A vasárnap igéje

Nagy­szom­bat – Mt 12,38–42

Kel­le­mes szom­bat dél­után volt, ami­kor hár­man el­in­dul­tunk, hogy fel­men­jünk az egyik leg­szebb, óce­án mel­let­ti hegy­te­tő­re. Nem a ki­épí­tett mű­utat vá­lasz­tot­tuk, mert tú­ráz­ni sze­ret­tünk vol­na: a le­ge­lő­kön át­ve­ze­tő és egy­re emel­ke­dő gya­log­ös­vény­re ka­nya­rod­tunk. Tud­tuk, ha er­re me­gyünk, el­érünk majd egy olyan be­kö­tő sza­kaszt, amely két szik­la­fal kö­zött vi­szony­lag ké­nyel­me­sen a 196 mé­ter ma­gas hegy te­te­jé­re ve­zet. Szé­pen sü­tött a nap, a ma­da­rak vi­dá­man rep­ked­tek az alant bé­ké­sen hul­lám­zó óce­án fe­lett, a me­se­szép táj iga­zi fel­üdü­lést je­len­tett.

Ám egy­szer csak gya­nús lett va­la­mi: az út egy­re ne­he­zeb­ben jár­ha­tó­vá vált, és egy idő után tel­je­sen el is fo­gyott a lá­bunk alól. Már csak a he­gyi kecs­kék vol­tak ké­pe­sek ezen a le­he­tet­len he­lyen jár­ni. El­té­ved­tünk, va­la­hogy le­tér­tünk a jó út­ról! – ál­la­pí­tot­tuk meg két­ség­be­eset­ten.

So­sem vol­tam ügyes spor­to­ló, ezért a ha­tal­mas kö­vek kö­zött lép­ked­ve, egyik­ről a má­sik­ra ug­rál­va egy­re re­mény­te­le­neb­bül érez­tem ma­gam. Még csak fél­úton le­het­tünk, rá­adá­sul vagy száz mé­ter ma­gas, egye­nes fal­ként tor­nyo­sult fe­let­tünk a ba­zalt­hegy, ame­lyet még egy da­ra­bon kör­be kel­lett jár­nunk, hogy fel­mász­has­sunk rá, alat­tunk pe­dig fé­lel­me­tes mély­ség­ben hul­lám­zott az óce­án. Minden­nek te­te­jé­be a nap is le­nyug­vó­fél­ben volt. Dol­gun­kat csak ne­he­zí­tet­ték a kö­vek kö­zöt­ti sza­ka­dé­kok, ame­lye­ket a zöld nö­vé­nyek mi­att sok­szor szin­te csak az utol­só pil­la­nat­ban vet­tünk ész­re – ha el­vét­jük fö­löt­tük az ug­rást, biz­to­san a mély­be zu­ha­nunk. Őszin­tén be­val­lom: igen­csak meg­ele­ve­ne­dett az ima­éle­tem.

Menj el Ni­ni­vé­be, a bű­nös vá­ros­ba, és pré­di­kálj ott! – szólt az Úr pa­ran­csa Jó­nás­hoz. A pró­fé­ta ugyan el­in­dult, de nem a ki­je­lölt utat vá­lasz­tot­ta. A kel­le­mes­nek in­dult uta­zás majd­nem az éle­té­be ke­rült; vé­gül sö­tét­be és mély­be zu­hant. Re­mény­te­len hely­ze­té­ben há­rom na­pig az Úr­hoz imád­ko­zott a cet gyom­rá­ban.

Mi ott, a kö­vek kö­zött bot­la­doz­va, egyen­sú­lyoz­va je­let ke­res­tünk, amely vég­re meg­mu­tat­ja a be­kö­tő sza­kasz­hoz ve­ze­tő utat. A ha­jó­sok jelt kí­ván­va ve­tet­tek sor­sot, hogy meg­tud­ják, ki mi­att ér­te őket a ve­sze­de­lem. Je­lek­kel van te­le éle­tünk, ame­lyek irányt mu­tat­nak, biz­ton­sá­got és/vagy bi­zo­nyos­sá­got ad­nak.

„Mes­ter, jelt aka­runk lát­ni tő­led!” – szólt egy­kor a fa­ri­ze­u­si fel­szó­lí­tás Jé­zus­nak. Nem a két­ség­be­esés vagy a bi­zony­ta­lan­ság el­osz­la­tá­sá­nak re­mé­nye in­dí­tot­ta őket e ké­rés­re, sok­kal in­kább a „fo­gás­ke­re­sés”, hogy meg­kí­sért­sék őt. Azt vár­ták, most majd be­bi­zo­nyo­so­dik: is­ten­ká­rom­ló. De az Is­ten Fi­á­nak nincs szük­sé­ge ön­ma­ga iga­zo­lá­sá­ra sem lát­vá­nyos je­lek­kel, sem anél­kül. „…nem ada­tik ne­ki más jel, csak a Jó­nás pró­fé­ta je­le.”

Nagy­szom­bat tük­ré­ben ért­jük meg iga­zán en­nek fan­tasz­ti­kus üze­ne­tét. Is­ten jel­ként akar­ta hasz­nál­ni Jó­nást egy bű­nös és pa­ráz­na nép szá­má­ra, de mi­vel nem en­ge­del­mes­ke­dett, há­rom nap és há­rom éj­jel sö­tét­ség­be és mély­be ke­rült. Jel­zés volt ez szá­má­ra, hogy nem ér­de­mes le­tér­ni ar­ról az út­ról, amely ne­ki ki­je­löl­te­tett. Ami­kor vé­gül tel­je­sí­tet­te az Úr aka­ra­tát, és el­mond­ta a rá bí­zott üze­ne­tet, Ni­nive la­kói meg­tér­tek bű­ne­ik­ből. Így vált ez az egy­kor po­gány és pa­ráz­na nép jel­lé és pél­dá­vá nem­csak a Jé­zus ko­ra­be­li zsi­dók­nak, ha­nem ma ne­künk is.

Is­ten jel­ként hasz­nál­ta a gol­go­tai ke­resz­tet, ahol Krisz­tus az éle­tét ad­ta bű­ne­in­kért. „Mert aho­gyan Jó­nás há­rom nap és há­rom éj­jel volt a hal gyom­rá­ban, úgy lesz az Em­ber­fia is a föld bel­se­jé­ben há­rom nap és há­rom éj­jel” – mond­ta már elő­re Jé­zus az írás­tu­dók­nak és a fa­ri­ze­u­sok­nak. Mi­cso­da kü­lönb­ség! A pró­fé­ta az em­ber­re jel­lem­ző, Is­ten irán­ti en­ge­det­len­sé­ge mi­att ke­rült a mély­be, míg a Meg­vál­tó az Is­ten­re jel­lem­ző, em­be­rek irán­ti sze­re­te­te mi­att. A bű­nös em­ber há­rom nap és há­rom éj­jel meg­ta­pasz­tal­ja a te­rem­tett vi­lág Urá­nak ha­tal­mát és ke­gyel­mét, míg a bűn­te­len Is­ten­fia ugyan­ennyi idő alatt át­éli a „te­rem­tés ko­ro­ná­já­nak” esen­dő­sé­gét és bű­ne­i­nek mély­sé­ge­it.

És mi­cso­da azo­nos­ság! Mind­ket­tő az Úr aka­ra­tá­ból jut a mély­be, hogy har­mad­na­pon ki­vet­ve on­nan új­ra foly­tas­sák éle­tü­ket és a rá­juk bí­zott fel­ada­tot; hogy im­már az Is­ten sze­re­te­te ál­tal meg­szen­telt je­lek le­gye­nek az em­be­rek szá­má­ra: az Is­ten ke­gyel­mes, és van bűn­bo­csá­nat a meg­té­rő bű­nös em­ber szá­má­ra!

Nem tu­dom, mit élt át Jó­nás a cet­ben utaz­va, és – há­la Is­ten­nek – fo­gal­mam sincs, mer­re járt Jé­zus, ami­kor alá­szállt a pok­lok­ra. Egy biz­tos: je­let kap­tunk ál­ta­luk, hogy csak az Úr­ral és csak imád­koz­va le­het a mély­sé­ge­ket is meg­jár­ni. Nem csak nagy­szom­ba­ton.

Bo­da Zsu­zsa