Egyházunk egy-két hete

If­jú­sá­gi ta­lál­ko­zók és nyá­ri tá­bo­rok szép em­lé­kei kö­zött tart­juk szá­mon a kö­zös ének­lé­se­ket, akár a tá­bor­tűz kö­rül, akár áhí­ta­to­kon. Ke­resz­tény kö­zös­sé­gek­ben a Kár­pát-me­den­cé­ben is jól is­mer­tek a finn ere­de­tű éne­kek, ame­lyek sa­já­tos dal­lam­vi­lá­guk­kal ma­gukkal ra­ga­dó han­gu­la­tot és kö­zös­sé­get tud­nak te­rem­te­ni. Nagy vá­ra­ko­zás­sal in­dul­tam hát már­ci­us 13-án a hosszú­fa­lu-fel­sze­gi Csán­gó Ház­ba, ahol a Mik­ko Go­es to Hea­ven ne­vet vi­se­lő, ke­resz­tény ze­nét ját­szó finn együt­tes kon­cert­je volt be­ha­ran­goz­va.

Az al­kal­mat szer­ve­ző ifj. Do­mo­kos Je­nő if­jú­sá­gi lel­kész­től meg­tud­tam, hogy az együt­tes­ből Ador­já­ni De­zső Zol­tán evan­gé­li­kus püs­pök kez­de­mé­nye­zé­sé­nek ered­mé­nye­ként jöt­tek el ket­ten, és két hely­szí­nen fog­nak kon­cer­tez­ni, a fel­sze­gi Csán­gó Ház­ban, il­let­ve más­nap Zaj­zon­ban, az is­ten­tisz­te­le­ten.

Az együt­tes­ről elő­ze­te­sen annyit tud­tam meg, hogy hat­ta­gú, és Bra­zí­li­á­tól Ja­pá­nig szá­mos hely­szí­nen ze­nélt már – most, a kon­cert után nyu­god­tan fel­té­te­lez­he­tem, hogy nagy si­ker­rel. A gi­tár­ral fel­sze­relt két fi­a­tal már az el­ső ak­kord­tól kezd­ve tel­je­sen ki­töl­töt­te a te­ret a ze­né­jé­vel, amely­ből két do­log su­gár­zott át kü­lö­nö­sen: a ze­nei fel­ké­szült­sé­gük, va­la­mint az éne­kelt da­lok tel­jes át- és meg­élé­se.

Szá­mom­ra ér­de­kes mó­don a kon­cert csúcs­pont­ját az je­len­tet­te, ami­kor – az egyik gi­tár le­han­go­lód­ván – az együt­tes ve­ze­tő­je hát­tér­be vo­nult han­gol­ni a hang­sze­rét, köz­ben pe­dig a tár­sa a le­he­tő leg­köz­vet­le­nebb és leg­ter­mé­sze­te­sebb mó­don me­sélt éle­té­ről. El­me­sél­te a fi­a­tal­ko­ri út­ke­re­sé­se­it, azo­kat a zsák­ut­cá­kat, ame­lye­ket meg­járt, és ame­lyek­ből sa­ját be­val­lá­sa és utó­la­gos fel­is­me­ré­se sze­rint Is­ten ve­zet­te ki. Ez a sze­mé­lyes hang­vé­te­lű be­szé­de, he­lye­seb­ben bi­zony­ság­té­te­le volt az a pil­la­nat, ami­kor a je­len le­vő több mint het­ven fi­a­tal fel­is­mer­het­te, hogy misszi­ós cé­lú és ige­hir­de­tői jel­le­gű kon­cer­ten vesz­nek részt.

Az an­go­lul, fin­nül (és egy ref­rén ere­jé­ig ja­pá­nul) éne­kelt da­lok las­san, de biz­to­san ol­dot­ták a kö­zön­sé­get, amely zö­mé­ben a hét­fa­lu­si if­jú­ság tag­ja­i­ból állt, de je­len vol­tak a Bras­só­ban mű­kö­dő egye­te­mi if­jú­sá­gi cso­port tag­jai és bé­kés­csa­bai cse­re­di­á­kok is. A fi­a­ta­lok a kon­cert vé­gé­re tel­jes át­élés­sel kö­vet­ték a da­lo­kat, egé­szen az együtt ének­lé­sig.

Leg­na­gyobb örö­möm­re hall­hat­tuk finn nyel­ven és együtt éne­kel­het­tük ma­gya­rul az ál­ta­lunk szám­ta­lan­szor éne­kelt, Atyám, két ke­zed­ben cí­mű, rend­kí­vül szép éne­ket, amely egy­ér­tel­mű­en a kon­cert fe­led­he­tet­len pil­la­na­ta ma­rad so­kak szá­má­ra.

Az éne­kek kö­zött el­hang­zott át­ve­ze­tő be­szé­dek­ből meg­tud­tuk, hogy a két ze­nész itt­lé­te alatt több­fe­lé is ki­rán­dult, meg­néz­ték az 1848–49-es for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc Hét­fa­lu­hoz kö­tő­dő em­lék­he­lye­it, több al­ka­lom­mal ta­lál­koz­tak a he­lyi fi­a­ta­lok­kal, és a két kon­cert után in­dul­nak vissza Finn­or­szág­ba – a Do­mo­kos Je­nő ál­tal át­adott meg­hí­vás­sal és az­zal az ál­ta­luk tett ígé­ret­tel, hogy mi­nél ha­ma­rabb igye­kez­nek tel­jes lét­szám­ban is­mét el­jön­ni Ro­má­ni­á­ba.

Han­kó Szi­la­mér