Egyházunk egy-két hete
Interjú Lányi Erzsébettel, a diákszínjátszó-találkozó főszervezőjével
– Van-e különlegessége ennek az évnek?
– Eddig igazából mi, aszódiak játszottunk csak komplett darabot. Az iskolák jellemzően stílusgyakorlatokkal, rövidebb jelenetekkel érkeztek, ritka volt, hogy rajtunk kívül bárki teljes színdarabot játszott volna. Az idei év nemcsak a létszámban hozott változást – hiszen majdnem kétszer annyian vagyunk, mint korábban –, hanem abban is, hogy teljes darabokat látunk. Tehát ezen a találkozón – úgymond – minden tekintetben előreléptünk.
– Mit lehet elmondani az evangélikus diák színjátszókról?
– Ezzel kapcsolatban nagyon friss élményeim vannak, mert most novemberben voltunk egy regionális diákszínjátszó-találkozón Gödöllőn. Ezen hét-nyolc iskola vett részt, jellemzően pesti intézmények, és nagyon csodálkoztunk azon a közegen, amellyel ott találkoztunk. Nehéz megfogalmazni a különbséget, de igyekszem. Nagyon erős szexualitás jött le a színpadról. Gyakorlatilag azzal igyekeztek valami nagyot és újat adni azok a csoportok, hogy képzett színészeket megszégyenítő nyíltsággal játszottak egészen nehéz darabokat. A gyermekeink csak pislogtak. Kérdeztem is utána, hogy szeretnének-e így játszani. Ennyire kötetlenül, ennyire a férfi-nő közötti gátakat átlépve? Mindannyian azt mondták, hogy nem. Ezek a gyerekek más világban élnek, így, hogy evangélikus iskolába járnak. Számunkra az volt a tapasztalat, hogy ez jó!
– Mivel a színészet egyben kitárulkozás is, talán szükségük van a diákoknak egyfajta rejtettségre, védettségre, amelyet egy evangélikus iskola adni tud?
– Így van. Azok a csoportok valami nagyon újat, formabontót akartak csinálni. Nekünk jólesett, hogy mi valami klasszikussal próbálkozunk. Az ottani zsűri is megjegyezte, hogy ritkán látni ilyet. Talán pontosan azért, mert mi egyházi iskola vagyunk, nem a formabontás, nem a határ átlépésének irányába mozgunk, hanem egyszerűen játszatni akarjuk őket. Adni nekik, hogy minden tekintetben fejlődni tudjanak.
Az elmúlt kilenc év alatt, mióta a színjátszó körünk létezik, ketten próbálkoztak meg a színitanodával. Nem többen. De nem is ez a célunk. A célunk egyrészt nyitni őket, másrészt, ami talán még ennél is fontosabb, közösségi élményt adni nekik. Nagyon ritkán élik meg a mai gyerekek a közösségi élményt. Itt kicsit kötetlenebbül vagyunk együtt, és nálunk az a jellemző, hogy ötödikestől tizenkettedikesig járnak a diákok a színjátszó csoportba. Azt gondolnánk, hogy ez nehezen áll össze közösséggé, mert annyira különböző korosztályokból vannak. Mégis valahogy évek óta működik valami közösségi szellem, ami megtartja őket.
Ennek legjobb példája, hogy a sok éve érettségizettjeink a mai napig visszajárnak az aktuális év bemutatójára. Bár már nem ismerik a mostani generációt a drámaszínpadunkon, de a márciusi premier még most is jelent annyit nekik, hogy eljöjjenek, és kicsit visszaálmodják magukat a régi gimnáziumuk színpadára. És ugye mi egyéb hozná vissza őket, ha nem az a valamikor megtapasztalt közösségi élmény, amit drámásaink most is magukénak mondhatnak?
– Mit ad a találkozó az aszódi gimnáziumnak?
– Minden évben szeretettel várjuk a más iskolákból jövőket. Itt kapcsolatok szövődnek. A gyerekek felveszik egymást ismerőseik közé az IWIW-en, e-maileket váltanak, különösen a visszajárók.
– Van-e jövője, van-e értelme az evangélikus diákszínjátszásnak?
– Szerintem mindenképpen. Nekem jólesik, hogy olyan közegben játszhatunk, ahol nem kell feltalálnom valami egészen újat. Jólesik olyan közegben lennem, ahol vannak korlátok. Nem kell „kifordítanom” a gyerekeket, nem kell megtagadniuk önmagukat, hanem gyerekek maradhatnak. Nekem jólesik ez, és úgy látom, hogy nekik is. Jól érzik magukat ebben a közegben. Úgy gondolom, ennek mindenképpen van jövője.
A. M.