evél&levél

Az Evan­gé­li­kus Élet 75. év­fo­lya­má­nak 8. szá­má­ban (2010. feb­ru­ár 21.) a Ma­gyar­or­szá­gi Bap­tis­ta Egy­ház Bé­ke­hír­nök cí­mű he­ti­lap­já­ból Pri­o­ri­tá­sok cím­mel kö­zölt cik­ket a té­má­ra va­ló te­kin­tet­tel há­lá­val és tel­jes egyet­ér­tés­sel ol­vas­tam. Ez a cikk an­nak a men­tő­öv­nek egy ré­sze, ame­lyet min­den ar­ra hi­va­tott vagy nem hi­va­tott, de fe­le­lő­sen gon­dol­ko­dó em­ber né­pünk, de ta­lán az em­be­ri­ség meg­men­té­se ér­de­ké­ben pró­bál „be­dob­ni” a ko­moly ve­szé­lye­ket elő­idé­ző „vi­lág­ten­ger­be”.

Úgy gon­do­lom, hogy az em­ber bel­ső vi­lá­ga és kör­nye­ze­te oda-vissza függ egy­más­tól. Te­rem­tőnk ránk bíz­ta föl­di éle­tünk fel­té­te­le­i­nek, a ter­mé­szet­nek a meg­be­csü­lé­sét, gon­do­zá­sát. Hogy er­re al­kal­ma­sak le­gyünk, éle­tünk em­be­ri mó­don va­ló élé­sé­hez „sza­bá­lyo­kat” ha­tá­ro­zott meg.

Az em­ber éle­te kez­de­tén gon­do­zás­ra, ne­ve­lés­re szo­rul, mely­hez meg­fe­le­lő kö­rül­mé­nyek szük­sé­ge­sek. Az em­lí­tett cikk­ben ép­pen ar­ról az alap­ve­tő fel­té­tel­ről van szó, amely – Is­ten bölcs ren­de­lé­se sze­rint – mind az em­be­ri élet, mind a kör­nye­ze­te szem­pont­já­ból op­ti­má­lis. Kö­szö­nöm en­nek a cikk­ben vi­lá­go­san meg­fo­gal­ma­zott ér­tel­me­zé­sét.

Amit ke­res­tem az írásban, az a ne­gye­dik pa­ran­cso­lat­ra mint Is­ten egyik „sza­bá­lyá­ra” va­ló uta­lás. Het­ven­ki­lenc éves va­gyok, gyer­me­kem nincs, s egy idő­sek ott­ho­ná­ban élek. Fi­a­ta­labb ge­ne­rá­ci­ó­ink egyes tag­jai szá­já­ból már hall­hat­tam, hogy ne­ki gyer­me­ke(i) fe­lé van kö­te­le­zett­sé­ge; ne­ki az a csa­lád­ja. Tag­ja-e egy csa­lád­nak a szü­lő szü­lő­je? Egy­há­zi lap­ról lé­vén szó kü­lö­nö­sen fon­tos­nak tar­tom azt meg­kér­dez­ni: az a sze­re­tet, amely Is­ten fe­lől a szü­lőn ke­resz­tül a gye­re­ket érin­ti, csak „le­fe­lé” mű­köd­het?

A ma élő em­be­ri­ség le- és fel­fe­lé egy­aránt szen­ve­di a fel­té­tel nél­kü­li, ön­fel­ál­do­zó sze­re­tet hi­á­nyát, pe­dig az tar­ta­ná össze a csa­lá­do­kat. Van-e meg­fe­le­lő pél­da a gyer­me­kek előtt ar­ra a szü­lő fe­lé irá­nyu­ló sze­re­tet­re, ami pél­da­ér­té­kű len­ne? A gyer­mek­ne­ve­lés­nek ez is kri­ti­kus pont­ja, s ez az idő mú­lá­sá­val mind hat­vá­nyo­zot­tab­ban sú­lyos­bo­dó prob­lé­mát je­lent a csa­lád össze­tar­tá­sá­nak, fo­gal­má­nak te­rén. Le­het-e úgy a jö­vő ge­ne­rá­ci­ó­ra gon­dol­ni, hogy nem­csak a ke­re­ső­ké­pe­sek szá­ma ma­rad el jócs­kán a nyug­dí­ja­sok szá­má­tól, de a csa­lád „épü­le­tét” össze­tar­tó „mal­ter”, a sze­re­tet sem időt­ál­ló, tar­tal­mat­lan? En­nek kö­vet­kez­mé­nyét a ma élő idő­sek is nagy szám­ban ér­zik, de a jö­vő­re néz­ve kü­lö­nö­sen fon­tos len­ne e té­ren is Is­ten „sza­bá­lya­i­nak” be­tar­tá­sa, be­tar­ta­tá­sa.

Erős vár a mi Is­te­nünk!

Csu­ti Ist­ván­né (Bu­da­pest)