A hét témája

Bújt már Jé­zus bő­ré­be, öl­töt­te ma­gá­ra Pé­ter apos­tol alak­ját, ját­szott el más ta­nít­vá­nyo­kat. A bib­li­ai tör­té­ne­tek rög­tön­zé­se­i­re épü­lő Meg­le­pe­tés Szín­ház egy­ko­ri tag­ja­ként Ben­kó­czy Pé­ter sok­fé­le­kép­pen vé­gig­él­te már Jé­zus szen­ve­dés­tör­té­ne­tét. A bib­li­o­drá­ma-ve­ze­tői és pszi­cho­drá­ma-asszisz­ten­si vég­zett­ség­gel is ren­del­ke­ző kőbányai evan­gé­li­kus lel­késszel a pas­sió­já­ték és a pas­sió­ol­va­sás tit­ka­i­ról be­szél­get­tünk.

– Ka­rá­csony­kor majd­nem min­den gyü­le­ke­zet­ben el­játsszák a gye­re­kek Jé­zus szü­le­té­sé­nek tör­té­ne­tét, vi­szont a pas­si­ó­hoz na­gyon rit­kán nyúl­nak hoz­zá így. Mi le­het en­nek az oka?

– A szen­ve­dés­tör­té­ne­tet is – a vi­rág­va­sár­nap­tól nagy­pén­te­kig tar­tó idő­szak ese­mé­nye­it is – el le­het ját­sza­ni, ját­szat­ni úgy, mint af­fé­le pász­tor­já­té­kot. Ki­oszt­ják a sze­re­pe­ket, Jé­zust be­öl­töz­te­tik fe­hér­be, tö­vis­ko­szo­rút tesz­nek a fe­jé­re, a töb­bi­ek is kap­nak egy­sze­rű jel­mezt, ko­ro­nát, pa­lás­tot, kar­dot és így to­vább. A gye­re­kek meg­ta­nul­ják a ma­guk né­hány mon­dat­nyi szö­ve­gét, és kész is a da­rab. A kér­dés az, ér­zel­mi­leg meg­érin­tőd­nek-e köz­ben, hit­él­ménnyé vá­lik-e szá­muk­ra – és a né­zők szá­má­ra – az elő­adás…

Ah­hoz, hogy ez meg­tör­tén­hes­sen, van né­hány szem­pont, amit jó fi­gye­lem­be ven­ni. Pél­dá­ul a ren­de­ző­nek – a lel­kész­nek, a hit­ok­ta­tó­nak, a pe­da­gó­gus­nak – mér­le­gel­nie kell, vál­lal­ja-e a bo­lon­do­zás koc­ká­za­tát. Mert a gye­re­kek ko­ruk­nál fog­va fo­gé­ko­nyak rá. Ha szent­es­te az is­ten­tisz­te­le­ten az egyik pász­tor vagy a há­rom ki­rály va­la­me­lyi­ke az elő­adás köz­ben, mond­juk, ki­ka­csint, vagy ki­öl­ti a nyel­vét, azt ma­xi­mum meg­mo­so­lyog­juk – de el­néz­zük, el­néz­nénk-e ugyan­ezt a már fel­nőtt Jé­zust ala­kí­tó gyer­mek­nek is?

A Kis­jé­zus meg­szü­le­té­sé­nek tör­té­ne­tét ti­pi­ku­san ide­a­li­zál­juk; csen­gő ének­szó hal­lat­szik, an­gya­lok rep­des­nek, me­se­sze­rű­vé vá­lik a tör­té­net. A pas­sió szen­ve­dés­sel tel­i va­ló­sá­gán azon­ban nem le­het és ta­lán nem is sza­bad szé­pí­te­ni. És itt megint csak egy na­gyon ne­héz kér­dés­sel ta­lál­ko­zik a „ren­de­ző”: ho­gyan be­szél­ges­sen a gye­re­kek­kel – akik nagy va­ló­szí­nű­ség­gel sze­mé­lyi­ség­fej­lő­dé­sük más-más sza­ka­szá­ban jár­nak, és kü­lön­bö­ző is­me­re­tek­kel, ta­pasz­ta­la­tok­kal bír­nak – a szen­ve­dés­ről, az el­mú­lás­ról, a gyász­ról és a ha­lál­ról…

Szá­mít az is, hogy mi­lyen Jé­zus-ké­pet mu­ta­tunk be a gyer­me­kek­nek: pász­tor, test­vér, ba­rát vagy íté­lő­bí­ró. Mi­nél kö­ze­lebb ér­zik ma­guk­hoz Jé­zus „fi­gu­rá­ját”, an­nál meg­ráz­kód­ta­tóbb ma­ga az él­mény. „Jé­zus a ba­rá­tom, aki meg­halt ér­tem.” Ez döb­be­ne­te­sen kö­ze­li vi­szonyt fel­té­te­lez, egy­ben ért­he­tet­len drá­ma is le­het a gyer­me­kek szá­má­ra!…

– Az idő­sebb kor­osz­tá­lyok­kal, a fel­nőt­tek­kel ilyen szem­pont­ból va­ló­ban egy­sze­rűbb le­het­ne a do­log. De ők va­jon rá­ve­he­tők-e ar­ra, hogy részt ve­gye­nek egy pas­sió­já­ték­ban?

– Ah­hoz, hogy va­la­ki, ha nem is szín­pad­ra, de szín­pa­di­ hely­zet­be áll­jon ki, szük­sé­ges egy­faj­ta egész­sé­ges ex­hi­bi­ci­o­niz­mus, amit ki­kény­sze­rí­te­ni nem le­het, ma­xi­mum egy kis bá­to­rí­tás­sal elő le­het csa­lo­gat­ni. Ha va­la­ki nem ön­ként, bel­ső in­dít­ta­tás­ból vál­lal­ja a da­rab­ban va­ló rész­vé­telt, és nem „küzd” meg ma­gá­ban az­zal, hogy mi­lyen sze­re­pet is ölt ma­gá­ra, ak­kor nem lesz hi­te­les az ala­kí­tá­sa – kü­lö­nö­sen, ha a tör­té­net köz­pon­ti fi­gu­rá­i­ról, Pé­ter­ről, Pi­lá­tus­ról, Jú­dás­ról, leg­fő­kép­pen pe­dig Jé­zus­ról van szó.

– Akár részt­ve­vő­ként, akár né­ző­ként ta­lál­ko­zunk a pas­sió­tör­té­net­tel: mennyi­re le­het, mennyi­re tu­dunk el­sza­kad­ni a ha­gyo­má­nyos áb­rá­zo­lás­mó­dok­tól, mond­juk at­tól a kép­től, hogy Jé­zus már­pe­dig hosszú ha­jú, sza­kál­las fér­fi volt? El­kép­zel­he­tő pél­dá­ul, hogy lány ala­kít­sa őt?

– Ak­kor is szü­let­het hi­te­les, meg­rá­zó ere­jű elő­adás, ha a tör­té­ne­tet, mond­juk, 21. szá­za­di ke­re­tek kö­zé he­lyez­zük. Mert nem az szá­mít, hogy a Jé­zust meg­for­má­ló sze­mély ala­csony-e vagy ép­pen ma­gas, rö­vid ha­jú vagy sza­kál­las-e vagy sem. Csak az a fon­tos, hogy hi­te­les le­gyen, és hogy meg­lás­suk raj­ta, meg­érez­zük be­lő­le – il­let­ve az egész da­ra­bon ke­resz­tül – a krisz­tu­sit.

Ha egy nyil­vá­nos elő­adá­son Jé­zus sze­re­pét nő játssza, az pro­vo­ká­ci­ó­nak, szán­dé­kos meg­bot­rán­koz­ta­tás­nak tűn­het, ezért ezt ke­rül­ném. Meg­íté­lé­sem sze­rint so­kak szá­má­ra ez már át­lé­pi a blasz­fé­mia, az­az is­ten­ká­rom­lás ha­tá­rát. Ez eset­ben fel­bo­rul­nak a sze­re­pek is, tisz­tá­zat­lan­ná vá­lik, hogy az egyik sze­rep­lő ho­gyan vi­szo­nyul a má­sik­hoz. Kér­dés: ez eset­ben a ta­nít­vá­nyok va­jon nő­ként te­kin­te­nek Jé­zus­ra? Vagy hogy ez ne okoz­zon prob­lé­mát, a ta­nít­vá­nyok is asszo­nyok? És mi ját­szó­dik le mind­eköz­ben a né­zők­ben? Egy „zárt­kö­rű” bib­li­o­drá­ma-cso­port hely­ze­té­ben más­ról van szó, hi­szen ha ott egy nő for­mál­ja meg Jé­zus sze­re­pét, nem fel­tét­le­nül női sze­re­pet vesz fel, ha­nem fér­fi­ét, az­az nem a nő­ne­mű Jé­zust ját­ssza el. A szín­pad­ra ál­lí­tás al­kal­má­val min­den­kép­pen ke­rül­ném ezt a hely­ze­tet.

– Az imént a meg­bot­rán­koz­ta­tást em­lí­tet­te…

– Mi­előtt szín­re visszük a szen­ve­dés­tör­té­ne­tet, nem­csak azt kell szám­ba ven­nünk, hogy kik­nek és kik­kel ad­juk elő, játsszuk el a tör­té­ne­tet, ha­nem azt is el kell dön­te­nünk, hogy mit aka­runk el­ér­ni ve­le. Jé­zus ke­reszt­ha­lá­lát akar­juk a kö­zép­pont­ba ál­lí­ta­ni? Vagy ar­ra akar­juk irá­nyí­ta­ni a fi­gyel­met, hogy mit je­lent Krisz­tust kö­vet­ni, az ő ta­nít­vá­nyá­nak len­ni? Já­nos szem­szö­gé­ből néz­zük vé­gig az ese­mé­nye­ket, aki vé­gig ott volt Jé­zus mel­lett? Pé­ter szem­szö­gé­ből, aki há­rom­szor meg­ta­gad­ta a Mes­tert? A töb­bi ta­nít­vány szem­szö­gé­ből, akik el­me­ne­kül­tek? Vagy az áru­ló Jú­dá­sé­ból, a ke­ze­it mo­só Pi­lá­tu­sé­ból, és így to­vább? Bár­me­lyik meg­kö­ze­lí­té­si mó­dot vá­laszt­juk is, más és más fény­be, meg­vi­lá­gí­tás­ba ke­rül a tör­té­net. Azt gon­do­lom, hogy a tör­té­net vég­ki­fej­le­te min­den­kép­pen mu­tas­son rá Krisz­tus­ra és ar­ra, amit vég­hez­vitt! Va­la­mint ma­gá­ra a ve­le va­ló kap­cso­lat­ra.

– Be­szél­tünk már ar­ról, mi­lyen ne­héz­sé­gei le­het­nek a pas­si­ó­zás­nak. A leg­több gyü­le­ke­zet­ben – ta­lán pont ezért (?) – a „ha­gyo­má­nyos” pas­sió­ol­va­sást vá­laszt­ják.

– De eb­be is le­het dra­ma­ti­kus ele­me­ket vin­ni! Pél­dá­ul a hang­szí­nek vál­to­za­tos­sá­gá­val. A spi­ri­tu­á­lis töl­tet­tel bí­ró ré­sze­ket ol­vas­hat­ja a lel­kész, a nar­ra­tív, el­be­szé­lő, a kö­rül­mé­nye­ket le­író ré­szek fel­ol­va­sá­sá­ba pe­dig be­von­hat­ja a gyü­le­ke­zet egy-egy tag­ját. Egy csen­des temp­lom­ban, ahol min­den­ki a szö­veg­re fi­gyel, a hát­tér­ből be­szű­rő­dő vá­rat­lan za­jok is – az iz­ga­tott tö­meg mo­raj­lá­sá­nak fel­idé­zé­se, a do­bó­koc­kák „csör­gé­se”, a ka­la­pács­ütés vagy a kár­pit ket­té­ha­sa­dá­sá­nak a hang­ja – nagy ha­tás­sal le­het­nek a hall­ga­tó­ság­ra. Ugyan­így a fé­nyek­kel is játsz­ha­tunk. Pél­dá­ul ami­kor ott tar­tunk a fel­ol­va­sás­ban, hogy Jé­zus ki­le­he­li a lel­két, le­kap­csol­hat­juk a lám­pá­kat, a szür­kü­let­ben egy-két gyer­tya fé­nye pis­lá­kol csak…

– Akár fel­ol­va­sás­sal, akár el­játsz­va „je­le­nít­jük meg” a nagy­hét ese­mé­nye­it, tör­tén­jen-e uta­lás ar­ra, hogy Jé­zus ha­lá­lá­val azért még nem ért vé­get a tör­té­net, sőt na­gyon is foly­ta­tó­dott? Ha úgy tet­szik: fel­tá­mad­jon-e Jé­zus a da­rab vé­gén?

– Ak­kor jó a drá­ma, és a lel­künk­ben fo­lyó drá­ma, ha min­den a he­lyén, a ma­ga ide­jé­ben szó­lal meg. Nagy­pén­tek a szen­ve­dés meg­je­le­ní­té­sé­nek és meg­élé­sé­nek ide­je. Ép­pen ezért biz­tos, hogy a tör­té­net el­ját­szá­sát Jé­zus ha­lá­lá­val fe­jez­ném be. Ab­ban azon­ban már nem va­gyok olyan biz­tos, hogy a pas­sió­já­ték ki­vált­hat­ja az ige­hir­de­tést, hogy ön­ma­gá­ban is meg­áll­ja a he­lyét, hogy nem kell – akár a da­rab fel­ve­ze­té­se­kép­pen – ma­gya­rá­za­tot fűz­ni hoz­zá.

Va­la­mi­ként utal­ni kell ar­ra, hogy Jé­zus ke­reszt­ha­lá­la, Is­ten­nek az az el­ha­tá­ro­zá­sa, hogy ezt vég­hez­vi­szi, nem úgy ál­ta­lá­ban tör­tént a vi­lá­gért – ami per­sze igaz –, ha­nem sze­mély sze­rint mi­at­tam és ér­tem! Ez a faj­ta sze­mé­lyes­ség a dön­tő. Csak ha ezt fel­is­me­rem, ha in­ten­zí­ven meg­élem a nagy­hét ese­mé­nye­it – a vi­rág­va­sár­na­pi „nép­ün­ne­pélyt” épp­úgy, mint az utol­só va­cso­ra in­ti­mi­tá­sát, a ke­reszt­hor­do­zás stá­ci­ó­i­nak bru­ta­li­tá­sát és nagy­szom­bat két­sé­gek­kel te­li fáj­dal­mát, gyá­szát –, csak ak­kor „szü­let­het meg” ben­nem hús­vét fel­sza­ba­dí­tó ün­ne­pe, csak ak­kor ért­he­tem, érez­he­tem meg, mit je­lent Krisz­tus fényt és éle­tet ho­zó fel­tá­ma­dá­sa.

Vi­tá­lis Ju­dit