Élő víz

„Aho­gyan Mó­zes fel­emel­te a kí­gyót a pusz­tá­ban, úgy kell az Em­ber­fi­á­nak is fel­emel­tet­nie, hogy aki hisz, an­nak örök éle­te le­gyen őben­ne.” (Jn 3,14–15)

Böjt ha­to­dik he­té­ben, nagy­hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li s he­ti igéi Jé­zus föl­di éle­té­nek utol­só ese­mé­nye­it, pas­si­ó­ját tár­ják elénk. Krisz­tus meg­halt éret­tünk, he­lyet­tünk és mi­at­tunk; ő az alá­za­tos Ki­rály, az új szö­vet­ség szer­ző­je, a fáj­dal­mak em­be­re, aki ha­lál­ra ada­tott a bű­nö­kért. Urunk az élők és el­huny­tak üd­vö­zí­tő­je is, mert Is­ten szá­má­ra min­den­ki él. Vi­rág­va­sár­nap az Úr Jé­zus be­vo­nult Je­ru­zsá­lem­be. „Ne félj, Si­on le­á­nya, íme, ki­rá­lyod jön, sza­már­csi­kón ül­ve.” (Jn 12,15) Ott így kö­szön­töt­ték a za­rán­do­kok: „Ho­zsán­na Dá­vid Fi­á­nak! Örök­re ál­dott, ki el­jött az Úr ne­vé­ben, Iz­rá­el Ki­rá­lya, ho­zsán­na a ma­gas­ság­ban!” (GyLK 751) Hi­tünk pál­ma­ága­i­val, az ős­ke­resz­tény him­nusz sza­va­i­val, tér­det hajt­va hó­dol­ha­tunk előt­te, aki en­ge­del­mes volt a ke­reszt­ha­lá­lig, ezért „min­den nyelv vall­ja, hogy Jé­zus Krisz­tus Úr az Atya Is­ten di­cső­sé­gé­re” (Fil 2,11). Pál há­rom ige­idő­ben ír: „Mi­vel te­hát meg­iga­zul­tunk hit ál­tal, bé­kes­sé­günk van Is­ten­nel a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus ál­tal”, és „még in­kább üd­vö­zí­te­ni fog (Fia) éle­te ál­tal” (Róm 5,1.10). Jób szen­ve­dé­se cél­hoz ért, Is­ten oda­for­dult hoz­zá, és meg­is­mer­tet­te ma­gát ve­le. „Csak hír­ből hal­lot­tam ró­lad, de most sa­ját sze­mem­mel lát­ta­lak.” (Jób 42,5) A pás­ka éj­sza­ká­ján a ti­ze­dik csa­pás súj­tot­ta Egyip­to­mot, ezért: „Eredj, né­pem, menj be szo­bád­ba (…)! Rej­tőzz el egy rö­vid pil­la­nat­ra, míg el­mú­lik az Úr ha­rag­ja.” (Ézs 26,20) Nagy­csü­tör­tö­kön az utol­só va­cso­ra alatt Jé­zus rab­szol­ga­mun­kát vég­zett: „Aki meg­für­dött, an­nak csak ar­ra van szük­sé­ge, hogy a lá­bát mos­sák meg, kü­lön­ben tel­je­sen tisz­ta.” (Jn 13,10) Pál az Úr­tól vet­te az úr­va­cso­ra szer­zé­si igé­it: „Ve­gyé­tek, egyé­tek, ez az én tes­tem…”, és „e po­hár amaz új szö­vet­ség az én vé­rem ál­tal, ezt cse­le­ked­jé­tek…” (1Kor 11,24.25) Nagy­pén­tek va­ló­ban az evan­gé­li­kus ke­resz­té­nyek nagy ün­ne­pe. „Mert úgy sze­ret­te Is­ten a vi­lá­got, hogy egy­szü­lött Fi­át ad­ta, hogy aki hisz őben­ne, el ne vesszen, ha­nem örök éle­te le­gyen.” (Jn 3,16) A Gol­go­tán a kö­zép­ső ke­reszt fel­ira­ta ez volt: „A NÁ­ZÁ­RE­TI JÉ­ZUS, A ZSI­DÓK KI­RÁ­LYA. (…) Mi­u­tán Jé­zus el­fo­gad­ta az ece­tet, ezt mond­ta: ťEl­vé­gez­te­tett!Ť És fe­jét le­hajt­va ki­le­hel­te lel­két” (Jn 19,19.30) – vagy­is át­ad­ta lel­két Aty­já­nak. „Íme, az Is­ten Bá­rá­nya, aki el­ve­szi a vi­lág bű­nét!” (Jn 1,29; LK) „Krisz­tus egy­sze­ri ál­do­za­ta mind­örök­re ér­vé­nyes, és mi üd­vö­zü­lünk, mert hi­szünk ben­ne. A Bá­rányt le­ölik. Az ál­do­zat vér­be ke­rül. Sen­ki se se­gít­het raj­tunk, csak a ma­gát fel­ál­do­zó Krisz­tus!” – vall­juk-e ezt Lu­ther­rel? A ke­resz­ten „Is­ten ugyan­is Krisz­tus­ban meg­bé­kí­tet­te a vi­lá­got ön­ma­gá­val, úgy­hogy nem tu­laj­do­ní­tot­ta ne­kik vét­ke­i­ket, és re­ánk bíz­ta a bé­kél­te­tés igé­jét” (2Kor 5,19). Nagy­szom­bat sí­ri csend­je üze­ni: „El­te­met­tet­tünk Krisz­tus­sal együtt.” (lásd Róm 6,4; LK) „Hall­gasd meg, Uram, imád­sá­go­mat…” (Zsolt 102,2) „Meg­hal­lot­tad sza­va­mat: (…) így szól­tál: Ne félj! (…) és meg­vál­tot­tad éle­te­met.” (JSir 3,56–58) „Te le­győz­ted a ha­lált, (…) / Te föl­kel­tesz új élet­re, / Te el­ve­zetsz üd­vös­ség­re.” (EÉ 197,4)

Ga­rai And­rás