Keresztény szemmel

Sa­já­tos böjt és hús­vét az idei. Hosszú volt a tél. Egyes he­lye­ken hó­na­po­kig is hó bo­rí­tot­ta a tá­jat. Ami­kor már mind­nyá­jan azt hit­tük, hogy eny­hül az idő, még egy or­szá­gos ha­va­zás las­sí­tot­ta le az éle­tet. Ha­lál­ese­tek, be­teg­sé­gek hí­re fáj­dí­tot­ta szí­vün­ket egy­há­zon be­lül és kí­vül, és ak­kor még nem be­szél­tünk azok­ról a sta­tisz­ti­ka­i­lag is ér­zé­kel­he­tő tár­sa­dal­mi mé­re­tű be­teg­sé­gek­ről, me­lyek­ről a hí­rek szól­nak, ám ame­lyek tü­ne­te­it ki-ki a sa­ját kör­nye­ze­té­ben is ér­zé­kel­he­ti. Mint­ha az a bi­zo­nyos „rossz­ked­vünk te­le” tar­tott vol­na ki a vég­ső­kig, pró­bá­ra té­ve ter­mé­sze­tet és tech­ni­kát, em­be­ri han­gu­la­to­kat és köz­üze­me­ket. Csak Sán­dor, Jó­zsef és Be­ne­dek hoz­ták zsák­ban a me­le­get, mos­tan­ra pe­dig már lát­vá­nyo­san erő­re ka­pott a ta­vasz, mint­ha a le­ma­ra­dást igye­kez­ne pó­tol­ni.

Kü­lö­nös az idei hús­vét azért is, mert már­ci­us idu­sán hi­va­ta­lo­san is el­kez­dő­dött a pár­tok vá­lasz­tá­si kam­pá­nya. S ha a pla­ká­tok szö­ve­ge­it ol­vas­sa az em­ber, ak­kor bi­zony nem tud – és per­sze nem is akar – el­vo­nat­koz­tat­ni egy-egy mon­dat bib­li­kus gyö­ke­ré­től. A po­li­ti­ku­si meg­szó­la­lá­sok­ban gyak­ran kö­szön­nek vissza a Szent­írás sza­vai, oly­kor ta­lán tu­da­to­san, sok­szor azon­ban nyil­ván azért, mert – ha tet­szik, ha nem – bi­zo­nyos for­du­la­tok a ke­resz­tény kul­tú­ra év­szá­za­dai so­rán mé­lyen be­ivód­tak a nyelv­hasz­ná­lat­ba. Ke­rül­ve az ak­tu­á­lis ese­te­ket, em­lé­kez­zünk csak a Ká­dár-rend­szer mot­tó­já­vá vált párt­ve­ze­tői mon­dat­ra, mely sze­rint „aki nincs el­le­nünk, az ve­lünk van”. Az el­ső tit­kár sza­va­i­nak és Márk evan­gé­li­u­má­nak egy­be­esé­se nyil­ván vé­let­len, a bib­li­kus szó­hasz­ná­lat­ból ere­dő to­po­szok oly­kor blasz­fém hasz­ná­la­ta azon­ban tény. Ta­lán nem is ér­de­mes küz­de­ni el­le­nük, he­lye­sebb, ha a szó vagy a bib­li­kus for­du­lat ere­de­ti je­len­té­sé­re igyek­szünk te­rel­ni a fi­gyel­met, s akár meg is kö­szön­het­jük a ké­ret­len „rek­lá­mot”.

Hús­vét­ra ké­szü­lőd­ve, a vá­lasz­tá­si kam­pány kel­lős kö­ze­pén kü­lö­nö­sen ak­tu­á­lis egy má­sik ilyen szó­kap­cso­lat, a „ma­gyar fel­tá­ma­dás”. Papp-Váry Ele­mér­né Hit­val­lás cí­mű ver­sé­nek – már-már szál­ló­igé­vé vált – kez­dő és zá­ró vers­sza­ka fe­je­ző­dik be így: „Hi­szek Ma­gyar­or­szág fel­tá­ma­dá­sá­ban.”

A tri­a­no­ni bé­ke­dik­tá­tu­mot kö­ve­tő év­ti­ze­dek­ben ez a vers so­kak­nak adott erőt, biz­ta­tást a re­mény­te­len­nek tű­nő hely­zet­ben, ki­lá­tás­ba he­lyez­ve a „ma­gyar fel­tá­ma­dás”, az­az az el­sza­kí­tott or­szág­ré­szek vissza­csa­to­lá­sá­nak le­he­tő­sé­gét. De je­len­tő­sebb köl­tő­ink is él­tek a fel­tá­ma­dás és a föl­di meg­úju­lás „át­hal­lá­sá­val”.

„Hús­vét, örök le­gen­da, drá­ga zá­log” – ír­ja Ju­hász Gyu­la 1919-ben, és a re­ményt a vi­lág szá­má­ra nem a ré­gi hús­vé­tok em­lé­ké­ben, ha­nem az „új fel­tá­ma­dás­ban” lát­tat­ja (Hús­vét­ra). Ba­bits Mi­hály 1916-ban bé­ke­vá­gyát fog­lal­ja vers­be (Hús­vét előtt): „Aki ha­lott, meg­bo­csát, / ra­gyog az ég sát­ra. / Test­vé­rek, ha túl le­szünk, / soh­se né­zünk hát­ra!” – ír­ja a hús­vét min­den ré­git el­söp­rő, meg­újí­tó ere­jé­ről.

Ady End­re a ma­gyar rög­va­ló­sá­got ál­lít­ja szem­be a hús­vét fé­nyé­vel (A fe­ke­te Hús­vét), szin­te iga­zol­va ez­zel a fá­tum ál­do­za­tá­vá vá­ló, rossz sor­sát el­ke­rül­ni nem tu­dó ma­gyar­ság­ról szó­ló év­szá­za­dos ál­lí­tá­so­kat.

„Ma­gyar fel­tá­ma­dás” – hall­juk, ol­vas­suk ma is, nyil­ván el­ső­sor­ban nem a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág­gal, ha­nem sok­kal in­kább a vá­lasz­tá­sok nyo­mán vár­ha­tó po­li­ti­kai vál­to­zá­sok­kal kap­cso­lat­ban. A je­len­tő­sebb tár­sa­dal­mi, po­li­ti­kai át­ala­ku­lá­sok, mint ami­lyen a rend­szer­vál­tás is volt, a „tör­té­ne­lem urá­nak” köz­be­avat­ko­zá­sá­val tör­tén­tek, leg­alább­is a transz­cen­dens ele­met a vi­lá­gi gon­dol­ko­dók jó ré­sze sem tud­ja ki­zár­ni a fo­lya­ma­tok elem­zé­se­kor. He­lye van te­hát az imád­ság­nak az or­szág, a nem­zet, a vi­lág sor­sá­ért, a ben­ne élő em­be­rek bol­do­gu­lá­sá­ért.

Az is ter­mé­sze­tes, hogy ki-ki – íz­lé­se sze­rint – több-ke­ve­sebb pá­tosszal te­kint a ma­gyar tör­té­ne­lem egyes sza­ka­sza­i­ra vagy tán az egész nem­ze­ti sors­kö­zös­ség­re. Még­is, ami­kor ma­nap­ság a ma­gyar fel­tá­ma­dás ke­rül szó­ba, az az ér­zé­sem, hogy dol­ga­ink po­li­ti­kai ala­ku­lá­sát ér­dem­te­le­nül hoz­zuk össze­füg­gés­be a fel­tá­ma­dás misz­té­ri­u­má­val, ke­resz­tény hi­tünk alap­já­val. Az „örök le­gen­da, drá­ga zá­log” kis­sé vi­lá­gi­as köl­tői meg­fo­gal­ma­zá­sa ma­ga a szent ti­tok, több mint le­gen­da, s per­sze sok­kal több mint zá­log. A nem­zet sor­sá­nak jobb­ra­for­du­lá­sa pe­dig a gya­kor­la­ti ügyek­ben nem le­gen­dák, ha­nem az em­be­ri jó kor­mány­zás kér­dé­se, amely­ben az el­múlt évek­ben saj­nos nem le­he­tett ré­szünk.

Nem két­sé­ges: a hús­vét cso­dá­ja, a meg­úju­lás­ba ve­tett hit és an­nak örö­me ne­künk, ma­gyar­or­szá­gi evan­gé­li­ku­sok­nak kü­lö­nös bi­zal­mat és erőt kell ad­jon ah­hoz, hogy szű­kebb és tá­gabb kör­nye­ze­tün­ket meg­újít­has­suk. A tu­da­tos po­li­ti­kai vá­lasz­tás­ra ké­szül­ve pe­dig ne azt kér­dez­zük, hogy lesz-e ma­gyar fel­tá­ma­dás, ha­nem hogy a fel­tá­ma­dás ho­gyan vál­hat mi­nél töb­bek szá­má­ra kö­zös él­ménnyé Ma­gyar­or­szá­gon és szer­te a Kár­pát-me­den­cé­ben.

Prőh­le Ger­gely