Keresztény szemmel

Ha er­ről a té­má­ról va­la­ki cik­ket ír, da­rázs­fé­szek­be te­szi a ke­zét, s utá­na mér­ges csí­pé­sek­től szen­ved­het. A min­den­na­pok ál­tal fel­ve­tett kér­dé­se­ket azon­ban nem le­het meg­ke­rül­ni. Oly­kor a csí­pést is vál­lal­ni kell. Ez­zel a gon­do­lat­tal írom e so­ro­kat. Sza­bad ve­lük egyet nem ér­te­ni. De ér­de­mes-e?

Fi­zi­ko­te­rá­pi­ás ke­ze­lé­sen vol­tam, s köz­ben a füg­göny mö­gött hal­lot­tam, amint egy nő­vér – az ar­cát sem lát­tam – han­go­san pa­nasz­ko­dott. „Bú­csú­le­ve­let ha­gyott az asz­ta­lo­mon az élet­tár­sam. Tu­dat­ta ve­lem, hogy a tá­vol­lé­tem­ben el­köl­tö­zött. Hat­évi együtt­élés után ar­ra sem mél­ta­tott, hogy a sze­mem­be néz­zen, és el­kö­szön­jön tő­lem. Most mi­hez kezd­jek?” S az­tán sí­rás­ban tört ki…

Egyik is­me­rő­söm szo­mo­rú­an mond­ta el, hogy part­ne­re ki­ad­ta az út­ját. Hu­szon­négy órán be­lül el kel­lett köl­töz­nie a la­kás­ból, amely­ben évek óta bol­do­gan él­tek, leg­alább­is a szen­ve­dő fél vé­le­mé­nye sze­rint.

A két eset kö­zött nem telt el két hét. Nem tu­dom, mi­lyen gya­ko­ri ma­nap­ság tár­sa­dal­munk­ban az élet­tár­si kap­cso­lat és az együtt­élé­sek meg­sza­kí­tá­sa. Vé­lem, nem le­het ki­vé­te­les a két eset. A meg­szo­kás, a kap­cso­lat el­szür­kü­lé­se, a glo­bá­lis vál­ság­gal együtt já­ró na­pi gon­dok nö­ve­ke­dé­se, a sér­tő­dé­sek gya­ko­ri­sá­ga, ne­tán a han­gos szó­vál­tás is­mét­lő­dé­se mind-mind in­dok le­het a fáj­dal­mas dön­tés­re: ves­sünk vé­get a kö­zös élet­nek.

Vagy ta­lán el sem kel­lett vol­na kez­de­ni az együtt­élést? A dön­tés bi­zo­nyo­san a köl­csö­nös von­zó­dás kö­vet­kez­té­ben, sze­rel­me­sen, fel­fo­ko­zott ér­zel­mi ál­la­pot­ban szü­le­tett. Fel kell ten­nünk, mind­ket­ten őszin­tén gon­dol­ták, hogy ez a leg­jobb meg­ol­dás. Ta­lán még fe­le­lő­sen is, egy­más bol­dog­sá­gá­ért. Le­het, hogy a szü­lők egyet­ér­té­sé­vel? Egyéb­ként is, most ez a trend, az együtt­élés a szo­kás, ez a mo­dern… Mi­ért ne? Va­ló­já­ban a tár­sa­da­lom is tu­do­má­sul vet­te ezt a kap­cso­la­ti for­mát. Tör­vény­be is kí­ván­ják fog­lal­ni?! Vagy már meg is tet­ték?

De most mi­hez kezd­je­nek a ma­guk­ra ma­rad­tak, akár el­űz­ték a kö­zös haj­lék­ból, akár ma­guk­ra hagy­ták őket? Lel­kük mé­lyén se­be­ket ütött a má­sik. Jó­vá­te­he­tet­le­nül. Le­het, hogy so­ha be sem gyó­gyul­nak ezek a lát­ha­tat­lan sé­rü­lé­sek? El­kí­sé­ri őket csa­ló­dá­suk egy éle­ten át? Nem mer­nek töb­bé sen­kit bi­zal­muk­kal meg­aján­dé­koz­ni? Ta­lál­nak-e újabb tár­sat? Meg­annyi kér­dés, ame­lyek meg sem szü­let­tek vol­na, ha ez a kap­cso­lat, ez a majd­nem há­zas­ság lét­re sem jön.

Le­het, hogy még­sem kel­lett vol­na össze­köl­töz­ni?! Mit mond­jak a szü­le­im­nek? Meg­aláz­tak, be­csap­tak! Higgyek én még egy­ál­ta­lán va­la­ki­nek? Ki volt a hi­bás? Le­het, hogy én, le­het, hogy a má­sik? Vagy mind­ket­ten? – ezek jár­hat­nak az érin­tet­tek fe­jé­ben.

Le­het, hogy mi, az idő­sebb nem­ze­dék is rossz min­tát ad­tunk a há­zas­ság­ra, s ezért fél­nek a fi­a­ta­lok az el­kö­te­le­zett kö­tő­dés­től, a há­zas­ság­tól?

Két em­ber együtt­élé­sét nem az anya­könyv­ve­ze­tő hi­te­le­sí­ti. De a jó rend ér­de­ké­ben nyil­ván­tart­ja, hogy ők ket­ten fe­le­lő­sen együtt akar­nak él­ni, jó­ban, rossz­ban. Jó han­gu­lat­ban és rossz ked­vük­ben. Egy­más sor­sá­nak for­má­ló­i­vá, egy­más­nak tár­sa­i­vá vál­nak ab­ban a re­mény­ben, hogy eb­ben a szo­ros, in­tim kö­zös­ség­ben meg­ta­lál­ják bol­dog­sá­gu­kat. En­nek tu­da­tá­ban el­in­dul­ni egy kö­zös ös­vé­nyen ta­lán több, mint a fel­lán­go­lás okoz­ta ér­zel­mi túl­fű­tött­ség­ben össze­köl­töz­ni?!

Ha pe­dig ke­resz­tény gon­dol­ko­dá­sunk is erő­sí­ti dön­té­sün­ket, ak­kor nem ma­rad­hat el a má­si­kért vál­lalt, Is­ten előt­ti fe­le­lős­sé­günk bel­ső mo­tí­vu­ma. Ha tény­leg ar­ra a szent el­ha­tá­ro­zás­ra ju­tunk, hogy tár­sunk­kal együtt vál­lal­juk a kö­zös élet min­den szép­sé­gét és ne­héz­sé­gét, mi­ért ne kér­het­nénk er­re a min­den­ha­tó Is­ten ál­dá­sát és fe­lül­ről jö­vő ere­jét azok­kal együtt, akik szí­vünk­höz kö­zel áll­nak, ba­rá­tok és ro­ko­nok, test­vé­rek és jó szom­szé­dok? Ta­lán né­mi vá­ra­ko­zás­sal meg le­het­ne spó­rol­ni ke­se­rű órá­kat, a lé­lek se­be­i­nek hosszan tar­tó gyó­gyu­lá­sát és azt a ki nem mon­dott bi­zony­ta­lan­sá­got, hogy vé­gül mi­kor ma­ra­dok egye­dül.

Tud­juk mind­nyá­jan, hogy a meg­kö­tött há­zas­sá­gok és a temp­lom­ban meg­ál­dott es­kü­vő után is ér­het bár­kit csa­ló­dás. De ta­lán ha a hoz­zánk il­lő társ­sal és egy éle­ten át köl­csö­nös il­lesz­ke­dés­re, al­kal­maz­ko­dás­ra kész el­szánt­ság­gal kez­dünk hoz­zá a há­zas­élet sok meg­le­pe­tést tar­to­ga­tó, rö­gös út­ján va­ló já­rás­hoz, ak­kor nagy esé­lyünk le­het a ki­tar­tó bol­dog­ság­ra és az egy­más mel­lett va­ló meg­ma­ra­dás­ra.

Nem ítél­ke­zünk sen­ki sze­mé­lyes dön­té­se és egyé­ni sors­vál­la­lá­sa fö­lött. Ez a né­hány sor csu­pán bel­ső me­di­tá­lás­ra, dön­té­sünk meg­ho­za­ta­la előt­ti imád­sá­gos csend­re kí­ván mind­nyá­jun­kat biz­tat­ni, akár ben­ne élünk egy élet­tár­si kap­cso­lat­ban, akár már há­zas­tár­sak va­gyunk, akár egye­dül élünk. Se­gít­sen Is­ten ben­nün­ket bölcs dön­tés­re, hogy bol­do­gok le­hes­sünk az ő aján­dé­ka sze­rint.

D. Sze­bik Im­re