Keresztény szemmel

A nagy­hé­ten te­kin­te­tünk Je­ru­zsá­lem fe­lé irá­nyult, hi­szen a szent vá­ros­ban, il­let­ve a fa­la­in kí­vül zaj­lott Jé­zus pas­si­ó­ja. Itt tör­tént ugyan­ak­kor a leg­na­gyobb cso­da is: a fel­tá­ma­dás. A nagy­hét­nek és hús­vét ün­ne­pé­nek meg­van a ma­ga dra­ma­tur­gi­á­ja és di­na­mi­ká­ja. Az egy­ko­ri je­ru­zsá­le­mi ese­mé­nyek sa­já­tos fény­tö­rést kap­tak a szent­föl­di evan­gé­li­kus püs­pök és LVSZ-al­el­nök, dr. Mu­nib A. Yo­u­nan idei hús­vé­ti kör­le­ve­lé­ben. Sze­re­tet­tel ajánl­juk ol­va­só­ink fi­gyel­mé­be en­nek né­hány rész­le­tét az­zal a ké­rés­sel: imád­koz­zunk a Je­ru­zsá­lem­ben és kör­nyé­kén ki­sebb­sé­gi hely­zet­ben, sok pró­ba­té­tel­ben élő ke­resz­tény test­vé­re­in­kért. És imád­koz­zunk sa­ját egy­há­zun­kért, va­la­mint azért a sok nyo­mo­rú­ság és fe­szült­ség kö­zött élő, vá­lasz­tá­sok előtt ál­ló or­szá­gért, amely­ben élünk. Test­vé­ri kö­szön­tés­sel:
Dr. Fa­bi­ny Ta­más püs­pök

Van bár­ki a föl­dön, aki ne ta­pasz­tal­ta vol­na meg a re­mény­te­len­sé­get? Ez a ta­pasz­ta­lat oly­annyi­ra ter­mé­sze­tes, hogy úgy gon­do­lom, mind­annyi­an jól is­mer­jük je­le­it: könnyek, el­lan­ka­dás, za­vart gon­dol­ko­dás, fé­le­lem, vissza­hú­zó­dás. Így könnyen el tud­juk kép­zel­ni, ho­gyan érez­he­tett a mag­da­lai Má­ria, ami­kor Jé­zus üres sír­já­hoz ér­ke­zett. Pár nap­pal az­előtt lát­ta Urát és Sza­ba­dí­tó­ját, Jé­zust ke­reszt­re fe­szít­ve. Azért ment a kert­be, hogy meg­ken­je drá­ga ola­jok­kal sze­re­tett Mes­te­ré­nek ha­lott tes­tét. De ami­kor meg­ér­ke­zett, nem vé­gez­het­te el ezt a meg­szo­kott ri­tu­á­lét. Jé­zus tes­te el­tűnt.

„El­vit­ték az én Ura­mat!” – ki­ál­tot­ta sír­va. Az Ura, aki re­mé­nyét je­len­tet­te eb­ben és a kö­vet­ke­ző élet­ben, el­tűnt. Má­ria fu­tott, hogy el­vi­gye a hírt a ta­nít­vá­nyok­nak, akik azon­nal oda­si­et­tek a sír­hoz, hogy meg­bi­zo­nyo­sod­ja­nak a ször­nyű igaz­ság­ról – Jé­zus tes­te va­ló­ban el­tűnt. Az­után – mond­ja az ige – re­ményt veszt­ve ha­za­men­tek.

De Má­ria ma­radt – ta­lán gyá­szol­ni, ta­lán hogy meg­fejt­se a misz­té­ri­u­mot. Nem tud­hat­juk, mi min­den fu­tott át meg­tört szí­vén és meg­gyö­tört el­mé­jén. Az üres sír mel­lett áll­va is­mét be­te­kin­tett, mint aki új­ra meg akar bi­zo­nyo­sod­ni a szo­mo­rú va­ló­ság­ról. Ek­kor meg­lá­tott két an­gyalt. „Mi­ért sírsz?” – kér­dez­ték. Majd egy fér­fi, akit nem is­mert, szin­tén meg­kér­dez­te: „Mi­ért sírsz?”

Ugyan­azon sza­vak­kal vá­la­szolt, amelyekkel a ta­nít­vá­nyok­nak: „El­vit­ték az én Ura­mat!” Könnyei, moz­du­la­tai ugyan­ezt ki­ált­ják: „El­vit­ték az én re­mény­sé­ge­met!”

Je­ru­zsá­lem, a fel­tá­ma­dás hely­szí­ne a re­mény vá­ro­sa kel­le­ne, hogy le­gyen. Azon­ban itt so­kan, iz­ra­e­li­ek és pa­lesz­ti­nok egy­aránt könnyen azo­no­sul­nak Má­ria szo­mo­rú­sá­gá­val. Úgy érez­zük, nincs re­mény. Sí­runk. El­lan­ka­dunk. Nem tu­dunk tisz­tán gon­dol­kod­ni. Fé­lünk. Vissza­vo­nu­lunk po­li­ti­kai ál­lás­fog­la­lá­sunk­hoz, vé­le­mé­nyünk­höz, és be­csuk­juk az aj­tót. A szél­ső­sé­ge­sen gon­dol­ko­dók szent ira­tok­kal pró­bál­ják po­li­ti­kai hely­ze­tü­ket meg­erő­sí­te­ni, és ez­zel mint­egy val­lá­si kön­tös­be búj­tat­ják a konf­lik­tust. A le­rom­bolt há­zak, a vér­fol­tok, a bi­zal­mat­lan­ság, az erő­szak, a fé­le­lem, a gyű­lö­let, a ka­to­nai ak­ci­ók sö­tét, ijesz­tő sír­ként lát­tat­ják ve­lünk hely­ze­tün­ket. Az üres sír­ba te­kin­tő Má­ri­á­hoz ha­son­ló­an mi is azt mond­juk: „El­vit­ték az Urun­kat. El­vet­ték re­mé­nyün­ket. És nem tud­juk, ho­va tet­ték!”

Mi a Szent­föl­di Evan­gé­li­kus Egy­ház­ban érez­zük, hogy fon­tos kül­de­té­sünk van. Má­ri­á­hoz ha­son­ló­an ezen a föl­dön vá­gyunk a bé­ké­re és az igaz­ság­ra. Aho­gyan Jé­zus Má­ri­át a fel­tá­ma­dás apos­to­lá­nak hív­ta, úgy va­gyunk mi, pa­lesz­ti­nai ke­resz­té­nyek a re­mény­ség apos­to­lai küz­del­me­ink és re­mény­te­len­sé­günk el­le­né­re. Gyü­le­ke­ze­te­ink, is­ko­lá­ink és in­téz­mé­nye­ink fon­tos sze­re­pet töl­te­nek be a re­mény ke­re­sé­sé­ben és meg­mu­ta­tá­sá­ban Pa­lesz­ti­na tár­sa­dal­má­ban. Gyü­le­ke­ze­ti tag­ja­ink na­pi küz­del­me a ke­resz­tény bi­zony­ság­té­tel­ben bá­to­rít­hat­ja ba­rá­ta­in­kat és test­vé­re­in­ket vi­lág­szer­te.

Erő­fe­szí­té­sünk a pa­lesz­ti­nok és az iz­ra­e­li­ek kö­zöt­ti híd­épí­tés­ben ar­ra ké­szít fel ben­nün­ket, hogy bé­ké­ben él­hes­sünk majd egy po­li­ti­kai meg­egye­zést kö­ve­tő­en. Pár­be­szé­dünk a musz­li­mok­kal és zsi­dó hi­tű­ek­kel ar­ra ösz­tö­nöz­het más ke­resz­té­nye­ket, hogy ha­tá­ro­kat lép­je­nek át a bé­ke épí­té­sé­ben, eb­ben a meg­tört vi­lág­ban. Aho­gyan Pál mond­ja Jé­zus­ról: „Mert ő a mi bé­kes­sé­günk, ki eggyé tet­te mind a két nem­zet­sé­get, és le­ron­tot­ta a köz­be­ve­tett vá­lasz­tó­fa­lat, az el­len­sé­ges­ke­dést az ő tes­té­ben.” (Ef 2, 14–15b) Amíg hi­szek a fel­tá­ma­dott Krisz­tus­ban, a két­ség­be­esés so­ha nem lesz úr­rá re­mény­sé­ge­men. Krisztus meg­bíz és el­küld ben­nün­ket – aho­gyan Má­ri­át is –, hogy el­mond­juk a vi­lág­nak: ő fel­tá­madt. És aho­gyan Má­riának, nekünk sem a sír­ban kell a re­mény­sé­get ke­res­nünk. Mert Jé­zus nincs ott – kint van az élők kö­zött, hív min­ket, hogy kö­ves­sük őt a bé­kél­te­tés szol­gá­la­tá­ban. Urunk nincs töb­bé a sír­ban, de ott van azok­nak az éle­té­ben, akik vágy­nak az igaz­ság­ra, a meg­bo­csá­tás­ra és a meg­bé­ké­lés­re.

In­dít­son té­ged is ar­ra ez a re­mény, mely Je­ru­zsá­lem­ben kez­dő­dött a fel­tá­madt Krisz­tus­sal, és ma is foly­ta­tó­dik ben­nünk, hogy bát­ran mondd ve­lünk és min­den hí­vő­vel: Krisz­tus fel­tá­madt, va­ló­ban fel­tá­madt!

Dr. Mu­nib A. Yo­u­nan püs­pök (Hor­váth-He­gyi Áron for­dí­tá­sa)