Oratio oecumenica

Uram, nagy­pén­tek van. A leg­na­gyobb pén­tek: ke­reszt­ha­lá­lod nap­ja. Ke­zem­ben tar­tom a ré­gi kis ké­pet, amely egy kis­lányt áb­rá­zol, aki ezt ké­ri tő­led, ke­resz­tet vi­vő Meg­vál­tóm: „Add ne­kem, Uram, ke­resz­te­det, hogy bol­dog le­gyek!” Mi­cso­da ké­rés! – ámu­lok. Mi­cso­da ké­rés? – kér­de­zem. Bol­dog aka­rok len­ni én is, mint min­den­ki. Nem vá­gyom nagy dol­gok­ra, el­ér­he­tet­len aján­dé­ka­id­ra, csak amit má­sok­nak is meg­ad­tál és meg­adsz. Tud­tam a te ke­resz­ted­ről, de ar­ra nem gon­dol­tam iga­zán, hogy er­re van szük­sé­gem, ez ál­tal le­he­tek bol­dog. Se­gíts, Uram, ezt meg­ér­te­nem, és ami en­nél is fon­to­sabb, meg­érez­nem. Mert amit eszem föl nem ér, azt szí­vem fog­ja fel.

A te ke­resz­ted nem le­ros­kaszt, aho­gyan so­ká­ig gon­dol­tam, ha­nem fel­emel, se­gít fel­áll­nom.

A te ke­resz­ted nem el­vá­laszt, ha­nem össze­köt. Min­de­nek­előtt és min­de­nek­fe­lett Is­ten­nel, aki az én mennyei Atyám. A te­her, a szen­ve­dés esz­kö­ze és he­lye nem azt bi­zo­nyít­ja, hogy el­for­dult tő­lem, ha­nem hogy le­ha­jolt hoz­zám. Örök igaz­ság, hogy ő a ke­reszt­ben va­la­mit ad va­la­mi­ért. És ke­resz­ted össze­köt az em­be­rek­kel is… Mind­egyik­kel. Aki­ket sze­re­tek, és akik en­gem sze­ret­nek. Sőt! Még azok­kal is, aki­ket meg­bán­tot­tam, akik­nek én okoz­tam szo­mo­rú­sá­got, és azok­kal is, akik ne­kem okoz­tak fáj­dal­mat.

Nincs sem­mi, ami job­ban erő­sí­te­ne, mint a kö­zös szen­ve­dés, a kö­zös te­her­vi­se­lés: amit én se­gí­tek vin­ni má­sok­nak, ha csak egy­nek is, és amit má­sok se­gí­te­nek vin­ni ne­kem, ha csak egyet­len egy va­la­ki is.

Uram, se­gíts, for­málj, se­bezz is, ha kell, hogy meg­ta­nul­jam be­csül­ni a ke­resz­te­ket! A ti­é­det, má­so­két és az enyé­met is. Nagy­pén­te­ken és a min­den­na­pok­ban. Ámen.