Élő víz

A sor csend­ben ha­ladt elő­re. Csu­pa jól öl­tö­zött, sze­líd ar­cú em­ber vett részt a moz­gó úr­va­cso­rán. Igaz, ez nem olyan meg­hitt, mint mi­kor a tér­dep­lőn vesszük ma­gunk­hoz a szent­sé­get, de né­ha el­ke­rül­he­tet­len, hogy – va­la­mi iga­zán fon­tos ok­ból – gyor­sab­ban fe­je­ződ­jön be a szer­tar­tás. S a gyü­le­ke­zet ilyen­kor – mint ahogy ezen az al­kal­mon is – el­fo­gad­ja, meg­ér­tő­en ve­szi tu­do­má­sul az al­kal­mi vál­to­zást.

Lá­tás­ból csak­nem min­den­ki is­me­rős volt, sőt né­há­nyuk­hoz ki­fe­je­zet­ten kö­ze­li kap­cso­lat köt. Min­den­ki csend­ben várt, csak egy em­ber ló­gott ki a sor­ból. Ő sem han­gos­ko­dá­sá­val vagy vi­sel­ke­dé­sé­vel, de ru­há­za­ta, ápo­lat­lan ha­ja, bi­zony­ta­lan já­rá­sa nem ha­gyott két­sé­get afe­lől, hogy haj­lék­ta­lan. Már ko­ráb­ban fel­tűnt, amint el­hú­zód­va, az utol­só sor mö­gött ku­por­gott egy szé­ken. Az ilyet ha­mar ki­szúr­ja az em­ber. Fél szem­mel még azt is lát­tam, amint fel­áll­va, a gyü­le­ke­zet­tel együtt vá­la­szolt a gyó­ná­si kér­dé­sek­re. Bi­zo­nyá­ra nem elő­ször vett részt ilyen al­kal­mon.

Most meg ott állt a sor­ban. Előt­tünk! Ko­szos­nak ép­pen nem le­he­tett ne­vez­ni, de az is igaz, nem volt ne­héz meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy a kö­ze­lé­ben van. Jó-jó, Jé­zus sem csak a jó sza­gú­a­kat sze­ret­te. De mi­ért nem állt egy ki­csit hát­rébb, vagy én let­tem vol­na csak egy ki­csit is für­gébb, hogy elé ke­rül­jek! És ha va­la­mi fer­tő­ző be­teg­sé­ge van? Ne­künk vi­gyáz­nunk kell ma­gunk­ra, fe­le­lős­ség­gel tar­to­zunk egy­má­sért és a csa­lád­tag­ja­in­kért is. Le­het, hogy még­is ide­jét­múlt a kö­zös ke­hely? A csu­dá­ba! Most mond­tam ki, hogy meg­bo­csá­tot­tam, és hogy igye­ke­zem – s ak­kor tes­sék. Egy ilyen kel­le­met­len hely­zet. A sor meg egy­re csak ha­lad. Nem­so­ká­ra mi kö­vet­ke­zünk. Még nem len­ne ké­ső csend­ben el­som­for­dál­ni.

Az im­boly­gó lép­tű em­ber köz­ben a lel­kész elé ért. Hogy más­kor is így szok­ta-e, vagy csak most gon­dol­ta ekképpen he­lyes­nek, ne­tán a va­la­mi­lyen rej­té­lyes mó­don ki­für­ké­szett gon­do­la­ta­im­nak en­ge­del­mes­ked­ve cse­le­ke­dett, nem tu­dom, de össze­zárt ke­ze­it ma­ga előtt tart­va je­lez­te, a te­nye­ré­be ké­ri az os­tyát. Majd to­vább­lép­ve be­már­tot­ta a ke­hely­be, a szá­já­ba he­lyez­te a mennyei táp­lá­lé­kot, és egy kü­lö­nös, szin­te gro­teszk moz­du­lat­tal meg­ha­jolt, mi­előtt las­san, im­boly­gó lép­te­i­vel el­in­dult a kar­zat alat­ti fél­ho­mály fe­lé.

Töb­ben vé­gig­néz­ték a kü­lö­nös je­le­ne­tet, de nem lát­szott meg­döb­be­nés az ar­co­kon. Egy­ér­tel­mű volt, hogy ez a szám­ki­ve­tett, nincs­te­len­ség­ben élő, mind­un­ta­lan meg­alá­zott em­ber így fe­jez­te ki a leg­na­gyobb kö­szö­ne­tét. Az ő kom­mu­ni­ká­ci­ós kul­tú­rá­já­ban ez volt a há­la ki­fe­je­zé­sé­nek leg­ma­ga­sabb foka.

Na­gyon hossza­san nem néz­het­tem utá­na, hi­szen sor­ra ke­rül­vén oda kel­lett áll­nom a lel­kész elé, hogy én is ma­gam­hoz ve­hes­sem Krisz­tus tes­tét és vé­rét. De az­óta sem fe­lej­tet­tem el, hogy azon az al­kal­mon nem vol­tam mél­tó az Úr szent aján­dé­ka­i­nak vé­te­lé­re.

Gyar­ma­ti Gá­bor