Egyházunk egy-két hete

– Van-e kü­lön­le­ges­sé­ge en­nek az év­nek?

– Ed­dig iga­zá­ból mi, aszó­di­ak ját­szot­tunk csak komp­lett da­ra­bot. Az is­ko­lák jel­lem­ző­en stí­lus­gya­kor­la­tok­kal, rö­vi­debb je­le­ne­tek­kel ér­kez­tek, rit­ka volt, hogy raj­tunk kí­vül bár­ki tel­jes szín­da­ra­bot ját­szott vol­na. Az idei év nem­csak a lét­szám­ban ho­zott vál­to­zást – hi­szen majd­nem két­szer annyi­an va­gyunk, mint ko­ráb­ban –, ha­nem ab­ban is, hogy tel­jes da­ra­bo­kat lá­tunk. Te­hát ezen a ta­lál­ko­zón – úgy­mond – min­den te­kin­tet­ben elő­re­lép­tünk.

– Mit le­het el­mon­da­ni az evan­gé­li­kus di­ák szín­ját­szók­ról?

– Ez­zel kap­cso­lat­ban na­gyon friss él­mé­nye­im van­nak, mert most no­vem­ber­ben vol­tunk egy re­gi­o­ná­lis di­ák­szín­ját­szó-ta­lál­ko­zón Gö­döl­lőn. Ezen hét-nyolc is­ko­la vett részt, jel­lem­ző­en pes­ti in­téz­mé­nyek, és na­gyon cso­dál­koz­tunk azon a kö­ze­gen, amellyel ott ta­lál­koz­tunk. Ne­héz meg­fo­gal­maz­ni a kü­lönb­sé­get, de igyek­szem. Na­gyon erős sze­xu­a­li­tás jött le a szín­pad­ról. Gya­kor­la­ti­lag az­zal igye­kez­tek va­la­mi na­gyot és újat ad­ni azok a cso­por­tok, hogy kép­zett szí­né­sze­ket meg­szé­gye­ní­tő nyílt­ság­gal ját­szot­tak egé­szen ne­héz da­ra­bo­kat. A gyer­me­ke­ink csak pis­log­tak. Kér­dez­tem is utá­na, hogy sze­ret­né­nek-e így ját­sza­ni. Ennyi­re kö­tet­le­nül, ennyi­re a fér­fi-nő kö­zöt­ti gá­ta­kat át­lép­ve? Mind­annyi­an azt mond­ták, hogy nem. Ezek a gye­re­kek más vi­lág­ban él­nek, így, hogy evan­gé­li­kus is­ko­lá­ba jár­nak. Szá­munk­ra az volt a ta­pasz­ta­lat, hogy ez jó!

– Mi­vel a szí­né­szet egy­ben ki­tá­rul­ko­zás is, ta­lán szük­sé­gük van a di­á­kok­nak egy­faj­ta rej­tett­ség­re, vé­dett­ség­re, ame­lyet egy evan­gé­li­kus is­ko­la ad­ni tud?

– Így van. Azok a cso­por­tok va­la­mi na­gyon újat, for­ma­bon­tót akar­tak csi­nál­ni. Ne­künk jól­esett, hogy mi va­la­mi klasszi­kus­sal pró­bál­ko­zunk. Az ot­ta­ni zsű­ri is meg­je­gyez­te, hogy rit­kán lát­ni ilyet. Ta­lán pon­to­san azért, mert mi egy­há­zi is­ko­la va­gyunk, nem a for­ma­bon­tás, nem a ha­tár át­lé­pé­sé­nek irá­nyá­ba moz­gunk, ha­nem egy­sze­rű­en ját­szat­ni akar­juk őket. Ad­ni ne­kik, hogy min­den te­kin­tet­ben fej­lőd­ni tud­ja­nak.

Az el­múlt ki­lenc év alatt, mi­ó­ta a szín­ját­szó kö­rünk lé­te­zik, ket­ten pró­bál­koz­tak meg a szí­ni­ta­no­dá­val. Nem töb­ben. De nem is ez a cé­lunk. A cé­lunk egy­részt nyit­ni őket, más­részt, ami ta­lán még en­nél is fon­to­sabb, kö­zös­sé­gi él­ményt ad­ni ne­kik. Na­gyon rit­kán élik meg a mai gye­re­kek a kö­zös­sé­gi él­ményt. Itt ki­csit kö­tet­le­neb­bül va­gyunk együtt, és ná­lunk az a jel­lem­ző, hogy ötö­di­kes­től ti­zen­ket­te­di­ke­sig jár­nak a di­á­kok a szín­ját­szó cso­port­ba. Azt gon­dol­nánk, hogy ez ne­he­zen áll össze kö­zös­ség­gé, mert annyi­ra kü­lön­bö­ző kor­osz­tály­okból van­nak. Még­is va­la­hogy évek óta mű­kö­dik va­la­mi kö­zös­sé­gi szel­lem, ami meg­tart­ja őket.

En­nek leg­jobb pél­dá­ja, hogy a sok éve érett­sé­gi­zett­je­ink a mai na­pig vissza­jár­nak az ak­tu­á­lis év be­mu­ta­tó­já­ra. Bár már nem is­me­rik a mos­ta­ni ge­ne­rá­ci­ót a drá­ma­szín­pa­dun­kon, de a már­ci­u­si pre­mi­er még most is je­lent annyit ne­kik, hogy el­jöjje­nek, és ki­csit vissza­ál­mod­ják ma­gu­kat a ré­gi gim­ná­zi­u­muk szín­pa­dá­ra. És ugye mi egyéb hoz­ná vissza őket, ha nem az a va­la­mi­kor meg­ta­pasz­talt kö­zös­sé­gi él­mény, amit drá­má­sa­ink most is ma­gu­ké­nak mond­hat­nak?

– Mit ad a ta­lál­ko­zó az aszó­di gim­ná­zi­um­nak?

– Min­den év­ben sze­re­tet­tel vár­juk a más is­ko­lák­ból jö­vő­ket. Itt kap­cso­la­tok szö­vőd­nek. A gye­re­kek fel­ve­szik egy­mást is­me­rő­se­ik kö­zé az IWIW-en, e-mai­le­ket vál­ta­nak, kü­lö­nö­sen a vissza­já­rók.

– Van-e jö­vő­je, van-e ér­tel­me az evan­gé­li­kus di­ák­szín­ját­szás­nak?

– Sze­rin­tem min­den­kép­pen. Ne­kem jól­esik, hogy olyan kö­zeg­ben játsz­ha­tunk, ahol nem kell fel­ta­lál­nom va­la­mi egé­szen újat. Jól­esik olyan kö­zeg­ben len­nem, ahol van­nak kor­lá­tok. Nem kell „ki­for­dí­ta­nom” a gye­re­ke­ket, nem kell meg­ta­gad­ni­uk ön­ma­gu­kat, ha­nem gye­re­kek ma­rad­hat­nak. Ne­kem jól­esik ez, és úgy lá­tom, hogy ne­kik is. Jól ér­zik ma­gu­kat eb­ben a kö­zeg­ben. Úgy gon­do­lom, en­nek min­den­kép­pen van jö­vő­je.

A. M.