Napról napra

Va­sár­nap

Ál­dott a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus Is­te­ne és Aty­ja, aki nagy ir­gal­má­ból új­já­szült min­ket Jé­zus Krisz­tus­nak a ha­lot­tak kö­zül va­ló fel­tá­ma­dá­sa ál­tal élő re­mény­ség­re. 1Pt 1,3 (Zsolt 34,2; Mk 16,1–8; 1Kor 15,1–11; Jn 20,1–10) Krisz­tus fel­tá­madt! Va­ló­ban fel­tá­madt! Krisz­tus él, hi­tünk, re­mé­nyünk él! Urunk, ezen a na­pon olyan fény ra­gyog­ja be a vi­lá­got, amely min­den szeg­let­be be­tűz, min­den fa­gyos föl­det fel­he­vít, min­den szí­vet át­me­le­gít. Szét­tört, be­teg vi­lág, be­teg lel­kek, ha­lá­los fé­lel­mek, fá­jó vesz­te­sé­gek, tört re­mé­nyek: nincs ere­je ha­lál­nak, go­nosz­nak raj­tunk, em­be­rek! Krisz­tus fel­tá­madt, sza­va szól, ere­je lük­tet­ve áram­lik szét tag­ja­ink­ban. Hajt­sunk tér­det, fe­jet előt­te, a győz­tes Úr előtt!

Hét­fő

Hű­sé­ges az Úr, aki meg­erő­sít ti­te­ket, és meg­őriz a go­nosz­tól. 2Thessz 3,3 (1Krón 29,12; Lk 24,13–35; 1Kor 15,12–20; Jn 20,11–18) Hús­vét: in­du­lás. Új élet, új kez­det. És ami a leg­cso­dá­la­to­sabb: hogy nem egye­dül kell eb­ben az új élet­ben jár­nunk, ha­nem Krisz­tus az, aki előt­tünk megy. Ne­künk csak annyi a dol­gunk, hogy kö­ves­sük őt. Nem va­gyunk el­eset­tek, nem va­gyunk egye­dül, ha­nem ve­le együtt va­gyunk. Mert hű­sé­ges, meg­erő­sít és meg­őriz. Ha rá fi­gye­lünk, és őt kö­vet­jük, meg­úju­lás­ban lesz ré­szünk. A fel­tá­ma­dott nyo­má­ban a táv­la­tok ki­tá­gul­nak. Örök élet­re van ab­la­kunk. Nincs kö­tél, amely le­kö­töz, hi­szen az Úr széj­jel­tép­te. A Fel­tá­ma­dot­tat kö­vet­ve mi is fris­sen, üdén, fel­lel­ke­sül­ten in­dul­ha­tunk. Van hí­rünk, amit vin­nünk kell!

Kedd

„Ha ha­ra­gusz­tok is, ne vét­kez­ze­tek”: a nap ne men­jen le a ti ha­ra­go­tok­kal. Ef 4,26 (Péld 15,1; 1Kor 15,20–28; Jn 20,19–23) A ha­rag­vás­ból a vé­tek oly könnyen szár­ba szök­ken. Min­den óra, min­den perc drá­ga ah­hoz, hogy ha­rag­ban, düh­ben tel­jék. S fő­leg: vé­tek­ben! Hány­szor meg­fo­gal­maz­ták már ezt a pá­li ta­ná­csot sze­mé­lyi­ség­épí­tő vagy pszi­cho­ló­gi­ai köny­vek. En­ged­jük el a ha­ra­got. Bo­csás­sunk meg. Bé­kül­jünk meg. Meg­nyug­vá­sunk, har­mó­ni­ánk ér­de­ké­ben s a má­sik em­ber fe­lé va­ló ne­mes gesz­tus­sal kér­jük/fo­gad­juk a bo­csá­na­tot. Nekünk, akik ke­gyel­met kap­tunk, meg­bo­csá­tást, hogy­ne kel­le­ne meg­bo­csá­ta­nunk, bo­csá­na­tot kér­nünk? Hús­vét he­té­ben mi le­het­ne szá­munk­ra ak­tu­á­li­sabb üze­net, mint ez?

Szer­da

Lel­kem köz­te­tek ma­rad! Ne fél­je­tek! Hag 2,5 (Jn 16,7; 1Kor 15,35–49; Jn 20,24–31) Van­nak csa­lá­dok, ahol az el­hunyt kis­gyer­mek em­lé­két úgy őr­zik, hogy fo­tók­kal van te­le a la­kás, a szo­bá­ját érin­tet­le­nül hagy­ják, já­té­ka­i­val, tár­gya­i­val is pró­bál­ják őt „ma­guk között tar­ta­ni”. Ta­lán így könnyebb szá­muk­ra? Mert az el­en­ge­dés­re még nem ér­tek meg? Hi­szen a föl­di el­en­ge­dés, egy­faj­ta ma­gány, ré­sze sor­sunk­nak. Csak egy­va­la­ki nem hagy min­ket so­ha el. Is­ten szám­ta­lan ígé­re­tet ad, hogy Lel­ke ál­tal ve­lünk, köz­tünk ma­rad. Hag­ge­us­nál így szól: mi­kor ki­jöt­te­tek Egyip­tom­ból, meg­ígér­tem, lel­kem köz­te­tek ma­rad. És Jé­zus Já­nos 14-ben mit ígér? Nem hagy min­ket ár­ván, el­jön hoz­zánk. Hús­vét után már­is pün­kösd fe­lé néz­he­tünk. A Szent­lé­lek Is­ten Lel­ke le­gyen ve­lünk, és ve­zes­sen, hogy so­se le­gyünk ma­gunk­ra ha­gyot­tak, ár­vák.

Csü­tör­tök

Uram, mi­ért állsz oly tá­vol, mi­ért rej­tő­zöl el a szük­ség ide­jén? Zsolt 10,1 (Jn 11,32; 1Kor 15,50–57; Jn 21,1–14) A leg­sö­té­tebb és leg­gyá­szo­sabb élet­sza­kasz bár­mi­kor rá­sza­kad­hat az em­ber­re. S gyen­ge­sé­günk­ben azon­nal össze­om­lunk, ha „Is­ten nap­fo­gyat­ko­zá­sát” (Pi­linsz­ky) él­jük át, mint en­nek a zsol­tár­nak az író­ja va­la­mi­lyen nagy ba­já­ban. Sí­runk, mert az igaz­ság el­rej­te­zik a szem elől. De az az Is­ten, aki a hús­vét sír­kö­vét is el­hen­ge­rí­tet­te, ma­ga fe­lé hív, ma­ga fe­lé té­rít. Nem áll tá­vol az Úr egyet­len hoz­zá ki­ál­tó­tól sem.

Pén­tek

Min­den­na­pi ke­nye­rün­ket add meg né­künk ma. Mt 6,11 (Zsolt 104,27–28; 1Kor 5,6b–8; Jn 21,15–19) Le­het, hogy gaz­da­sá­gi vál­ság kel­lett ah­hoz, hogy a jó­lét­ben, pa­zar­lás­ban élő vi­lág meg­ta­nul­ja be­csül­ni azt, amit ko­ráb­ban ész­re sem vett? A szű­kebb-tá­gabb ér­te­lem­ben vett min­den­na­pi ke­nye­ret? Ma egy­re töb­ben in­kább ott­hon, ke­men­cé­ben sü­tik meg az az­nap­ra va­lót. S nem dob­ják ki a ma­ra­dé­kot. Sőt oda­ad­ják a szom­széd­nak, aki eset­leg rá­szo­rul, vagy egy is­me­ret­len sze­gény em­ber­nek. Mi­lyen mély ta­ní­tás a Mi­atyánk ezen ké­ré­se! Add meg – vagy­is min­dent, ami alap­ve­tő az élet­ben, fent­ről kap­junk. Ne­künk – az­az ne csak ne­kem, ha­nem ha ké­rek, ké­rem azt más­nak is, hi­szen nem ön­zés­re, ha­nem test­vé­ri sze­re­tet­re kell tö­re­ked­nem. Ma – mert bí­zom az Is­ten­ben, aki hol­nap is meg­ad­ja, ami kell. Ta­nul­juk meg há­lá­val ven­ni…

Szom­bat

Krisz­tus mond­ja: „Ha ti meg­tart­já­tok az én igé­met, va­ló­ban ta­nít­vá­nya­im vagy­tok; meg­is­me­ri­tek az igaz­sá­got, és az igaz­ság meg­sza­ba­dít ti­te­ket.” Jn 8,31–32 (Zsolt 119,45; 2Tim 2,8–13; Jn 21,20–25) „A meg­bo­csá­tás örö­me tet­te, hogy nem­csak szen­ve­dé­sei szű­né­sét érez­te hir­te­len, de olyan lel­ki nyu­gal­mat is, ami­lyet ré­geb­ben so­ha­sem ta­pasz­talt. Ugyan­az, ami szen­ve­dé­se­i­nek volt for­rá­sa, egy­szer csak, úgy érez­te, lel­ki öröm for­rá­sá­vá vált; ami meg­old­ha­tat­lan volt, ami­kor el­ítélt, vá­dolt és gyű­lölt, egy­sze­rű lett és vi­lá­gos, ami­kor meg­bo­csá­tott és sze­re­tett.” Nagy ere­jű le­írás ez Tolsz­toj egyik fő­mű­vé­ből. Egy em­ber fel­is­me­ri, hogy a meg­bo­csá­tás, az ige, az igaz­ság fel­sza­ba­dít. Bár a mi éle­tünk re­gé­nyé­nek lap­ja­i­ra is ilyen so­rok íród­ná­nak!

Kő­há­ti Dó­ra