kis­macs­káé, az új­szü­löt­té, a sze­rel­me­sé. Ott­fe­lej­tőd­ni sze­ret­nénk, ott ra­gad­ni, eggyé vál­ni ész­re­vét­le­nül. Ré­sze len­ni an­nak, akit sze­re­tünk, és sze­re­te­té­nek örök ré­sze­sé­vé len­ni vá­gyunk. A Sanc­tus he­lyett a vac­ko­ló­dás egy­sze­rű sze­re­tet­nyel­vén szól:

vagy rá­ra­gad­nék – ezüst hal­pénz
fel­tá­madt fi­ad kis­kör­mé­re
mi­előtt a ha­lat oszt­ja

nem én, uram
csak ez a sza­vak nél­kü­li
vac­ko­ló­dás ma­gasz­tal té­ged

Ker­tész Esz­ter új kö­te­te zöld. Az Ég­gel bé­lelt ház cso­da­kék­je és a Ró­zsa­lám­pa bá­to­rí­tó-ra­gyo­gó ró­zsa­szín­je után két láb­bal áll szer­ző és ol­va­só a föl­dön. Hi­szen – egy­elő­re – min­den itt tör­té­nik ve­lünk! Itt szü­le­tünk és mú­lunk el, itt van le­he­tő­sé­günk sze­ret­ni és sze­ret­ve len­ni, itt van esé­lyünk a bűn­bo­csá­nat­ra és a meg­bo­csá­tás­ra, itt és csak itt érez­zük az anyag és a lé­lek iszony­ta­tó és bol­do­gí­tó ket­tős­sé­gét. Er­re a föld­re te­rem­tet­tünk, er­re a föl­di élet­re bí­zat­nak ránk fáj­da­lom­mal-gyö­nyö­rű­ség­gel gyer­me­ke­ink.

Az egyet­len élet a min­den­ség­re vá­gyó és ál­mo­kat ál­mo­dó asszo­nyok bün­te­té­se és ju­tal­ma: tölt­sük meg bár­mennyi tet­tel, imá­val, sze­re­tet­tel, min­dig ma­rad a fá­jó hi­ány­ér­zet. De a tel­jes­ség­re va­ló igye­ke­zet, a hit, hogy nem ma­rad sem­mi ki­hasz­ná­lat­la­nul, be­töl­tet­le­nül, meg­könnyí­ti majd az utol­só lé­pést.

Egy­szer­re él­ni há­rom éle­tet
vagy har­minc­hár­mat, tu­dom, nem le­het.
Egy ada­tott: eb­be gyö­mö­szö­lök
min­den vá­gyat, szen­ve­délyt, örö­möt.
(Egyet­len)

A kö­tet da­lai, epig­ram­ma tö­mör­sé­gű üze­ne­tei, rügy­fa­kasz­tó­an lük­te­tő idő­mér­té­kes ver­sei egy asszony­ról be­szél­nek, aki vég­ér­vé­nye­sen fel­nőtt, le­szá­mol az if­jú­ság­gal: el­sza­kadt a hin­ta lán­ca, el­szállt a bo­dza és a ku­ko­ri­ca vi­rág­po­ra, és el­ro­bo­gott már az a vo­nat is… Hir­te­len fel­tá­rul előt­te a kö­nyör­te­len idő: „A hó­na­pok vissza­tér­nek. / Az évek so­ha.” (Spi­rál) S míg „A ré­gi nya­rak lomb­ja hu­mu­sza a má­nak”, ő új meg új kö­te­lé­kek­be lép. Fi­gyel­mez­tet, hogy a min­den­től va­ló meg­sza­ba­du­lás nem sza­bad­sá­got, de nincs­te­len­sé­get hoz.

A „tisz­ta anyag” – Pi­linsz­ky sze­rint – Is­ten in­tel­lek­tu­sá­nak, sze­mé­lyes je­len­lé­té­nek és te­rem­tő ere­jé­nek ál­lan­dó jel­ké­pe. „[Az anyag] fel­mu­tat­ja a Te­rem­tő sze­rel­mét és a Fiú tes­tét. Nincs két vi­lág” – így szer­zőnk. Va­jon le­het-e bol­dog az anyag? Vagy az em­ber le­het bol­dog – anyag­ban? Bol­dog a föl­dön? A ver­sek köl­tői ké­pei szin­te tel­jes szám­ban a leg­egy­sze­rűbb, mind­nyá­junk szá­má­ra nyil­ván­va­ló ter­mé­sze­ti cso­dák­ra épül­nek: az arany­szín nyír­fa, a gyö­ke­rek, az ágon csör­gő fe­ke­te dió­hé­jak, a fény, a szél, a lomb, a bo­ga­rak, a csor­du­ló méz, a víz tel­nek meg em­be­ri ér­zel­mek­kel, él­mé­nyek­kel. Író és ol­va­só eze­ken át szem­be­sül anya­gi lé­té­nek ha­tá­ra­i­val és ha­tár­ta­lan­sá­gá­val: bol­dog­sá­gá­val.

Az anyag nem ön­ma­gá­ban vagy ön­ma­gá­ért bol­dog. Em­ber­lé­tünk­kel köl­csö­nös, ál­dott vi­szony ez: cso­da. Az anyag bol­dog­sá­ga: is­te­ni tör­vé­nyek sze­rin­ti mű­kö­dé­se. A Te­rem­tő irán­ti há­la – alig ész­lel­he­tő­en, fi­no­man – vissza-vissza­kö­szön a leg­bol­do­gabb so­rok­ban is, de föl­di lé­tünk leg­na­gyobb tit­ká­tól, az el­mú­lás ér­ze­té­től sem sza­ba­du­lunk.

Em­be­ri mó­don, asszony­szív­vel fo­gal­maz a vég­ső me­nyeg­ző­ről:

Tu­dom, el­kép­zel­he­tet­len:
asz­tal, mely­nél nem­csak ket­ten,
de szá­zan vagy akár­há­nyan
ül­nek egy­szer majd mel­let­tem
(még­is ilyet pró­bá­lok el­gon­dol­ni
mert só­vár­gá­som el­vi­sel­he­tet­len
mind­azok után, utá­na­tok)
ki­ket vég­leg meg­sze­ret­tem.
(Asz­tal)

A köl­tő tud­ja: test és lé­lek, vér és szív örö­mei nem vá­laszt­ha­tók el egy­más­tól. Tud­ja: min­de­nün­ket oda­ad­juk a ránk bí­zot­tak­nak, s még­is, egy­szer csak tá­vo­lo­dó há­tu­kat lát­juk majd. Tud­ja, ter­hel­ten, te­le kéz­zel le­he­tet­len lesz a vég­ső kap­ta­tón fel­ka­pasz­kod­ni (Bo­csáss meg). Tud­ja, a ha­za el­ső­sor­ban nem hely, ha­nem kö­te­lék: a szü­lő, a gyer­mek, a ba­rát, a hit­ves. És ta­lán a test­vér…

Zász­ka­licz­ky Zsu­zsan­na