Egyházunk egy-két hete

A már­ci­us 5–6-án Le­ány­fa­lun tar­tott kór­ház­misszi­ós hét­vé­ge fő té­má­ja a konf­lik­tus­ke­ze­lés volt. Hal­lot­tunk kü­lön­bö­ző me­to­di­kák­ról, és le is raj­zol­tuk a konf­lik­tu­sa­in­kat, né­há­nyan el is ját­szot­ták. Utá­na né­hány részt­ve­vő­ben – ben­nem is – fel­me­rült a két­ség: va­jon a misszi­ó­hoz, az­az az öröm­hír to­vább­adá­sá­hoz szük­sé­ges-e ilyen konf­lik­tus­ke­ze­lő me­to­di­ká­kat meg­ta­nul­ni, el­ját­sza­ni stb.? Hi­szen Jé­zus csak annyit mon­dott, hogy „men­je­tek el, te­gye­tek ta­nít­vánnyá min­den né­pet…”

Pén­tek es­te a cso­port az­zal a meg­ál­la­pí­tás­sal zár­ta a konf­lik­tu­sok­ról szó­ló be­szél­ge­tést, hogy a leg­jobb konf­lik­tus­ke­ze­lő Jé­zus volt. Ezért ha konf­lik­tu­sunk van, el­ső­sor­ban azt a kér­dést kell fel­ten­nünk: mit ten­ne Jé­zus eb­ben a hely­zet­ben? Meg­fo­gal­ma­zó­dott az is, hogy Is­ten Szent­lel­ke min­den me­to­di­kát fe­lül­ír­hat.

Szó esett ar­ról is, hogy a ha­lál kö­ze­lé­ben le­vő em­be­rek­kel csak ak­kor sza­bad fog­lal­koz­nunk, ha már tisz­tá­ban va­gyunk az­zal, ho­gyan vi­szo­nyu­lunk a sa­ját ha­lá­lunk­hoz. Va­la­ki öröm­mel mond­ta, hogy ne­künk, hí­vő em­be­rek­nek nem kell fél­nünk a ha­lál­tól, hi­szen a ha­lál csak át­me­net Is­ten­hez. El­mond­tam a test­vé­rek­nek, hogy a ha­lál té­nyé­től én sem fé­lek, de na­gyon fé­lek a ha­lál előt­ti idő­szak­tól. Rész­ben or­vos­ként, rész­ben csa­lád­tag­ként vé­gig­kö­vet­tem már né­hány em­ber hal­dok­lá­sát, és lát­tam, hogy mennyi szen­ve­dés­sel jár. A cso­port­ban va­la­ki azt mond­ta er­re, hogy Jé­zus a ke­resz­ten a tes­ti szen­ve­dé­se­in­ket is ma­gá­ra vet­te, és ezért bi­za­lom­mal kér­het­jük imá­ban a jó ha­lál ke­gyel­mét. Ha még­sem ad­ná meg az Úr, ak­kor pe­dig erőt fog ad­ni ab­ban az idő­szak­ban a szen­ve­dés el­vi­se­lé­sé­hez. Ez en­gem na­gyon meg­nyug­ta­tott, és új­ra há­lá­val töl­tött el Jé­zus iránt az ér­tünk vál­lalt szen­ve­dé­sé­ért.

Szom­ba­ton dél­előtt na­gyon tet­szett az az elő­adás, amely ar­ról szólt, hogy az em­ber há­rom rész­ből áll: test, lé­lek és szel­lem. Ezek kö­zül a test és a lé­lek meg­sé­rül­het és meg­be­te­ged­het, a szel­lem nem, mert az a te­rem­tés után ben­nünk ma­radt is­te­ni rész. Ez a szel­lem, ha hagy­juk, fe­lül­emel­ked­het az énün­kön, és kor­ri­gál­hat­ja a rossz dön­té­se­in­ket, ame­lyek egyéb­ként pszi­cho­ló­gi­a­i­lag ért­he­tő­ek és ma­gya­ráz­ha­tó­ak len­né­nek.

Döb­be­net­tel hall­gat­tam, ami­kor a gyer­mek­kli­ni­kán dol­go­zó kór­ház­lel­kész­nő ha­lá­lo­san be­teg gyer­me­kek­ről és a szü­le­ik­ről be­szélt, il­let­ve en­nek a te­her­nek a vi­se­lé­sé­ről. Új­ra meg­ta­nul­tam job­ban ér­té­kel­ni, hogy egész­sé­ges gye­re­ke­im van­nak.

Min­den fog­lal­ko­zást imá­val kezd­tünk és zár­tunk.

Összes­sé­gé­ben jó volt ke­resz­tény test­vé­rek­kel együtt gon­dol­koz­ni, együtt imád­koz­ni; lel­ki­leg fel­töl­te­kez­tem ezen a hét­vé­gén.

Kra­usz­né dr. Wag­ner Er­zsé­bet bé­ké­si ne­u­ro­ló­gus fő­or­vos, evan­gé­li­kus ön­kén­tes se­gí­tő a bé­kés­csa­bai kór­ház­misszi­ó­ban